1817. március 2-án született Nagyszalontán klasszikusunk, akire ezúttal alig idézett versével, a Kosmopolita költészettel emlékezünk.
1877. augusztus 8-án írt versét kortársai egyöntetűen Reviczky Gyula soraira – „Szép az ének, szent az ének, / Drága kincs, ha nemzeti. / De a legszebb dal örökké / Általános, emberi”– szánt válasznak tekintettek.
Kozmopolita költészet
Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se’ jár:
Hogy nem „két világ” csodája –
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.
Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál.
Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kisszerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se’ sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?…
Légy, ha birsz, te „világköltő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.
S hol vevéd gyász tévedésed:
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egy párt valaha;
Mind tükör volt: egy-magából
Tűnt nekem föl nép s haza.
És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?
Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!
Mi is a kozmopolitizmus? A „Napkelet Lexikona” (1927) találó meghatározása szerint „világpolgárság, a nemzeti érzés és tudat gyengesége vagy teljes hiánya”, amely „hanyatló korokban szokott fellépni, amidőn a lélek harmóniája megbomlik: társadalomellenes tünet, mert a nemzeti szellemet háttérbe szorítja s ezzel fontos erkölcsi rugót bénít meg”. Arra is rávilágít, hogy mennyire helytelen, ha „a kozmopolitizmussal gyakran egy értelemben használják az internacionalizmus kifejezést, mely nemzetköziséget jelent, és mindaddig társadalomfejlesztő, amíg a nacionalizmussal együtt, sőt annak szolgálatában keres és ápol egyetemes érdekeket szolgáló kapcsolatokat”.
Így válnak érthetővé költőnk sorai, melyekből kitűnik, közszellemünk mennyire kozmopolita volt már az 1870-es években is. „Nincs erőnkhöz méltó verseny? /Dalra itthon tárgy elég? / Nem férünk a kontinensen, / Albion is kéne még?” Ugyanez a kérdés kínozta a kozmopolitizmus tombolásakor, 1919-ben Reményik Sándort is, aki „lantos”-ként a „végek”-ről szintén versben üzent – amint címe is mutatja – „némely pesti poétá”-nak:
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy fáj-e néktek Erdély és a végek,
S ha fületekbe jut a sikoltásunk,
Nem mondjátok-e: Eh mit, él az élet
Tovább, s lesz mindig dal és szerelem?!
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy vajon mi patakzik rajta át,
Még nagy betűvel írjátok az „asszony”-t,
S kis betűvel az Istent s a Hazát?
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy „Übermenschek” vagytok most is még,
S túl e széttépett nyomorult hazán,
Még kell nektek a nagy „testvériség”?
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Látni, hogy színes szókkal játsztok-e,
Mikor mi már csak hörögni tudunk,
Mert fojtogat az ellenség keze?
Szeretnék most a lelketekbe látni:
Miről írtok? hisz ó, annyi a téma!
Sok mindenről kell, mindenről lehet, –
S ki tudja, tán rólunk is néha-néha!
Szeretnék most a lelketekbe látni,
S szeretném, ha látnátok: hogy’ vagyunk,
Öletekbe tenném holt gyermekünk,
Ráchel siralmát: megfojtott dalunk!
Szeretném, ha a lelkünkbe látnátok,
És látnátok a véres rongyokat,
Amikbe koldus-testünket takartuk,
S a gaz kezet, mely fészket bontogat
És otthont dúl és szent láncokat tép szét!
Mutatnám az ebként kivert magyart,
Hogy’ búcsúzik a határszéli fától…
S a szívetekbe perzselném a képét…
Aztán – ha tudtok – daloljatok – másról.
Arany versét olvasva és egybevetve Reményikével, Kodály gyűjtéséből való közismert népdalunk időtlen igazsága tudatosul bennünk:
Sej Nagyabonyban csak két torony látszik.
De Maylandban harminckettő látszik.
Inkább nézem az abonyi kettőt
Mint Maylandban azt a harminckettőt.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info