Százhuszonhét éve, 1884. február 11-én született Karcagon (és 1939. október 3-án hunyt el Budapesten) Györffy István, a magyar néprajztudomány atyja, aki nem holt betűnek és múzeumi tárlatnak tekintette eleink örökségét, hanem a hagyományos életformáktól eltávolodott magyarság megmaradása egyedüli lehetőségének.

Ő tette a népi tudással és mesterségekkel való foglalatosságot tudományos tevékenységgé, a magyarság lelki tulajdonságai megismeréséhez is nélkülözhetetlen eszközzé. Munkássága olyan korban indult hódító útjára, amikor a liberalizmus embereszménye a falusi műveltséget, a népi szokásokat szégyenlő „világpolgár” volt. Miként Kodály Zoltán és Bartók Béla népdalainkat, ő a magyar vidékek ipari-mezőgazdasági eszközeit, művészi tárgyait gyűjtötte és kutatta tüzetesen eredetüket. Különösen a szövés-fonás és az égetett kerámiakészítés titkainak volt páratlan ismerője. Kimutatta például pásztorszűreinkről, subáinkról, hogy nem amolyan „uraktól levetett” ruhadarabok volt, hanem ősi viseleteink. Behatóan tanulmányozta továbbá állattartásunk régmúltját – megállapítva például, hogy racka juhunk honvisszafoglaló népünk évezredes állatainak egyike –, szilaj pásztoraink, halászaink, pákászaink elsősorban kunok megőrizte hagyományait és tanyarendszerünk, alföldi kertes városaink életformáit, olyannyira, hogy építészeink „nagyrészt Györffytől tanultak meg helyesen látni: ő ösztönözte őket a szedett-vedett maltertákolmányok és cifraságok helyébe tiszta formájú, korszerű magyar falusi házak tervezésére”. (Nagy Gerzson)

Kutatásai során megállapította, hogy eleink nem „házatlanul” érkeztek a Kárpát-medencébe, hanem alapos építészeti ismeretekkel, ezzel kapcsolatos ősi szavaink (ház, ajtó, ajtófél, küszöb, fal, tető, ajtófél, koszorú- és szarufa stb) megőrzésével, valamint hogy sajátos településformánk a kertes város és a tanya, amelyek eltörlése helyrehozhatatlan károsodásokat okoz.

Tudósra valló igényességgel és ízes magyarsággal megírt művei (A szilaj pásztorok (1928), A matyókról (1929), A cifraszűr(1930), A néphagyomány és a nemzeti művelődés (1939), Nagykunsági krónika (1941), Magyar nép, magyar föld (1942), Magyar falu, magyar ház (1943), Matyó népviselet (1956)) alapján méltán tekinthetjük a magyar néprajztudomány atyjának, aki nem holt betűnek és múzeumi tárlatnak tekintette eleink örökségét, hanem a hagyományos életformáktól eltávolodott magyarság megmaradása egyedüli lehetőségének.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info