Tisztelet, dicsőség és hála hőseinknek, akik egész Európát védték 1945-ben mindenkori ellenségeinkkel szemben.

Az ostromgyűrűből akkor kitörök méltó mai követői pedig alighanem azok, akik erkölcsileg, szellemileg, anyagilag ellenállnak mindenkori ellenségeinknek, akik a lélek, a szellem erejével ősi szavainkra tanítják gyermekeinket, ezáltal élő hősökként tanúságot téve arról, hogy igenis még él a hit és él a faj! Róluk és nekik szól elhallgatott legnagyobb huszadik századi nemzeti lírikusaink közül Alföldi Géza korántsem csak az aradi tizenhárom, hanem minden bolsevistaellenes hősünk emlékét megidéző költeménye.

Még él a faj

Október 6. A gyásznak ünnepe.
Bitófák árnya, kínja lengi át.
Az én lelkemre mégis sohasem
Borulnak, hullnak gyászdrapériák.
Gondolatban fehérbe öltözöm,
A gyásznak ősi, büszke szép jelébe,
Fölgyújtom hitem ezüst csillárját,
S felemelt fővel felnézek az égre:

Uram, magyarok Öregistene!
Köszönő szóm ma Hozzád emelem.
Kései fiad esett imáját,
Hitet és hálát, fogadd kedvesen!
Köszönöm Neked, csordultig szívvel,
Hogy Árpád vezért csak mi nékünk adtál,
S kacagányos hősök tízezerjét;
Kik hont szereztek a Duna folyamnál.

Köszönöm Néked, hogy Vajk István lett,
Szent László bárdja rendeket vágott,
S hogy Kapisztrán Jánosról csak én, a
Magyar szőhetek színes szép álmot.
Baljában kereszt, jobbjában kard,
Szent lett, mert pap volt, és hős lett, mert harcos.
S hogy Hunyadi János emlékét csak
Én, a magyar, szoríthatom magamhoz.

Hogy Kinizsi magyar dalra táncolt,
Szájában, kezében három török.
S hogy Nyugatra a Kelet tövében
Ezer éve a magyar őrködött.
Elhullt Muhinál, elhullt Mohácsnál,
Mert mindég örök nagy rendelés űzte,
Kiverten a puszták hidegjére
Őrködni a Krisztus-rakta tűzre.

Élni tud más nép is, gőggel szépen.
Száz avítt lap fényes múltat takar.
De még egy nép sincs ezen a földön,
Ki úgy tudjon: halni, mint a magyar!
Hősen, boldog mosollyal az ajkán.
Nyugodt szép feje fel a felhőkbe ér:
Mert mindig tudja, amiért meghal,
Az Eszme, a Cél, az mindörökre él!

Nyúlós hajnali aradi ködben,
Mintha csak Isten szavát értené,
Legényes gőggel mentek bátran
Istenhez hajló elmúlás felé.
Mintha csak ünnepre mentek volna,
A szemük fénye nyugodtan hogy ragyog,
Mentek, bemutatni egy kis népért
A legszentebb életáldozatot.

S mikor a többi falkában jár még,
Hadrendekben harcol rég a magyar már.
De mégis mi lettünk fél világnak:
Nyereg alatt húst puhító barbár!
De nincs még egy népnek Rákóczija,
Se Bercsényije, se Mikes Kelemenje!
A tárogatók vérig fájó hangja
Magyarul sír fel az árva hegyeken!

S bár mendég-mendég csak mi vérzünk el,
A kevés hősön tömeg gázol át,
De amíg éltünk, idegen zászló
Meg nem gyalázta magyar vár fokát.
Egri nők, Dobó, Dugonics, Zrínyi,
Egy: ékkő lenne idegen koronán…
Egy? …Ezreket mutatok, kiknek csontja
Fordul már csak ki az ekevas nyomán…

S ez a tiszta arc, ez mindig örök.
Évezredek óta mindig ilyen,
A hősök arca, mártírok arca,
Akikben nékünk az Isten izen.
Üzeni, hogy különb vagy, mint mások,
Éhezett, űzött, kit sokszor rongy fedez,
De benned teszen a hős csodákat,
Kit e világ gúnnyal magyarnak nevez.

Láttad a holtak arcát a Donnál?
És láttad Buda romjai alatt?
Láttad hóban rögesre fagyva,
Míg rajta át még tank talpa szalad?
Széttépve aknán, véresen, roncsan,
Hogy vér glóriázza kihűlő fejét…..?
Vagy láttad, kötél fonódik torkán,
De arcán az Úr keze szentelt jelét?

Az Úr fiai ők, valamennyi.
Leborulok szent emlékük előtt.
Uram, áldj meg, hogy ne legyünk gyávább,
Mint ezrek, ők, az előttünk-menők!
Mutasd, Uram, hogy merre visz az út,
Méltónak lenni hozzájuk boldogan!
Vezess, Uram, hősi szent csatákra,
És oltsd belénk vérünk, hogy tudjuk, hogyan!

Fájó mosollyal le ne nézzenek,
Mert gyávák lettünk, bitangok talán,
S nem merjük az ősi utat járni
A ,,szent szabadság áldott hajnalán”.
Ne félj, Uram, jöhet még száz Arad,
Nem rettent kín, se könny, se a vér, a baj!
Még lesznek vidám arcú harcosok,
Mert még él, még él a Hit és él a FAJ!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info