Kétszázhuszonhárom éve, 1788. február 5-én született a Győr vármegyei Téten Kisfaludy Sándor regeköltőnk öccse, Károly, reformkori nemzeti líránk és drámánk oktatásunkból hosszú évtizedek óta kiszorult klasszikusa.

Rövid győri gimnáziumi tanulmányai után tizenhat évesen katonai pályára lépett: Olaszországban, majd a Szerémségben és Bajorországban lett határőr, 1809-ben, napóleoni háborúkban teljesített szolgálata elismeréseként pedig főhadnagy. 1810-ben Pestre érkezett, kilépett a katonaságból, és írói-festői törekvéseinek szentelte életét. 1819-ben a székesfehérvári magyar színtársulat a pesti német színházban elsöprő sikerrel eljátszotta „A tatárok Magyarországon” című színdarabját, így ettől kezdve csak az irodalomnak élt. 1822-ben megindította az „Auróra” című szépirodalmi évkönyvet, lehetőséget adva ezzel művésztársainak alkotásaik benne való megjelentetésére. Baráti társaságának, az „Auróra Kör”-nek olyan tagjai lettek, mint Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály. Negyvenkét évesen tüdőbajban hunyta le szemét 1830. november 21-én, éppen akkor, amikor a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Osztálya tagjává akarták megválasztani. „Árvaságra jutottunk, pásztor nélkül való nyáj lettünk! Oda van tanítónk, vezérünk s a legjobb, leghívebb barát, és a literatúra is!” – fogalmazott Toldy Ferenc. Síremléke a fővárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található.

Három versével tisztelgünk emlékének. Az első kortársai közül leginkább Petőfi Sándor és Garay János magyarságverseinek népdalainkra emlékeztető világát idézi.

Szülőföldem…

Szülőföldem szép határa:
Meglátlak e valahára?
A hol állok, a hol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.

Ha madár jön, tőle kérdem,
Virulsz-e még szülőföldem?
Azt kérdezem a felhőktül,
Azt a suttogó szellőktül.

De azok nem vigasztalnak,
Bús szivemmel árván hagynak,
Árván élek bús szivemmel,
Mint a fű, mely a sziklán kel.

Kisded hajlék, hol születtem,
Hej tőled be távol estem!
Távol estem mint a levél,
Melyet elkap a forgó szél.

A második méltán tekinthető „ars poeticá”-jának.

A barátsághoz

Egek legszebb szüleménye,
Csak jobb lelkek érzeménye,
Oh drága hív barátság!
Nálad nélkül gyászos éltünk,
Soha nem teljes örömünk,
Nem édes a boldogság.

A szív nehéz gyötrelmének,
Búvának és sérelmének
Föllegét elszéleszted!
És az élet boldogságát,
Már hervadozó virágát
Gyámolítva éleszted.

Minden nemes, magas, jó, szép
Általad csak egészen ép,
Mert az érzést neveled,
És az élet fogházán túl
A sors nehéz vaskarjábul
A lelket fölemeled.

Az ember minden érdemét,
Neked köszöni kellemét,
S mint a hajnal harmatja
A száraz földet virítja,
A lelket is úgy indítja
A barátság malasztja.

Ha ifjúban a szerelem,
Ez ártatlan gerjedelem
Legelőször lángot vet,
Kétszer boldog, midőn látja:
Vele érez hű barátja,
S szerencséjén részt vehet.

Lenyomva a sors kezétől,
Megbántva az emberektől
A jobb ember sanyarog:
Átkozza bús születését,
Kínos számkivettetését,
Léte alatt csikorog.

Könnye kenyerét áztatja,
Villám éjjelét mutatja,
Már-már bedől sírjába:
De rátalál barátjára.
Felejtkezik fájdalmára,
Felvidul hív karjába.

Boldog, kiben uralkodik,
Kebelébe bezáródik
E szent s tiszta indulat!
Ballagjon ő a sors jobbján,
Vagy szerencse kínzó balján,
Végre talál nyugalmat.

Az élet nagy örvényében,
Ezerféle veszélyében
A barátság maga áll,
Mint a habzó tengerekben,
Az ordító fergetegben
Egy erős, magas kőszál.

Örömének virágai,
E szent frigynek szép napjai
Soha el nem hervadnak,
Rózsalánca s kötelei
Két szép szívnek bilincsei
Soha el nem szakadnak.

Sem az idő vasfogával,
Mindent dúló hatalmával
Változást benn nem tehet:
Sem a hideg sír félelme,
Rettenetes ijedelme
Akadálya nem lehet.

Boldog, akit életében,
E világ nagy tengerében
Az örökös végezet,
Hogy életét szerethesse,
Rendült sorsát kedvelhesse,
Egy rokon szívhez vezet.

A harmadik, amellyel talán legjobban kivívta kortársai elismerését, Vörösmarty „Zalán futásá”-hoz hasonlóan hirdeti a nemzetünk életerejét, amellyel „új nap fényle reánk annyi veszélyek után”:

Mohács

Hősvértől pirosult gyásztér! sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon enyészet,
S pusztító erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked?
Nem halt volna hazánk dísze, virága veled.
Harcz tüze lángítá bizton viadalra kikelted,
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod:
Tárogatód megszűnt, rozsda emészti vasad.
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse:
A békítő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménnyel
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Dísztelen itt fekszik, deli termete összerutítva,
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró híve friss koszorúval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arca tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
Elmarad a kedvelt s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét: gyönge virágként
Hervad el a szép szűz néma keserve között.
Sírja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hűség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szunnyad s kő se mutatja helyét!
Ősi szabadságért harcolt bár férfi karokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ám de hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad.
Sínli szokott terhét tűzménje, nyikogva kapar, vág,
Rúgdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog,
Elszáguld, haza tér, s így hírli vitéz ura hunytát,
Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat;
Míg sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Dőltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét:
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony moh-lepte gödörben:
S a feledékenység éje borítja nevök.
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját,
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt:
Titkon meg is eped, szomorú dalt zengedez ajka:
A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors:
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt nyugtat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk:
Ott vergődne Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Sülyedező lova érc hímzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét, nincs, nincs ki segítse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos páncélja fakó lesz,
S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed így tűnt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál:
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind, s durva irigység:
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó lánc így készüle árva hazánkra:
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyász emlékü vidék! mi sok inség kútfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Naggyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá?
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
Félhold kérkede szét városi tornyairól –
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Új nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk.
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében:
Nemzeti nagylétünk hajdani sírja Mohács!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info