Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulóján, a Magyar Kultúra Napja alkalmából – 2011. január 23-án: soha jobbkor! – eleget téve a társadalmi helyzettel együtt járó reprezentatív megjelenítésnek, az ünnepi megnyilvánulás alkalmat nyújt, illetve nagyszerű lehetőséget ad arra, hogy egyrészt jobban megismerhessük a 19. sz. Európát lenyűgöző személyiségét, ünnepelt virtuozitását és meghitt vallásosságát, másrészt a közismert, népszerűségnek örvendő szimfonikus költemények mellett az a néhány késői kompozíció, melyek előadása, megszólaltatása ritkaságnak számít.

Látványos tűkristállyá varázsolt művek ezek, melyeket nem tűrt meg a kor. Köztük volt, dohos száműzetésben az 1879. február havában befejezett nagyszerű mű is, mely 1929-ig előadásban és nyomtatásban is csak a mester halálának 50. évfordulójára, 1936-ban megjelentetett első összkiadásban találjuk meg a VIA CRUCIS-t.

Úgy tűnik, hogy a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja, Kovászna Megyei Művelődési Központ, Kovászna Megye Tanácsa és Bod Péter Megyei Könyvtár, mint szervezők nem tünde öröm szerzőiként engedtek a kárpát-medencei magyar nemzeti összefogás szép és magasztos gondolatának, hagyták kipattanni Zeusz fejéből a Pallas Athéné szikrát, hogy Sepsiszentgörgy evangélikus templomában a zeneszerző, Via Crucis című művéről Valádi Enikő érdemes zenetanár tart előadást, és hallható lesz a teljes kompozíció a Snaps Vocal Band és Horváth Zoltán, orgonaművész előadásában, – illő elismerően nyilatkozni. Legyen ez példája a nemzeti önazonosságunk védelmének és egyben a több összetevőjű és nehezen kezelhető szindrómának.

Csodálkozásra késztet a felismerés, hogy a nemzet társadalmát, amely osztályöntudat, pártértelem és felekezeti gyűlölködés válaszfalai között meghasonlottan állt szemben egymással, ma társadalmi téren olyan egységes és repedezés nélküli talapzattá kovácsolódott össze, melyen a sajátos Kárpát-medencei történelmi feladatai megvalósulhatnak. Az ebből adódó kereszténység jól értelmezett és bizonyító ereje a teremtményiség tudatában rejlik: hogy az emberi én Istenből meríti bizonyosságát és visz a csodálkozás, a képzetek igazságában való kételkedésen át olyan alap kereséséhez, ami biztosítja a jelenségek igazságtartalmát, s ezáltal ismeret rendszerében igazolja őket. Így gyökerezik újból a magyarság hite, lelke a megbízhatóság talajába.

Idézem az egyszeri mosolygós történetből a falu bíróját, akit azzal kerestek meg jámbor, jóhiszemű atyafiai, magukkal vívén különös megjelenésű szindrómát, hogy mondja már meg „ez micsoda?” – miután alaposan szemügyre vette, a fejét is csóváló falubölcs azt mondotta: „Ez vagy valami, vagy megy valahova.” Ebből az ismeretelméletből kiindulva, nem is sokkal többet tudunk meg, hogy a „tünetegyüttes /alapjelentése szerint „látszik”,illetve„megjelenik” ismeretlen eredetű szócsaládból származó /, amely egy adott betegségre jellemző. Orvosi szakszó, a latin syndroma, illetve előzménye, a görög szündromé /összecsődülés/ nyomán szündramó /összefut/ igéből: szün – /össze/ és dramó /fut/.

A ma is gondot okozó szindróma megannyi formájában ott van mindenütt, az élet minden területén. Lásd ott volt a ”magyar nemzetünk büszkeségének” életében is. Isten tudja, hogy még hány helyen a népek, nemzetek és jeles képviselőinek történelmében. Ez a vírusölő nap a Magyar Kultúra Napja.

Magam a szindróma „tikk” változatával találkoztam, mely ugyan a magyar szókincshálóban nem szerepel, de a sűrűn kacsintó akkori igazgatónak sok adóssága maradt a titkárnői állások igénylése terén.

A szöveg megállapítását végezte:

Pásztori Tibor Endre

Hunhír.info