Az emberek általában életük derekán veszik elő titkon rejtegetett kincseiket. Így tette ezt az az ember is, akit apámként tisztelhetek, aki – tíz éve ilyenkor – 58 évvel a doni katasztrófa után egy megsárgult papírokkal teli csomagot rendezgetett az áttörés emlékestjén. Azt tudtam, hogy élete minden jelentős eseményét papírra vetette, és valami felfoghatatlan szívóssággal és céltudatossággal örökítette meg az évek, évtizedek mindennapjainak történéseit. Apám már az örök harcmezőkön írja további emlékezéseit, a Hadak Útjáról tekint alá. Elmúlt 10 év, s még mindig nincs helyre téve, megfelelő szinten kezelve a magyarság egyik legnagyobb sorstragédiája, ami egyúttal a magyar hősiesség, a hazaszeretet, a magyar kitartás örökérvényű példája is. A gagyimédiák ma is ontják a gagyiszennyet, még a jobb sorsra érdemes jobbos tévében is egy nagyfejű prolibunkó böfög belterjes betelefonálóival, és pont az nem kap súlyt és kiemelkedő szerepet, amely az egyik legjelentősebb epizódja a magyar történelemnek.
Az emberek általában életük derekán veszik elő titkon rejtegetett kincseiket. Így tette ezt az az ember is, akit apámként tisztelhetek, aki 58 évvel a doni katasztrófa után egy megsárgult papírokkal teli csomagot rendezgetett az áttörés emlékestjén. Azt tudtam, hogy élete minden jelentős eseményét papírra vetette, és valami felfoghatatlan szívóssággal és céltudatossággal örökítette meg az évek, évtizedek mindennapjainak történéseit.
Hallása nagy részét elvesztette a fronton, mert a kiütéses tífusz nem ismert kegyelmet. Terjesztették a tetűk, amelyek a negyvenfokos hidegben visszavonuló, a tisztálkodást kényszeredetten mellőző emberek ruhája alatt fokozták a magyar katonák szenvedéseit. Halláskárosodása miatt a későbbiek során is az írás maradt a legfontosabb kommunikációs eszköze.
Gyermekkoromban nem beszélhetett életének arról az időszakáról, amikor a négy per kettes tábori kórház kötelékében megjárta az oroszországi poklot. Mihályi István orvos-főhadnagy a doni áttörést követően kérte el jegyzeteit, hogy a katonaélet tárgyszerű bemutatása, a helyszínek pontos felvázolása alapján tájékoztathassa a honvéd vezérkart. Mert apám írt, és mindig csak írt. Minden este elővette a kátránypapírba csomagolt füzetecskéjét, a tintaceruzát, s lejegyezte a napi eseményeket, azokról kialakult benyomásait.
Leírta a farkasordító hideget, a huszonéves fiatalember személyiségét a későbbiekben is meghatározó negatív élményeket, a temetéseket, az oroszok invázióját és a háborúban résztvevő magyar katona hangulatát. Tanúskodnak ezek a sárga papírlapok a nagy visszavonulás előtti csendről, az orosz támadás megérzéséről, guggoló helyzetben megfagyott honvédról, s mindarról a sok testi-lelki kínról, amelyet a korábban a győzelemért indulók elszenvedtek. Szól a napló a jó barátról, Istl János pécsi fogtechnikusról, a szanitécként tevékenykedő apám főnökéről, dr. Huray belgyógyász-főorvosról, az életet biztosító, az orosz muzsikoktól kapott kartocskáról, s puskatussal leütött kezű bakáról, aki végső kétségbeesésében egy német teherautóra akart felkapaszkodni.
Apám lelkét, érzését, vívódását rejtő sorok nem tartoznak a nyilvánosságra, sőt még én sem kértem, hogy ezekbe a részletekbe belekukkanthassak. A kór-, és a korrajz érdekelt csupán, hogy egy született grafomán miként örökítette meg a negyvenes évek valóságát magának és az utókornak.
Apám akkor, a januári hidegben elcsoszogott a doni áttörés áldozatainak szombathelyi megemlékezésére. Egyedül állt az ünnepségen, nem ismerte azokat, akik valamilyen szempontok szerint az első sorban róhatták le kegyeletüket. Majd hazament, s elővette a gondosan szétválogatott, megsárgult lapokkal teli csomagocskát. A doni pokolból hosszú hónapok alatt hazakerült ember így tekintett vissza a keserű múltra, és a számára oly kedves bajtársakra.
Mikor elment, a vágyott vitézi érmen kívül csak a csomagot tudta hagyni utódjára. A ceruzával írt sors lenyomatát, amely talán a legnagyobb kincs, amit ember valaha is adhatott. Mert minden ott van a lapok között, ami egy ember, egy katona, egy hazafi szemszögéből látható és láttatható. Kendőzetlenül és hitelesen, mert nem azért készült, hogy a kozmetikázott valóság köszönjön vissza, hanem azért, hogy egy gondolkodó, vívódó, leszegényedett nemesi családból származó ember saját maga járja azt a szellemi utat, amelyet magának kijelölt, és azt a másikat, amelyet a sors jelölt ki számára.
Édesapám pontosan 68 évvel ezelőtt, 1943. január 12-én jegyezte le naplójába az alábbi sorokat.
1943. jan. 12 kedd. Az orosz újév beköszöntője ez a nevezetes nap. Ma reggel indította meg a muszka a támadást. Nagy erőkkel támadtak, előtte erős tüzérségi tűzzel Sztálin-orgonával elárasztottak mindent. A támadás Urivnál történt. A szemtanúk elbeszélése szerint oly heves tüzérségi tüzet zúdítottak a magyarokra, hogy rengett minden, senki nem mozdulhatott ki a bunkerből, az embereken a halálfélelem vett erőt. Utána százával jöttek a berúgott oroszok, hullari kiáltásokkal jönnek, mindegyikőjük kezében a géppisztoly és a golyószóró. Hiába használják a mieink is a golyószórókat, hullanak az oroszok, elesnek, de jönnek helyettük százak, és feltartóztathatatlanul jönnek előre. Aki nem fut el, aki a bunkerben marad, az foglyul esik a részeg bandának, s agyonlövik. A külső kiegészített védelmi vonalat áttörték. Mennek előre, a tüzérek ütegeiket ott hagyják, zsákmányol a muszka. A 30.5 feles is fogságba kerül, a reménységünk, siratva hagyják el a fiúk, még annyi idő sincs, hogy felrobbantsák. A muszka egészen Boldirevkáig jön, a fő védelmi vonalig. Szegény soproni fiúk, de sokan ott vesztek, hiába az önfeláldozás, nem lehet csinálni semmit, a muszka tankokkal támad. Most jön a németektől segítség, harckocsik, talán nekik sikerül visszanyomni őket. A harc tovább folyik, este van, eléggé késő. Jönnek a sebesültszállítók, hordják a sebesülteket. Mindenki talpon van, a templom, hol a kórház működik, telik. Mi lesz holnap?
A kordokumentum és történelmi értékű kincs napra szóló részleteit osztjuk meg olvasóinkkal ezen a héten, amelyet a doni hősökre való emlékezésnek szentelünk. Minden napra jut tehát egy naplórészlet.
G. Kirkovits István – Hunhír.info