Kivételesen igazat mondott Kósáné Kovács Magda, amikor kifejtette, hogy neki a fasizmus szóról a rend jut eszébe, híven az „aki nincs velünk, fasiszta”, jelszót egykor kiadó Georgi Dimitrov Mihajlovhoz (1882-1949), ezzel elítélve a bolsevizmussal és a cionizmussal szembenálló egyéneket és irányzatokat.

Valójában mi is a fasizmus? A minden mai bédekkernél többet érő Napkelet Lexikona (Bp. 1927. Magyar Irodalmi Társaság, 371. old.) leszögezi, hogy az alapszó, a „fasces”, valójában nem más, mint piros szalagokkal (fasciae) összekötött vesszőnyalábok beléjük dugott bárddal, amely a város területén rendesen kivétetett. A római impérium jelvényei. A magistratus előtt lictorok vitték. Róluk nevezik el magukat mai nap az olasz fascisták, kik szintén használják a fasces-t. A „fascizmus”-ról pedig azt olvassuk (372. old.), hogy nem más, mint a világháború után Mussolini Benito vezetése alatt Wilson-féle jelszavak alapján keletkezett olasz párt. A kommunisták és szocialisták elleni viták folyamán mind határozottabb nacionalista irányt vett föl, tagjait katonailag szervezte ágyúkkal, géppuskákkal. A parlamentben a többségi párthoz csatlakoztak. 1922. október 24-i nápolyi kongresszusuk a főhatalom átvételét határozta el. Viktor Emánuel király ekkor Mussolinit nevezte ki miniszterelnökké. Főbb alkotásaik a fascista tanács elnökétől közvetlenül függő nemzeti fascista milicia, választói reform, mely erős parlamenti többség képződését biztosítja, rokonok közt az örökösödési illeték eltörlése. Ellenségei a szabadkőművességnek. Egyenruhájuk a fekete ing, ezért „feketeingesek”. A fascizmus érdeme, hogy Olaszország kikerülte a bolsevizmust.

1945-ben minden antibolsevista sajtóterméket eleve „fasisztá”-nak bélyegeztek, ma pedig minden anticionista nézetet, személyt, és ami igazán szomorú, hogy sajnos magukat nemzetinek nevezők is szitokszóként használják, így megbélyegezve a földgolyón folyó cionista népirtásokat, nem ismerve a szó eredeti jelentését és huszadik századi alkalmazását, azt, hogy kizárólag Olaszországban volt, amely általa igenis talpra állt. Erről tanúskodik Türr Stefánia rendkívül gondolatgazdag, manapság szokatlanul mélyenszántó, igazi történelemismeretről tanúskodó, 1945-ben indexre tett alábbi írása, amely előadásként eredetileg a Magyar Külügyi Társaságban, az Országház delegációs termében Horthy Miklós kormányzó, József Ferenc királyi herceg és felesége Anna királyi hercegnő, Bethlen István gróf miniszterelnök és felesége, Walkó Lajos külügyminiszter, Apponyi Albert gróf, a Külügyi Társaság elnöke, Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Durini di Monza gróf olasz követ és felesége, Teleki Pál gróf és felesége, Karácsonyi János gróf és felesége, Fabricotti grófné, Nemes Antal püspök, Bartha Richárd, a Kabinetiroda főnöke, Eöttevényi Olivér, a Külügyi Társaság ügyvezető elnöke, Pekár Gyula, Tormay Cécile, a Diplomáciai Kar s a magyar közélet számos más kitűnősége jelenlétében hangzott el 1926. december 17-én, majd rövidesen nyomtatásban is hozzáférhetővé vált (A fascizmus szelleme színtiszta olasz nemzeti hagyomány. Bp. 1926. Bethlen Gábor könyvnyomdai műintézet Rt. 23 old. ):

»Főméltóságú Kormányzó úr!
Királyi Fenségek!
Nagyméltóságú Miniszterelnök úr!
Mélyen tisztelt közönség!

A magyarok fővárosának földjén, amelybe édes atyám annyi vándorlás után hazatért, kedves az én szívemnek a sokat szenvedett Magyarország megmentői előtt arról a Fascizmusról szeretnék beszélni, mely Itáliát megmentette.

Engedjék meg azonban, hogy mielőtt előadásomat megkezdem, köszönetet mondjak a Külügyi Társaság nagynevű elnökének, Apponyi Albert grófnak, akinek nemes alakja felébreszti lelkemben gyermekéveim emlékeit és összekapcsolja számomra a jelent a múlttal: a felkelő nap felé haladó Magyarországot a múlt idők Magyarországéval, és köszönetet mondjak Berzeviczy Albert Ő Nagyméltóságának a Külügyi Társaság másodelnökének is, Itália hűséges barátjának, ki az elmúlt évben oly felejthetetlen szép szavakkal adózott édes atyám emlékének.

Hogy a Fascizmus történetéről miért beszélek én ma itt, arra abból merítek jogcímet, hogy már 1921. március havában én voltam a magyar fővárosban az első, aki beszéltem és írtam a Duceról és a Fascizmusról: tanúságot tettem mellette s védtem az ő tiszta és lángoló szellemét, dicsőítve a Fascizmus áldozatos és társadalomátteremtő erejét, akkor, amikor még bizony gyűlölet és irigység takarta el az ő felkelő napjának fényét.

Jogcímet adnak még mai szavaimhoz családom érintetlen s folyton élő hagyományai, valamint a magyarok nagyszerű lovagiasságába vetett hitem, abba a lelkületbe vetett hit, amely a haza fenségéből a maga számára mindig eszményt és vallást csinált.

A Fascizmus szelleme színtiszta olasz nemzeti hagyomány, mert egyenesen a fajnak gyökereiből nőtt, rómaiasan fogja föl a jogot, mint az akarat és erő egységes és teljes kifejezését. Az a jog ez, mely diadalmasan tör elő abból a szükségességből, hogy összemérjük a célt az eszközökkel, hogy a súrlódásokat kiküszöböljük és hogy egyetlen erőteljes testbe – miként a liktori vesszőnyaláb – tömörítsük a nép összes életerőit, hogy ezeket azután a nagy végcél felé irányítsuk: az öntudatos és hatalmas nemzet politikai, polgári és katonai fensőbbsége felé.

Az eredmény igazolja a fasciszta eszközöket: mert a nemzettestek célratörésében, a demagóg elfajulás jóvoltából, csak későn s csak a megvalósítás vesződségei közben s az egyéni akaratok megbénításával tudja a kritikának és a parlamentáris ellenőrzésnek joga az akarnokságokat visszafojtani a felelőtlen tömegek tengerébe, a kétkedések és álokoskodások tömkelegébe.

Rómában a hatalom egysége autokratikus és inkarnációja egyéni és emberi volt, ellentétben Hellas demokratikus züllésével és demagóg elfajulásaival. Az uralomra rendeltetett fensőbbséges ember lefoglalhatja magának a hatalmat, ha egy személyben egyéniség és szimbólum is – eszme és cselekvés – s ha szellemi fensőbbségének varázslatos előjoga jelképpé alakul át a tömegek előtt.

Julius Caesar, Augustus Octavianus, Róma első imperátorainak alakjai ily öntudatosságok és valóságok alapján tornyosodnak elénk élesen kirajzolódva. A személyes uralom szuggesztív erejének transzcendens formája századokon át tovább tud élni és parancsolni a barbároknak a végbevitt csodás nagy tettek varázsával még akkor is, amikor ezt a varázst az emberek és események már minden tartalomtól, minden politikai, polgári és hadierőtől megfosztották.

A Cinquecento küszöbén Niccolo Machiavelli felújítja Róma egyéni és egyeduralmi hagyományát azzal áltatva magát, hogy azt feltámaszthatja, anélkül azonban, hogy észrevenné, hogy ha a hatalom elve elfogadhatóvá teszi is méltó képviselőjét, viszont szándékainak megfelelő, formálható anyagot kíván, éspedig római mintára elgondolt népet, melyet anyagi és erkölcsi valóságok kapcsolnak össze.

Az egyensúlyvesztés, melyet a kételkedés és az egységes hagyományok megbillenése és széthullása idézett elő, az erők és érdekek, a hit és a politikai célszerűségek, az eszközök és a cél közötti ellentmondások őröltek fel, s amely az új társadalmi, erkölcsi és doktriner fejlődés szétáradó erjedésétől összezavarodott, végül is szükségszerűleg a Machiavelli-féle rendszer összeomlásához vezetett, mely rendszer pedig az ő római elgondolásában, az imperium megdönthetetlen alapjára felépített állami szuverenitás ábrándját ringatta.

A demokrácia, a politikai lezüllés és a kollektivitások szabadossága, az idők folyamán a hagyományos római környezettel teljesen ellentétes környezetet teremtett. Rosszabb kiadásban a Hellen agóra eltorzulásait elébe helyezte a Capitolium és Curia latin komolyságának. Az állam – vagy ha úgy tetszik – a politikai testület, a tömeg és az egyén közötti egyensúly intézője, lassanként elvesztette az ő saját, gondolattal és tettel felruházott politikai személyiségét, pedig arra volt hivatva, hogy a jót kezdeményezze s megtestesítse az összesség szolgálatára, kitartóan, készséges jóakarattal alávetve magát az erkölcs és vallás ugyanazon törvényeinek, melyek a magánéletet is szabályozzák.

Így tehát az állam volt az, amely fokról fokra bénította meg saját előjogait és jellegzetességeit. Végül oda jutott, hogy művészi látomásban szinte hasonlít a Laocoon-csoporthoz, melynek megvannak karjai, lábai és hatalmas hangja, de amelyben a főalaknak akaratát és a gyermekek mozdulatait megbénítja a kígyók undorító gomolyának gyűrűi.

A parlamentarizmus az ő érdekeinek cselszövő, nagy hálózatával pártoskodó és felekezetieskedő kígyófészekre szakadozott és kompromisszumok, gyöngeségek, hetykeségek és gyávaságok sötét útvesztőjévé lett. Kitornyosodva egy felelőtlen gyülekezetből, mely valósággal tagadása volt az akaratnak és önzetlenségnek, az eszménynek és gyakorlatiságnak, a parlamentarizmus az államot már a világháború előtt a saját és kliensei elfajulásának kényelmes, óriás leleplezőjévé züllesztette, nagy kárára az összességnek, mely a szülőföld isteni jegyével alkot, dolgozik és remél.

A szocializmus és kommunizmus bűnös elferdülések, melyek közül az első a szürke és alaktalan kollektivitás elvét igyekszik belecsempészni az egyéni és szolidáris áldozatok teremtő szellemisége helyébe, a másik pedig szétpazarolni igyekszik az energia, a gazdaság és a nemzeti erő forrásait a tehetetlen sejtek mesterséges szövetébe, hogy ezeket a sejteket azután könnyebben prédául vesse az erőszaknak és megsemmisítésnek. A szocializmus és kommunizmus így fejezték be a végzetes kör vonalát, melyben a történelem, jog, polgárosultság és társadalom visszatérnek eredetükhöz, elvégezvén fáradtságos és bomlasztó életgörbéjük útját.

Így történt meg, hogy a politikai és kollektív lealacsonyodások cinkosaival – a népképviseletnek nevezett népőrség hiúságos álcája alatt – el lehetett követni a legszörnyűbb és legnagyobb merényletet a népek szabadsága ellen, a zsarnokság legmerészebb és legelvetemültebb kísérletét, mely még a régi ázsiai önkényuralomhoz sem hasonlítható, és hogy fel lehetett idézni a világháborúval a legvéresebb és legborzasztóbb hetakombát, amelyhez foghatót még a legzordabb, legsötétebb barbárság ideje sem volt képes e földön emelni.

De ugyanezekkel a fegyverekkel, amelyekkel a nagy háború rombol, egyúttal alakít és gyógyít, alkot és feltámaszt is, és ezért egyidejűleg véget és kezdetet is jelent: a sírt és a bölcsőt, az elégtételt és a megváltást. Minél nagyobb a gyötrelem, melyet felidéz, annál nagyobb és jelentősebb az elkövetkező alkotás.

A háború tehát – a kizökkent kollektivitásnak, a politikai romlottságnak, az erkölcsi és társadalmi felelősségérzet hiányának végső kísértésein keresztül – elvezet bennünket az öntudatos egyéni uralom elveinek visszaszerzéséhez, a szellemi újraértékeléséhez, az anyag megváltásához s azon egyéniségek nagyszerű dicsőségéhez, akik apostolként, vérük áldozatával visszavették a népek útjain, a végzetszerű roppant szerepüket, hogy mint vezérek és harcosok, lelkek és fegyverek mesterei, folytassák a légiók egyenes és biztos útját, mely a népek hatalmához vezet.

Ennek az új korszaknak, mely az emberiséget visszavezeti eredeti céljaihoz, úttörője és zászlóvivője abból a földből kellett, hogy teremjen, mely végzetszerűleg formálódott arra, hogy az idők rengését megérezze, kivajúdva azon férfiakat, akik hivatva vannak azt átgyúrni az élet nagyszerű lényegébe.

Az a föld, amely Benito Mussolinit születni látta, minden atomjában magán viseli a rómaiságot, amely gondolatból és tettből tevődik össze és sokkal inkább valóságokból, mintsem csalfa és hiúságos elvontságokból.

Légiók útjai, miképpen a Via Emilia vonalai is, a fegyverrel és úthálózattal megalkotott imperium nyomaiként, megjelölik a földet és ékesen, felemelően tesznek tanúságot három történelmi műveltségről: a kora rómairól, az augusztusziról és bizánciról, melyek egybefonódnak, egymást megvilágítják és serkentői az erőnek, az alkotási vágynak és annak az elbűvölő nyájasságnak, mely köntöse a szépen és öntudatosan elvégzett munkának. Ennek képe egyaránt bontakozik ki a művészi teremtés világában: a ravennai bazilikák csodáitól a faenzai csempék csillámló fényéig, mint a föld gyötrelmes megmunkálásában, mely emberi karok erejével az álnok tengermellékből termékeny talajt varázsol elő, és a nemzeti fegyverek megbecsülésében, amely Amerigo da Bárbiánoval született újra. Ezen a földön tanítják az anyák gyermekeiknek a szabadság jogát, a kockázat tudatosságát, az áldozatkészség örömét – Galla Plácidiától kezdve tanítják végig Katerina Sforzáig. Szívükben őrzik Anita Garibaldi kedves és erős lényének képét, aki a ravennai föld határába jött meghalni, mintha ott új célt akart volna adni a szellemi légiók útjának a haza nagysága felé.

Benito Mussolini 1883. július 29-én született egy régi tanyán, Váráno de Costá-n a Predappiohoz tartozó Dovia község mellett. Szülőföldjének már neve is jót sejtően és jóslatszerűen csendül. Dovia azt jelenti, hogy „két út”, és valóban a nagy embernek annak idején, érettsége diadalán választania kellett a két út, a régi szúette rendszer és ama másik között, mely a nemzetet az ő szellemi vezetése alatt a megújhodásra vezette.

Ifjúkori kirándulásainak kedvenc célpontja a „Cammináte” nevű bástyarom volt, mely az Appenninek egyik legvégső nyúlványáról őrszemként néz a Via Emiliára és Forli síkjára. Sugallatos erejű szimbóluma ez is a két korszak közötti ellentétnek: az imperátori légiók fő országútjának és a tegnapi szűkös lezüllesztő élet útvesztőjének.

Első nevelése a munkának és lemondásnak közkatonáskodása volt és az atyai kovácsműhely üllőjén kalapálódott ki s a fujtató tüzén élesztődött. Érzett rajta a kemény vas íze s ugyancsak szórta az emberiség és kedvesség szikráit, melyek a gyermeki rajongáson gyúlnak s a hirtelen szenvedélyeken és annak a természet adta érzésnek visszhangja, mely minden kedvesség és erő forrása. Bátorság és nagylelkűség: ez a két jellemvonás, melyet Romagna népe Rómától örökölt – ezek voltak Mussolini vezetői az első években.

Széles vállak, mozgékony és erőteljes tagok, átható tekintet a hit és akarás duzzadó kifejezésével: így jelentkezik a harcban, mint a régi Róma egy centuriója.

Később tanító lett Gualtieri Emiliában, majd a munkás olaszság úttörője Losannában, aztán „bersagliere” [különlegesen kiképzett gyalogos katona – Ifj. T. L.] Peschiérában, utóbb ismét tanító Tolmezzóban, majd szakszervezeti titkár és újságíró Trentóban. Később, mint a milánói „Avanti” főszerkesztője, politikai küzdelmekre vértezi magát egy apostoli harcos élet hányatott próbaéveiben. A küzdelmes, de kitartó felkészülés ez időszakában már kijelelte magának a követendő utat, amelyet azután törhetetlen akaratával vésett bele korunk történelmébe: megszabadítani a társadalmat a hamis ideológiák hidrájától, széttörni a parlamenti elfajulás abroncsait, teljesen visszahelyezni az egyént saját erejének és személyes felelősségének kötelességébe és jogába, érvényre juttatni a nemzeti hagyományokat s felemelni ezeket a vallás méltóságteljes magaslatára, és mindeme hit és erény számára új utat törni az olasz nemzet biztos jövője felé!

Azután jött a háború, a történelmi napok elkerülhetetlen végzetével, azon népek és kormányok számára, amelyek azt akarták, de azok számára is, melyek kénytelenek voltak alávetni magukat a szörnyű végzetnek. Benito Mussolini, mint aki biztos a dolgában, egy elhatározó kardcsapással jelölte meg az utat, azzal a parancsoló erővel, mely küzdelemdús életéből fakad: mindenféle politikai és társadalmi ideológiáéval szemben hangoztatva, hogy „a vér adja meg a tartalmat a történelem zengő, nagy szavainak”.

Megalapítója és igazgatója lett egy harcias lapnak, az „Il Popolo d’Italia”-nak, mely az új hit jelszavát hozta és azt oly állhatatossággal verte a lelkekbe, mint ahogy a golyók verték a lövészárkokat. Mint „bersagliere” ott küzd a havasok meredekein, a Karszt dolináiban: megsebesül, fölépül, és ismét felveszi a harcot, mely az ő számára az élet, a büszkeség és az apostolság!

Alakja immár óriásivá nő az olasz közélet színtelen, szürke esti horizontján, mely lépésről lépésre engedi át helyét a megváltó hajnalnak.

Ámde a harc az árny és a fény között aggodalmasan hosszúra nyúlik s tovább ismétlődik a zavarba hozott érdekek zord makacságán, a már halálra sebzett ideológiák érdekszövetségén, az örök csatán a harcra kész új szellem és a régi közt, mely álnokul, sápadtan s bőszen alkonyul le és a meghasonlások s gyűlölködések mély árkait hagyja maga után.

Ebben a tragikus ellentétben Mussolini mindjárt úgy fogja fel a háború utáni időket, mint a lelkek harcának megújuló és tovább tartó szakát, és hogy győzzön, új hadat állít talpra, személyes őrseregéül, híven az olasz ingesek példájára – a fekete ingeseket. Ezeknek római vezére ő – imperátora, augusztusza.

A régi, elnemzetietlenítő, egyenlőségi frázisokból, felelőtlenségből és elvontságokból összetákolt ideológiák helyébe ő a liktori vesszőnyaláb tetterős hatalmát és valóságát helyezi. A garibaldiánus önkéntesség mindig élő kedves hagyományának, mely a haza megváltásának legszenvedélyesebb fejezeteihez fűződik, helyébe teszi a nagy háború minden harcosának szellemi összetartását, akik egy rómaiasan legfőbb szövetséggé tömörülve készek minden áldozat árán megvédeni a győzelmet. Ezzel a saját képére alkotott miliciával, melyet doviai és predappioi pöröllyel akaratának üllőjén acélozott, Mussolini, mint Julius Caesar vonul Rómába és beteljesíti az új idők végzetét.

A megváltás nagy munkája, a politikai, társadalmi és nemzeti jelentőségben kiváló mű befejeztetett s hatásainak nagyszerűsége folytán a történelem legkiválóbb lapjaival vethető össze, de ezektől eltérően, a nemzet leghatalmasabb, legmélyebb és legőszintébb helyeslésével vált tetté: a nemzet birtokosa lett a forradalom összes gyümölcseinek, de a forradalomból mégsem érzett egyebet, mint az ösztönzést és a nagyság felé való szakadatlan vonulás legyőzhetetlen lépteit.

Mélyen Tisztelt Hallgatóság!

Hogy egy példát vetítsek ide arról az egyetemes helyeslésről, mellyel az olasz nép széles rétegei a fascizmust köszöntötték mindjárt a „Marcia su Róma” után, utalok az olasz nacionalizmusra, mely 1902-ben már erős volt, hogy tizenketten képviselték a parlamentben és száznegyvenezer tagot számlált, melyek közül huszonötezren voltak katonailag szervezve.

A pártok történetében széles e világon még sohase jelentkezett az eszményi és önzetlen fegyelemnek oly nagyszerű ténye, mint az, melyet ekkor Olaszországban a nacionalista párt véghez vitt. Amikor látta, hogy a fascizmus önmagában megszemélyesíti a nemzet végzetét, eltüntette önmagát és önmagával együtt az ő legszentebb, legdrágább kifejezőit: lobogóit, jelvényeit, azúr színű ingeit és – mit sem kérve a nagy áldozatért – beleolvadt egész tömegével a fascizmusba, hű maradván saját jelmondatához: „elsősorban a haza, azután a párt”.

A fascizmus virágait és gyümölcseit az erő, szépség és az olasz hagyomány életereje termette. Jellegzetességük a cselekvés valósága és gyorsasága, amik szükséges kellékek a mai társadalom meghódítására, amely szomjúságát tettekkel és nem szavakkal akarja kielégíteni.

A gyakorlati és gyors tevékenység felel meg tehát a háború utáni gyors újjáépítés követelményeinek, mert anyagi és erkölcsi erők visszaállítását közvetlenül célozza, és mindenek fölött előmozdítja azon lelki tényezők átértékelését, melyek a győzelem igazi megteremtői voltak.

A fascista kormány beteljesülései ilyenformán az egész nemzeti életívet átfogják és magasan emelkednek fel annak egére olyannyira, hogy nem volt még olyan kor, mely ennél hathatósabban gondolkodott és sürgősebben cselekedett volna. Nem annak a harcos erejének korszaka ez, amelyben a kardé a döntés joga, avagy a lelki apostolkodásé, mely a rügyeket lassan és fáradságosan érleli, és nem is a nagy monarchiák kora ez, amelyeknek időre van szükségük, térre és kockázatra, hogy megerősödhessenek.

Négy év alatt a fascista kormányzat véghez vitte Itália megújhodását. Szanálta a pénzügyeket, a nemzeti tekintély és termelőképesség eme legfontosabb alapját, diadalra vitte a gabonacsatát, mely megkönnyíti az anyaföldnek – a mater frugumnak – adóját a külfölddel szemben, megnövelte a bevételeket, megszilárdította a hitelt, csökkentette a kiadásokat, megszüntette a munkanélküliséget, egészségessé tette a közerkölcsöt, átszervezte a közigazgatást, új életet öntött a törvényhozásba és az igazságszolgáltatásba, fejlesztette a közüzemeket, megszervezte a szakszervezetekben a termelő erőket, megjavította az olasz közoktatást, úgy bel-, mint külföldön, kifejlesztette és gazdagította a közlekedés és forgalom hálózatát szárazföldön, tengeren és a levegőben. Röviden: a fascizmus visszaadta a nemzeti erényeknek teremtő erejüket.

A termelőképesség mindeme tényezői természetesen az erő kifejezésében is tömörülnek. A hadsereg megjavította, és új erőre juttatta tekintélyes gépezetét, úgy fegyverekben, mint kiképzésben. A tengerészet megerősítette hajóparkját, és a tengerre vágyók hivatását, tökéletesítette fölszerelését és kiszélesítette működési körét. Az aviatika egyre jobban kifejezésre juttatta csodálatos működését döbbenetes merészségekkel, melyek erőt fettek a lég birodalmán és megtörték a sarkvidék rejtelmeit. Az önkéntes milícia megsokszorozta intézményeit, áthatva őket a nemzet katonás szellemével. A külpolitika fényes sikerei is hirdetik ezt a csodálatra méltó szakadatlan munkát, azonban az egyezményekben, melyek Franciaországgal, Albániával, Csehszlovákiával, Canadával, Svájccal, Lengyelországgal, Ausztriával, Egyiptommal, Jugoszláviával, Oroszországgal, Angliával, Magyarországgal, Finnországgal, Németországgal, Guatemálával, Yemennel, Romániával és Görögországgal jöttek létre.

Végül a gyarmatpolitikai tevékenység is győzelmes mérföldköveket mutat azon az úton, melyet az olasz befolyás már megtett Oltrejubában, Dodecanézoszban és Garabubban, melyek mindmegannyi empóriumai és éber előőrsei az új erőktől duzzadó olasz hazának. Éppen azért akkor, amikor Mussolini a fascisták római bevonulásának negyedik évfordulóján, október 28-án szemlét tartott a megdöbbentően nagy munkateljesítmény felett, melyet kormánya felmutathat, igazi római lélekkel jelenthette ki, hogy „a liktori jelvények alatt majdnem az egész olasz nép együtt van már s az erkölcsi egység csodálatos képét mutatja, melyet a világ semminemű ereje, főleg a külföld ereje nem lesz képes összezúzni, sőt még csak hasadást sem lesz képes okozni erkölcsi egységén”.

A fascista megújhodás egyetemessége tulajdon alaptételeiből és gyakorlatából sarjad, és fejlődésének logikus következménye az, hogy túlterjed az Appennini-félsziget határain, és hogy a népek és az emberiség kialakulását is hatalmasan befolyásolja. Az egyének anyagi és erkölcsi lényegének érvényesítéséből s abból az ellentétből, mely a teremtő, egyénesítő, felelősségérzettel bíró erők és a romboló és alaktalan kollektivizmus között van. Abból az ellentétből, mely a tömegek önzése és az öntudatosan akaró személyek önfeláldozó kockázatai között tátong: mindebből merítette a fascizmus ellenállhatatlan erejét, hogy érvényre juttassa államban és nemzetben a lélek uralmát az anyag fölött.

És aminthogy újból értékké tette a szellem és egyéniség fő uralmát – e latin teremtő erényt, mely törvényt diktált és eltörülhetetlen barázdát hasított a civilizáció útján – éppúgy újította meg az államnak anyagi és erkölcsi alapjait s ezzel a népek nagyságának és boldogulásának mozgató erejét, mely népek hivatva vannak a gondterhes háború utáni idők multán kialakítani azt a kormányzati módot, mely a legalkalmasabb arra, hogy célt érjenek, az eszközök tudatosságával, a hatalom erőinek és gyakorlásának öntudatos felhasználásával.

Ily módon tehát a fascizmus részéről merész eréllyel fölvetett és szerencsésen megoldott probléma hatalmasan terjed szét a népek egyetemességén, mint ahogy el kell terjednie minden mélységesen emberi problémának, mely a tökéletesség, a szépség és tisztaság megvalósulását hordja magában.

A fascizmus, a rómaiasan erős és olaszosan szép fascizmus mint a hadi porondon győzelmesen álló tagbaszakadt légionárius, magasan mutatja a nemzeti öntudatát visszanyert államot, szemben a felelőtlen szúette és önző állam lealacsonyító tanaival.

Így áll a légionárius és mutatja a tragikus és elkerülhetetlen válaszutat mindazoknak, akik ismerik, őrzik és átélik ez átszellemítő szenvedelmeket.

Szóval vagy tovább haladni a becstelen, szétfolyó és felelőtlen politikai kollektivizmus nemzetbontó munkájában, az erkölcsi és társadalmi utópiák és ideológiák, az apró érdekek, a rossz útra vivő élősdi szenvedélyek, ellentmondások, kompromisszumok és álokoskodások munkájáéban, vagy tüzes lendülettel rálépni arra az egyenes légiói útra, melyen a teremtő kötelességeiben, jogaiban és erényeiben megújhodó állam halad az öntudatos, erényes egyének varázsos útján, akik igyekeznek – fel – az eszmények napja és az emberi alkotások nagysága felé.

És én hiszem, hogy ezen az úton mindenkor találkozni fog a két régi testvér, Itália és Magyarország!«

Aki pedig a fasizmusról további tájékoztatást kíván, annak figyelmébe leginkább az alábbi, 1945-ben betiltott, az Országgyűlési Könyvtárban vagy az Országos Széchenyi Könyvtárban hozzáférhető műveket ajánljuk: A Duce ifjúsága, Dr. Badics László: Mit tett Mussolini Magyarországért, Balla Ignác: A Duce és a dolgozó Itália, Bartha Emma: A mezőgazdaság szerepe Mussolini gazdaságpolitikájában, Bencs Zoltán: A munka alkotmánya Olaszországban, Bikkal Dénes: A fasiszta Olaszország, Bottai, Giuseppe: A munka alkotmánya, Közoktatási reform, Az olasz korporatív állameszme és a munkaalkotmány, Czakó István-Marjay Frigyes: Az olasz birodalom szabadidő-mozgalma, D’Andrea Ugo: Mussolini századunk motorja, Demeter Ödön: Fasiszta forradalom, a Duce 1942. december 3-án tartott beszéde (Győzelemig…), Eöttevényi Olivér: Mussolini politikája, Fabinyi Tihamér: A polgári perjog újjászületése a fasiszta Olaszországban, Dr. Fall Endre: Mit tett a fasiszta Olaszország Magyarországért?, Fasiszta államrendről tartott magyar-olasz tanulmányi ankét iratai, Fasizmus eredete és fejlődése (előszó: Augusto Turati, fordította Rökk István), Fasizmus és munkásság (névtelen), Földes Éva: Mussolini, az újságíró, Gayda, Virginio: Mit akar Olaszország?, Gády Béla: A munkás a fasiszta Olaszországban, Gáldi László: Mussolini és a modern olasz stílus, Györgyi: Itália hadra kel, Hadbavonult olasz művészek kiállítása, Horváth István: A fasciók és korporációk kamarája, Horváth István: Az olasz politikai gondolkodás jellegzetessége, Karay Kálmán: Olaszország jogélete a háború alatt, A fasiszta jog 20 esztendeje, Karay Kálmán: Olasz testületi önkormányzati jog, Kayser Béla: A fasiszta testületi állam, Kemechey László: Mussolini életrajza, Mihály László: Presente! Olaszok a magyar igazságért, Mihelics Vid: Az olasz munkaalkotmány, Miskolczi Gyula: A győzelmes fasizmus, Munka alkotmánya Olaszországban (fordította Bencs Zoltán), Mussolini, Benito: A fasizmus alapelvei, A fasizmus doktrínája, A korporációs államról, Az új Olaszország ipari munkásaihoz, Brúnóval beszélgetek, Győzelemig (a Duce 1942. december 3-án tartott beszéde), Négy beszéd, Válogatott beszédei (fordította Zichy Rafaelné), gondolatai (előszó: gróf Bethlen István), A korporatív államról, Arnaldo Mussolini élete, Nagy Ernő: A Duce ifjúsága, Nagy Iván dr.: A szociális Olaszország, Fasiszta világnézet (Balás Károly társadalmi politikájának ismertetése), A szociális Olaszország, Oriani, Alfredo: Az eszmék forradalma. (előszó: Benito Mussolini), Orsi, Pietro: A gyermekvédelem Olaszországban, A mai Olaszország, Pap László: Mussolini élete, Papini, Giovanni: A mi háborúnk, Az én Itáliám, Pini, Giorgio: Mussolini, Podrabszky-Ince: Mussolini gazdasági eredményei, Regős Ferenc: Az olasz korporatív állam érdek- és társadalomvédő intézményei, Ritzky Katalin: A fasiszta Olaszország önellátási törekvései ipari és gazdasági téren, Sarfatti, Margherita: Mussolini élete, Sillani, Tomaso: A fasizmus hadereje, Szabados Mihály: Földbérlő és szövetkezeti mozgalom és munkáskérdés Olaszországban, Szekeres László: Férfiak és tettek az új Olaszországban, Takács György: Az olasz adórendszer és a fasiszta adóreform, Temesváry László: A fasizmus pénzügyi politikája, Unghváry Iván János: A fasiszta nevelés eszménye és az új közoktatási törvény, Urbánszky Andor dr.: A fasiszta gondolat kialakulásának szellemi előzményei, Kollektív gondolat és munkavédelem a fasizmusban, A fasiszta gondolat kialakulásának előzményei, Vanyó Tihamér: Mussolini egyénisége, Vizy András: Munkásproblémák fasiszta megoldása, Az olasz munkásság szervezetei, Zeley István: Olaszország közigazgatási reform a világháború után.

Ifj. Tompó László – HunHír.info