Ne a tükröd okold, ha az orrod ferde, mondta Gogol, és vonták le belőle a következtetést orosz látók, mint Lermontov, Dosztojevszkij, Krasznov vagy Szolzsenyicin.

A „Korunk hőse” írója, Mihail Jurjevics Lermontov mintha megérezte volna versében („Jóslat Oroszországról”) – 1830-ban! – a történelmi Oroszország pusztulását, 1917-et:

Eljő az év, hazánk jajgyászos éve,
Midőn lehull a cárok szép fejéke.
A vak tömeg alázatát felejti.
Halál és vér lesz százezreknek étke,
Ha gyermekeknek és az asszonyoknak
Éltét nem védi megdöntött törvénye.

Pestis kúszik elő a holttestekből.
Falvak közt vánszorogva, lopva öl
S kendőt lebbent, ha hívja áldozatát.
És százezrek halnak meg éhínségtől.
Tüzek villannak majd folyók tükrében,
Midőn hatalmas ember jár elől.

Felismered őt, mert szemed nem téved,
De fent karddal rád sújt és nem lesz vérted…
Jaj lesz neked! Nyögésed, vad sírásod
Nem hallja meg, mert téged meg nem érthet.
Borzalmas lesz sötét, nagy köpenyében,
Melyet befest pirosló, drága véred.

„Pestis kúszik elő a holttestekből”, írja Lermontov, rejtjelesen, „kódoltan” kifejezve mindazt, ami százharmincegy éve Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijből nyíltabban tört fel, amiért orruk ferdeségéért a tükröt okolták, költő kortársát, A. G. Kovner-t így figyelmeztetve: „Egyáltalán nem vagyok ellensége a zsidóknak, és soha nem is voltam. Ön a zsidó értelmiségre hivatkozik, de hát Ön is értelmiségi, és figyelje meg, mennyire gyűlöli Ön az oroszokat kizárólag csak azért, mert Ön zsidó, még ha értelmiségi is. Második levelében van néhány sor a hatvanmilliós orosz nép erkölcsi és vallási tudatáról. Az iszonyú gyűlölet szavai ezek, igen, a gyűlöletéi, hiszen Ön, mint okos ember meg kell hogy értse, hogy ebben a tekintetben (vagyis abban a kérdésben, hogy az egyszerű orosz ember milyen mértékben és milyen erőteljesen keresztény) Ön a legkevésbé sem kompetens ítélni. Én sohasem beszélnék úgy a zsidókról, ahogy Ön az oroszokról. Életem ötven éve alatt folyvást azt látom, hogy a zsidók, a jók is, a rosszak is, még csak egy asztalhoz sem akarnak ülni az oroszokkal, holott az orosz nem utál leülni velük. Ki kit gyűlöl tehát? Ki türelmetlen kivel szemben?”

Igen, ez volt akkor is, ma is a kérdés, és aki nem középiskolás vagy egyetemi szinten, hanem mélyebben merészel tájékozódni, aligha fog magához térni a rácsodálkozástól, hogy valaha az orosz értelmiség tisztánlátásuk miatt elhallgatott képviselői mind mennyire látók voltak, amiért Dosztojevszkijjel tudták, hogy „soha még nép hit nélkül, vagyis a jónak és rossznak fogalma nélkül nem volt”, és nem ők tehettek arról, ha a „rossz” fogalma tisztázásakor figyelmüket rögtön rájuk terelték, olyannyira, hogy a Lermontovhoz és Dosztojevszkijhez képest jóformán ismeretlen Peter Nyikolajevics Krasznov egyik regényében, az 1921-ben Berlinben megjelent „A cári sastól a vörös zászlóig” címűben, Oroszország tragédiájának fő okozóit bennük látta. Regénye, mint írja Szémán István (Az új orosz irodalom. A régibb irodalom történetének vázlatával. Bp. 1926. Szent István Társulat (Szent István Könyvek 38.), 198. old.), „’a zsidó intrikáknak’ rajzában kiváló”, és mint volt kozákgenerális, „megrázó tapasztalataiból merítette négy kötetes regényének anyagát”. Nyilván ennek köszönhető elhallgatottsága, az, hogy az irodalomkritikusok sommásan kezelik, mint a mégoly kiváló Bonkáló Sándor is, aki szerint „a forradalom igazi okait nem ismeri, minden bűnért a zsidóságot vádolja”, akit viszont ezért látó olvasói „második Dosztojevszkijnek és Tolsztojnak” tekintettek. (Az orosz irodalom története. Bp. 1924. Athenaeum, 2. köt. 204. old.)

Ami pedig Alekszandr Szolzsenyicint illeti, „Együtt” címmel nálunk is megjelent két testes kötetében oroszokkal való együttélésük tapasztalatait dolgozta fel, és lássunk csodát: megjelenésekor nem tüntettek az „antifák”, nem szólalt meg a „168 Óra” és TGM se követelte a könyvárusító standok felborítását. Egyet tehát, úgy látszik, mégis megtanultak: a tiltás is reklám, jobb hallgatni, nehogy még Szolzsenyicin látókat toborozzon.

Ifj. Tompó László – HunHír.info