Anyanyelvünk megrontása már a tizenkilencedik század második felében megkezdődött a médiaiparrá vált újságírással, lapszerkesztéssel, a szláv-héber-német keveréknyelv, a jiddis észrevétlen tovaterjedésével, amely már múlt századunk első harmadában olyannyira megtette hatását, hogy, mint Makkai János írta (Urambátyám országa. Bp. é. n. Singer és Wolfner Rt. 163. old.), „Budapest ma is tele van zsidó szólásmódokkal és ezeket antiszemita emberek is használják. Jól nevelt emberek tartózkodnak a legkirívóbbaktól. Ilyenek a ’sag schon’, a ’mondd már’, a ’nekem legyen mondva’, a ’te jó Isten!’ és mások, amelyek németből fordított jiddis eredetű szólások. Jobb elemek ugyancsak igyekeznek elkerülni a kifejezetten zsidó szavak használatát, de ezek sokhelyütt mégis közkeletűek. Ilyenek: ’kóser’, ’ajser’, ’kabbala’, ’jampec’ stb. Általánosabban elterjedtek a kevésbé észrevehető zsidó szólásmódok, mint például ’mit tudom én’, ’csak nem fog megharagudni’, ’maga csak tudja’, ’tegye azt ó’ és így tovább.”

Akkor még valóban úgy tűnt, hogy „jól nevelt” emberek tartózkodnak a felsorolt kifejezésektől, ma viszont ezerszeresen igaz, hogy „antiszemiták” is használják a galíciai bevándorlás óta hazánkat, különösen Budapestet ellepő, Makkai János jellemezte szláv-héber-német keveréknyelvet, a jiddist. Bárczi Géza nyelvész egyik tanulmányában (A „pesti nyelv”. Bp. 1932. Magyar Nyelvtudományi Társaság, 18-23. old.) számos további jiddis kifejezést felsorolt és egy zsidó kiadvány (A zsidó Budapest. Szerkesztette Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea. Bp. 1995. II. köt. 1645-1649. old.) egyedülálló részletességgel ismerteti őket. Noha rovatunkban korábban már idéztünk belőlük (Héber nyelvrontás), elrettentésül újra közétesszük a leggyakrabban használtakat:

ajvé (ajaj), balhé, (botrány), barchesz/barhesz (fonott kalács), behemót (hatalmas), bóvli/bóvel (értéktelen), brahi (vicc, tréfa, ugratás), cefet, cefetül érzi magát (rossz, rosszul van), dafke (csakazértis), éceszgéber (ötletadó), elpaterol (megszabadul valakitől/valamitől), gajdol (zajong), handlé (házaló, ószeres), hapsi (szabad) férfi, haver/háver (barát), herót (félelem, gond), hirig (verekedés), jatt (kézfogás, megvesztegetés), kajak (erő), kibic (megfigyelő), lébecol (könnyelműen él), lejm (lopás), majré (félelem), mázli (szerencse), melák (hatalmas), meló (munka), mószerol (beárul, följelent), rahedli (rakás, kupac), rebach (nyereség), smucig (fösvény, zsugori), smúz (fecsegés), sóher (fukar), srác (kisfiú), stika (titok), stikli (csel), szajré (holmi), tarhál (pénzt kéreget), topis (rongyos), tróger(hitvány alak).

Az iménti felsorolásból azonnal szembeötlik a gondolatszegénységből, sőt hiányból eredő nyelvi gyökértelenség, továbbá, hogy kizárólag a gazdasági, ipari, kereskedelmi élet szókészlete ez, a (Fritz Hippler filmjéből, „Az örök zsidó”-ból („Der ewige Jude”) mindenkor oly ismerősen) velejéig materialista, hitet, hazát nem ismerő világvándoroké, akik a huszadik század eleji Budapestnek korántsem csak a már akkor is gettónak minősülő erzsébetvárosi negyedét tették egyre elviselhetetlenebbé. Ezért írta Ady Endre,, hogy a zsidótól „igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket” (Vallomások és tanulmányok. Bp. 1944. Athenaeum, 237. old.), sőt maga Szerb Antal is kénytelen volt elismerni: „Kétségtelen, hogy a pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér-nyelv lévén.”

A héber nyelvrontás végső soron csak azt bizonyítja, hogy amilyen a lélek, a gondolkodás, olyan a nyelv: a jiddis szóhasználatban nincs szó hitről, vallásról, szeretetről, szerelemről, tudományról, ezért vele sem a teológus, sem a filozófus, sem a nyelvész nem tud mit kezdeni, legfeljebb a kriminológus.

Ugyan mitől lenne szép az idegen szó?

Kosztolányi Dezsőt nagyon elszomorított ugyan mindennemű magyartalanság, de főleg a „pesti nyelv” részeként a jiddis. Emellett leginkább az idegen szavak teljesen felesleges használata ellen emelte fel szavát. A szerkesztésében megjelent Pesti Hirlap Nyelvőre (Bp. 1928. Légrády Testvérek) ezért, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottságával karöltve, számos tanulmányban ismertette, mely szavakat, szófordulatokat mikor, hogyan használjunk vagy ne. Ma is megszívlelendő belőle például Tolnai Vilmos (1870-1937) nyelvész, irodalomtörténész műve, „A tiszta magyarság szótára” (98-224. old.), amely a köznapi beszédben és írásban leggyakrabban használt idegen szavakat magyar szavakkal helyettesíti, vagy Zolnai Gyula nyelvész szemfelnyitó tanulmánya („Nemzeti öntudat a nyelvben”, 38-42. old.), amelynek alapján valóban jogosan merül fel a kérdés, mitől lenne szép az idegen szó (38-39. old.):

»Raffay Sándor püspök 1921-ben egy fővárosi bizottsági ülésen így fakadt ki: „Nálunk a nemzeti öntudat rongyolódott le legjobban, sokkal jobban, mint a határaink.” A nemzeti öntudatnak ezt a nagy hanyatlását az irodalmi nyelvben s a művelt köznyelvben évtizedek óta elszomorodva látom. A nemzeti öntudat szunnyadásából lehet ugyanis elsősorban megérteni azt, hogy mind több és több eredeti magyar szavunkat hagyjuk kipusztulni, hogy egyre nagyobb arányban hozunk divatba idegen szókat olyan fogalmakra, amelyeket eddig magyar szóval tudtunk kifejezni, nem gondolva meg, hogy eredeti szavainknak idegenekkel való szükségtelen fölcserélése nyelvünket lassanként kivetkőzteti a maga jellegéből. Csak egy-két példát jegyezhetek ide az olyan magyar szók százaiból, amelyeket egyre jobban elhanyagolunk, úgyhogy maholnap elavultaknak fogjuk tekinthetni. Ma mindenkinek csak ambíciója van, becsvágyunk eltűnt, és mind ambiciózusak vagyunk, ahelyett, hogy becsvágyók maradtunk volna. Alig beszélünk már jellemről, többre becsüljük a karaktert, és amit eddig jellemezni szoktunk, azt ma karakterizáljuk. Különbözet helyett mindenki differenciát mond: következmények helyett konzekvenciákat vonunk le: a jeles tulajdonságot és kiválóságot kvalitásnak nevezzük. A székesegyházat katedrálisnak, a bíbornokot kardinálisnak, a tábornokot generálisnak, a szabadelvűt liberálisnak, a társadalmi kérdéseket szociális problémák nak, a művelődési célokat kulturális céloknak, sőt félig német szóval kultúrcéloknak mondogatjuk (hiszen önállóan kultúr nincs is a magyarban [mellesleg a nyelvművelő Kodály nem győzte eléggé ostorozni minden kultúr-előtag használatát – Ifj. T L.]). Az ügyvitelt és ügykezelést az egész vonalon adminisztráció váltotta föl, s ennek tervezett és elrendelt egyszerűsítését racionalizálás nak, sőt talán racionalizáció nak is nevezgetjük. Az előadók és jelentéstevők referensek lettek, és nem előterjesztéseket vagy jelentéseket, hanem referátumokat készítenek. Az irály, fajkép, széptan, könyvészet, könyvbarát stb. kihalt szóknak tekinthetők, helyükbe a stílus, típus, esztétika, bibliográfia, bibliofil stb. léptek. Az orvosok egy sereg jó magyar szót juttattak sírba: a gümőkórt, amelyből tuberkulózis lett, a hátgerincsorvadást, amely tábesszé alakult át, a fertőzést, amely helyett csak infekciót ismernek, a befecskendezést, amelynek helyében injekciókat kapunk stb. Legújabban a százados évforduló t centenáriumra kereszteltük, s aztán minden századévi dolgot centenárisnak mondunk már. Az emberbaráti mozgalmakat karitatív akciókkal cseréltük föl, s a nemes cselekedeteket gesztusoknak nevezzük […]. Már a magyar látóhatárnak és szemhatárnak is befellegzett, helyében a görög-latin horizont tárul ismét elénk, szomorú perspektívát nyitva a nemzeties fejlődés távlata helyett stb. Csak a latin-görög szók közül soroltam itt elő néhányat, amelyek kitúrni készülnek szókincsünk eredeti elemeit. Vége-hossza nem volna panaszomnak, ha azokra a szükségtelen német és francia [az angolról már nem is beszélve – Ifj. T. L.] szókra is ki lehetne terjeszkednem, amelyek szintén eredeti magyar szóknak jogait bitorolják. És ha kérdem, mi az oka ennek a nemzetietlen nyelvhasználatnak, fő okul a nemzeti öntudat elhomályosulását kell vallanom, azt, hogy ma nem a nemzetiesség korát éljük, hanem a neonacionalizmus éráját.«

Szintén Kosztolányi juthat eszünkbe a fenti ijesztő példák után, aki meggyőződéssel hirdette, hogy „senki sem jobb európai és műveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi”. Nem bizony, és ez is a héber nyelvrontás eredménye, ugyanis használói mindig többnek akarnak látszani, mint amik. Náluk a „műveltség” fokmérője az ötnyelvű szótár, ezzel takarják el tudáshiányukat. Ő, aki legalább nyolc nyelven írt, olvasott, beszélt, mégis azt vallotta, hogy „csak anyanyelvemen lehetek igazán én”, és „gyermeki kötelességünk, hogy megtanuljuk anyanyelvünket” (A Pesti Hírlap nyelvőre, 11. old.), amelynek szerinte a tíz legszebb szava: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.

Az igazság az, hogy addig működött a világon bárhol is csak a szellemi élet, ha megakadályozták a nyelvi keveredést, az idegen szavak, kifejezések, szófordulatok majmolását. Caesar, Cicero, Seneca, Quintilianus például gondosan kerülték a görög szókat, noha a latin és a görög közmondásosan rokon nyelvek. Médiamoguljaink szavával nem szerették a másságot, csak az azonosságot, amiért nem másokkal, hanem önmagukkal akartak békében élni.

A felsorolt, Tolnai-szótárban szereplő és a többi hasonló idegen szavak sohasem látott mértékű elterjedése nálunk párhuzamosan folyt a jiddisével, hiszen akik így akarták, tudták, hogy a magyar lelkiséget (bocsánat, „spiritualitás”-t!), azonosságtudatot (azaz „identitás”-t) sárba kell tiporniuk ahhoz, hogy ők verjenek tábort földünkön, ahol aztán már ők parancsolnak az „eladó”-ból lett „termékmenedzser” által a bennszülött, lábszagú, bőgatyás, fütyülő barackos hun ivadékoknak.

Az idegen szóáradattal egyetemben az írott és elektronikus sajtó, nem is szólva az oktatásról, valósággal meggyűlöltette ugyanakkor nyelvjárásainkat, tájszavainkat is, ezért, hogy szemlesütve jár, akitől kiejtése miatt megkérdezik, „hová valósi”. Nyelvjárásaink egyik legkiválóbb tudósa, Horger Antal (1872-1946) írta: „A nép nyelvéről, az úgynevezett nyelvjárásról (vagy tájszólásról) a legtöbb ember azt hiszi, hogy romlott nyelv, a nemzet műveltebb osztályaitól beszélt ’művelt’ nyelvnek a tudatlan parasztoktól való elrontása. De ez nagy tévedés, mert a nyelvészeti kutatás már rég kiderítette, hogy a népnyelvnek szinte minden egyes sajátsága a nyelvi élet természetes fejlődése útján keletkezett, míg ellenben az úgynevezett irodalmi nyelvsok tekintetben mesterséges fejlesztésnek az eredménye.” (A Pesti Hirlap Nyelvőre, 43. old.)

Szintén Horger Antal hívja fel figyelmünket szavaink eredetének kutatása gondolkodásunkat csiszoló, lelkiségünket erősítő mivoltára, arra, hogy általuk, amint Kiss Dénes hirdeti, nemcsak ősnyelv vagyunk, hanem egyben a logika nyelve is. Az andalog ige, mint írja (A Pesti Hirlap Nyelvőre, 31. old.), „ma a költői nyelv szavai közé tartozik és gondolatokba való elmerülést, kellemes mélázást jelent. De nem jelentett mindig ilyen szépet. Régebben egyszerűen csak szórakozottságot jelentett, még régebben azt, hogy ’esztelenül, dőrén cselekszik’. A nyelvtörténeti kutatás kiderítette, hogy az Antal keresztnév származéka, amely egykor a dőreség, esztelenség, bolondság képviselője volt, mint mai nyelvünkben a Pali s a vele azonos pali. Sok más esetben is észlelhető, hogy a tulajdonnévből idővel köznév lesz. A kedves kis fruska például nem egyéb, mint Fruska, vagyis a Fruzsina (latinul Euphrosina) keresztnév becéző származéka és pete nem egyéb, mint Peti (a Péter keresztnév becéző származékának) változata. Az aggastyán szónak nincsen semmi köze az agg szóhoz, hanem csak népetimológia útján kapta ezt a mai alakját: régebben agostyán-nak hangzott, ez pedig csak egyik régi változata az Ágoston keresztnévnek. A kaján szónak régebben kajan, kajon, kajin alakjai voltak, ez pedig azt bizonyítja, hogy azonos a bibliai gonosz Kain nevével. Fukar szavunk végeredményben nem egyéb, mint a XVI. század híres [inkább hírhedten zsidó – Ifj. T. L.] bankárcsaládjának, a Fugger-eknek a családi neve.”

Mindezekről, köszönhetően a médiumoknak és iskoláknak, az átlag magyarnak úgy tűnik, fogalma sincs, arról viszont, hogyan lehet már ötévesen angolul káromkodni, annál több. Éppen ezért a mellesleg nyolc nyelven értő Szabó Dezsőjavaslata talán sohasem volt annyira időszerű, mint ma: azt kívánta, hogy a gyermek tizennégy éves koráig semmilyen idegen nyelvet ne tanuljon se iskolában, se azon kívül. „Tegyenek próbát javaslatommal egy-két középiskolában. Meglátják, milyen ösztönös gazdagságát, milyen természetes lendületét fogja jelenteni a gyermek lelki fejlődésének.” A középiskola ötödik osztályától (14-15 éves kortól) valamelyik újlatin nyelv (francia, olasz) tanítását tartotta lehetségesnek, és csak esetleg az angolt.

Az átlag magyar anyanyelv-rombolásáról alighanem Weöres Sándor egyik verse (A birka-iskola) juthat eszünkbe, amelyen nem nevetnünk kellene, hanem inkább sírnunk, amiért tökéletesen ráillik a madáchi falanszterre emlékeztető mai iskolára, amiért a Sütő András-i intelemnek – „engedjétek hozzám jönni a szavakat” – nem tesz eleget:

Egyszer volt egy nagy csoda,
neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak bégetett,
az kapott dicséretet.

Ki oda se ballagott,
Még jutalmat is kapott,
Így hát egy se ment oda,
Meg is szűnt az iskola.

Miként óvjuk anyanyelvünket?

Kézenfekvő a válasz: olvassunk minél többet költőinktől, íróinktól (idegen irodalmakat is inkább az ő tolmácsolásukból ismerjünk meg!), száműzzük életünkből az anyanyelvünket megrontó írott és elektronikus sajtót, és ne majmoljuk az angolt! „A nyugati művelt nemzetek felfogása szerint nem az a fokmérője a műveltségnek, hogy hány idegen nyelvben van kisebb vagy nagyobb jártasságunk, hanem igazán művelt ember csak az, aki jól és szépen tud anyanyelvén beszélni és írni.” (Nagy József Béla)

Nem árt továbbá, ha mindig kezünknél van egy nyelvvédő zsebkönyv. Sajnos, tudomásunk szerint jelenleg a könyvpiacon nincs ilyen, antikváriumokban viszont aránylag gyakran felbukkan egy a régebbi, ma is kitűnően használhatók közül („A Pesti Hírlap Nyelvőré”-n kívül), Pintér Jenő (1881-1940) irodalomtörténészé (Magyar nyelvvédő könyv. Bp. 1938. Sárkány Nyomda Rt.), aki könyvében tételesen felsorolja anyanyelvünk alapsajátosságait (hangzóilleszkedés, főnév- és melléknévképzés, névmás- és igehasználat, szórend, helyesírás, kiejtés) a hétköznapi társalgásban és az újságcikkekben minduntalan előforduló hibás kifejezéseket, megadva helyettük a helyeseket, végül az anyanyelvünkön kifejezhető, ezáltal felesleges idegen szavakat is magyar megfelelőikkel.

Sorozatunknak nem is volt más célja, mint hogy olvasóját magába szállásra késztesse: használt-e eddig, és ha most is, miért, például jiddis kifejezéseket? Ha testünket ápoljuk, lelkünk lelkét, anyanyelvünket ugyan miért nem? Miért tartunk fontosabbnak egy show-műsort, mint egy verseskönyvet, ami Arany János szavaival olyan, mint sebre a balzsam?

Ifj. Tompó László – HunHír.info