Néhány napja, július 4-én a pontosan egy évvel ezelőtti brutális Erzsébet téri rendőragresszióra emlékeztünk meg. Akkor a Magyar Gárda Mozgalom betiltása ellen és a máig mindenféle bizonyíték nélkül bebörtönzött hazafiak szabadon bocsátásáért tüntettünk.

Bevallom, hogy Draskovics kutyáitól, a politikai megrendelésre magyart verő pribékseregtől nem vártunk empátiát, de ami akkor ott történt, az minden képzeletet felülmúlt. Tömegével fújták le könnygázzal, verték meg és hurcolták el a politikailag másként, nemzetben gondolkodókat, köztük Vona Gábort, az akkor már Európai Parlamentbe jutott Jobbik elnökét.

Időközben eltelt egy év. Egy magát nemzeti elkötelezettségűnek valló kormány szerezte meg a szavazatok többségét – no nem a kétharmadát, amely csak trükkös választási rendszerünk miatt lett annyi –, a ködös ám valóban hangzatos „Nemzeti Együttműködés Programja” lett a napi közbeszéd tárgya, s így sokan már tényleg azt hihették, hogy az „átkos” tolvaj rendszer véget ért, és végre valóban eljöhet a nemzeti összefogás és érdekérvényesítés ideje.

Igen, sokan hittek ebben, akik néhány dolgot elfelejtettek vagy nem akartak észrevenni szerelemmel szeretett, bár egyre savanyúbb narancsos pártjukban. A régi KISZ-es időket, ahol a mai Fidesz „radikális” szárnyának vezéralakjai igen nagy elánnal és szocialista meggyőződéssel kezdtek politikai karrierjük beindításába. Ahogy elfelejtették a régi III/II-es besúgók, Bilderberges szabadkőművesek, fekete kultúrát éltető „liberális”, vagy éppen zsidókkal remekül üzletelő polgármesterek, maffiavezért megszégyenítő miniszterek tömeges jelenlétét, hasonlóképpen Viktor-Viktor az éhező palesztin őslakosok, köztük gyerekek ezreit irtó izraeli Likud pártot testvérévé fogadó nyilatkozatához.

Az idei július 4-e egy valamit igen jól bebizonyított. A Nemzeti Együttműködés rendszerében csak azoknak van helyük, akik ugyan együttműködnek, de nem a magyar nemzettel. Azokat pedig, akikben a cinkos média butító hadjáratával szemben még cseppnyi önvédelmi reflex él, mindenáron el kell taposni. Ilyen szinte valamennyi aktív nemzeti szervezet és tagsága, élükön a Magyar Nemzeti Gárdával. A MAGYAR ember számára csak annyi változott, hogy a posztkommunista diktatúra után most a narancsköztársaság ideje következik, persze ugyanazon gátlástalan és istentelen népből ide kijelölt helytartók irányításával, akik már évtizedek óta mérgezik államalapító nemzetünket.

A nevetséges, még a sztálinista illegitim alkotmánnyal is ellentétes rákosista-kádári ruhamizéria pedig folytatódni fog, hiszen ezek is üldözni fognak mindent, ami összetartozásunkat fejezi ki, legyen az szó, tett, vagy akár egy mozdulat.

Egy pozitívum azért van: A tehetetlenséget, a „böszmeséget” egyeduralom mellett nem lehet az ellenzék szabotázsára hivatkozva kimagyarázni. Remélhetőleg a lassan szektás szinten vegetáló patópálok is mielőbb rájönnek arra az égbekiáltó hazugságra, mely legitimálta a már nem is annyira fiatal, de gyurcsányi mércével mérve mindenképpen „jó demokrata” garnitúra hatalomba kerülését, és végre ők is tenni fognak fennmaradásunkért.

HVIM Dunaújváros

HunHír.Hu