1936-ban ezen a napon született Gyergyószárhegyen Bartis Ferenc (1936-2006) költő, a Székelyföld szerelmese, a magyar megmaradás hirdetője, aki minden megszólalásával hirdette: „Maradjon meg / a kő kőnek, / a virág virágnak, / maradjon meg Erdély Erdélynek, / maradjon meg az Ember Embernek, / maradjon meg a Magyar Magyarnak.” Költészetének három fő maradandó üzenete közül az első a Szabó Dezső-i „minden magyar felelős minden magyarért” egyetemességigény elfogadása. Noha Nyirő József góbéinak világában nőtt fel, mégsem vált a (Szabó Dezső által nem ok nélkül kifogásolt) „transzilvánizmus” hívévé, nem akart „székelyebb” lenni a székelynél.

„Nekünk nem mindegy, hányan vagyunk, külön sorokban s mégis együtt, / Élők, holtak, egyfele tartunk szívósan.” – írta az Illés Lajos megzenésítésében („Cantus Hungaricus”) bizonyára sokak által ismert „Férfiak krónikájá”-ban. Ez az „egyfele tartás” közgondolkodásunk talán legnagyobb, „magyar átok”-ként emlegetett hiánya, amely Weöres Sándor és Kerényi Károly képletes, gyötrően időszerű beszélgetésére emlékeztet, a tengeren a célállomás felé való eljutásról: Weöres azt fejtegette, hogy leghelyesebb, ha egy nagy hajó visz a cél felé, míg Kerényi szerint jobb, ha sok kis, de egyfelé tartó hajó (már csak azért is, mert a nagy hajó ha léket kap, mindenki megsemmisül). Hasonlóképpen gondolkodott erről Reményik Sándor is:

Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh’se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba…!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!

Ehhez az egyfelé tartáshoz, „egy láncba” való összefogáshoz az a Bartis Ferenc vérében Uz Bence-i életakarással élő, ősök iránti tisztelet és alázat szükséges , amelyről (szintén a „Férfiak krónikájá”-ban) így vallott: „Apám harcot örökölt csupán, / én tőle hitet a küzdéshez, / s fiam győzelmet hagy maga után fiának.” Az „És mégis élünk”-ben pedig Reményik Sándor („Ha nem lesz többé iskolánk”) és Farcádi Sándor („Új életnek kezdetén”) élethitét idézve hirdeti:

Széttépve és összetörten,
Győzelmektől meggyötörten,
Már magzatként bajba-ölten,
Vándor bölcső-temetőkben
És mégis élünk…

Mint elődei körül Baráti Szabó Dávid („A magyar ifjúsághoz”) és Reményik Sándor („Az Ige”), nyelvünk – Kölcsey szavával – „lehetségig való” művelésében látja tartós túlélésünket:

Magyar szavad világ értse!
Anyanyelvünk létünk vére.
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége:
És mégis élünk!

Másik fő üzenete a nemzeti ellenállás meghirdetése a politikai-gazdasági és főleg hírközlő hatalmak hirdette történelmi hazugságok el nem hívésével („Hozzászólás egy történelmi konferencián”):

Azok diktálnak történelmet,
akiknek nincsen történelmük:
történelem-órára sereglenek a gólyák
gólyahír nélkül a tavaszban:
tavasz-fosztásos ez a történelem…
Történelmesdit játszanak a tavasz-fosztogatók
s tőlünk lopnak maguknak történelmet.

Végül harmadik üzenete a történelmi múlt életté élésének kívánalma („Magyarországhoz – Magyarországnak – Magyarországért”):

Akarom, hogy legyél
akkor is,
ha tudom,
leszel majd,
de érettem tedd meg:
legyél,
mert már elviselhetetlen a sok temetés:
legyél, te útonálló Üllői úti fa,
legalább a Költő kedvéért, aki megénekelt:
legyél, te megbecstelenített Duna,
legalább a Költő kedvéért, aki megénekelt:
legyél, te haldokló Magyarország,
legalább a Költő kedvéért, aki megénekelt!
Ha a fennmaradásod csodájához áldozat kell,
fölajánlom öröklétemet a múlandóságnak.

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu