Fenyő-Fleischmann „Elsodort ország”-ából, akárcsak Márai-Grosschmid második világháborús „Naplójá”-ból, árad a magyarság iránti gyűlölet.

Alföldi a „Hídverők” 1955/13. számában kezdett közölni „Elsodort ország”-ából szemelvényeket népünket, műveltségünket, politikánkat gyalázó megjegyzéseiből (493-500. old.)

„Elsodort ország” (1.)

»Fenyő Fleiscmann Miksa, a „Nyugat” egykori szerkesztője és alapító tagja, jelenlegi „zarándokatyja”, a Gyáriparosok Országos Szövetségének [továbbiakban: GyOSz – Ifj. T. L.] ügyvezető igazgatója, országgyűlési képviselő stb. a szerencse fiának vallhatta magát. Évtizedeken át az élet napos oldalán sütkérezett. A mindenható GyOSz gondoskodott arról, hogy az anyagi gondokat hírből se ismerje. Ezzel szemben tény, hogy Chorinék, Goldbergerék, Cornfeldék, Weiszék, főleg pedig Fellnerék ügyeiknek a GyOSz-on keresztül való képviseletére alkalmasabb embert keresve sem találtak volna, mint Fenyő Fleischmann Miksát.

A mindenható GyOSz akkor kezdett rádöbbenni mindenhatósága kevésbé szilárd voltára, amikor 1938-ban vitéz Imrédy Béla miniszterelnök a szeszipar korlátlan urainak – a Fellnereknek – immár türelmetlenné vált mohósága miatt a szesznek törvényhozási úton az állami egyedárusággá való nyilvánítása végett a megfelelő lépések megtételét elrendelte.

Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter a mindenható GyOSz, közelebbről pedig Fellnerék és Fenyő által gördített minden akadályt leküzdve, a szesz-egyedárusági törvényjavaslatot az országgyűlés elé terjesztette, amely azt a Fenyőék által megszervezett ellenállás ellenére törvényerőre emelte. Fellnerék és a szeszipar többi kalózai évente 100 millió pengő haszontól estek el, viszont az állami bevételek ugyanannyival emelkedtek.

Ebben az intézkedésben, mely Fellneréket és Fenyőt igen érzékenyen sújtotta, leli elsősorban magyarázatát az a mérhetetlen gyűlölet, mely Fenyő Fleischmann Miksát Imrédyvel és mindazokkal szemben, akik ezt az intézkedést a köz érdekében helyesnek látták, tehát az országgyűlés nagy része, a tisztviselői kar, helyesebben a középosztállyal szemben eltöltötte s amely mérhetetlen gyűlöletnek írásbeli bizonyítékát adta.

A gyűlölet és bosszúvágy árad abból a naplóból, melyet „Elsodort ország” címmel 1945-ben a könyvpiacra dobott. Abban az időben tehát, amikor minden leírt szó olaj volt a tűzre, amelyet a gyűlölet és bosszú táplált. Fenyő Fleischman Miksa bűnsegédi bűnrészes mindabban a szörnyűségben, amelyet a szadista bűnözők véreink ellen elkövettek. Koronatanú ellen a napló, amelyből idézek és ítéljen felette a magyar emigráció, amelynek számára New York-ban most regényt ír, és amely a „beavatottak szerint” rövidesen a könyvpiacra kerül.

A napló előszavában azt írja Fenyő, hogy 1944. június 22-én „szállt ki belőle a merevgörcs”, mely a német „megszállás” napján, tehát 1944. március 19-én elfogta és ezért vezetett csak június 22-től naplót. Egyébként pedig kijelenti, hogy a naplóban foglaltakon „még barátai unszolására sem változtatott”. Mindent úgy hagyott, ahogy azt 7 hónapon át naponta írta. Ezzel szemben valószínű, hogy most szívesen kihagyna egyet-mást, de ezzel már elkésett. Az pedig tiszta szerencse, hogy az a kis „merevgörcs” kezelésbe vette, mert 7 hónap alatt is 637 oldalt kalapált össze. Most pedig lássuk a „jó”, öreg Fleischmann tatát, azaz bocsánat a „Nyugat zarándokatyját”. (Ezt a címet díj- és illetékmentesen Aczél Benő, az amerikai „Népszava” c. sajtó… izé munkatársa adományozta hőn szeretett mesterének.)

1944. június 22. „Egy Maugham-kötetet olvastam át… Freud amerikai előadásain is végiglovagoltam… Freud is jó író volt… Fontosabb dolgok: kipróbáltam az íróasztal fiókos részét, ahová bújni készülök, ha a razzia jön…”

Fenyő úr bátor ember, kár, hogy a fúrólyukat nem próbálta ki. Megnyugtatok azonban mindenkit, hogy 10 hónapon át a kutya sem kereste. Vígan írhatott, olvashatott, rádiót hallgathatott és kitűnően táplálkozott. Ha pedig fogytán volt a bátorság, némi kis gyenesdiási rizlinget szopókált.

„Ma van három éve, hogy Hitler nekitámadt Oroszországnak… Egyetlen kalkulusa sem vált be. Vagy mégis: a zsidókat, úgy látszik, legyőzi, hogy ebbe milyen kéjjel, buzgalommal, sőt valljuk be, tehetséggel segíti őt a magyar középosztály nagy része, az szinte hihetetlen…”

Úgy van, Fenyő úr: hihetetlen, sőt szemenszedett hazugság. De „valljuk be, remek öreg csataló maga, egyenesen a közepébe vágtat. Hanem mondja, „Nyugat zarándokatyja”, a regényét kiknek a számára írja? Csak nem annak a 200 000-nyi középosztálybelinek, akiknek sikerült a „fenyők” bosszúja elől elmenekülni? „In medias res” [tárgyra térve –Ifj. T. L.] felteszem a kérdést: azt a gimnáziumi igazgatót is felakasztatta, aki magával együtt egy tucat „fenyőt” rejtegetett?

Június 24. „Ha arra gondolok, hogy milyen szívósan ragaszkodom ahhoz, hogy életemet megmentsem… akkor meg tudom érteni, hogy Hitler és bűntársai, le egészen vitéz Imrédy Béláig és vitéz Rajniss Ferencig, a végsőkig ki akarnak tartani… csakhogy nyomorult életük számára néhány hónap reménységet biztosítsanak”.

Természetesen Fenyő úr azt nem tudja elképzelni, hogy a megnevezettek az életüket cseppet sem féltették. Szembenéztek azok néhányszor a halállal. Viszont annyit mégis csak elismer, hogy nem bújtak íróasztalfiókba. A „nyomorult” jelzőt azonban magának tartjuk fenn… Fenyő úr.

Június 25. „Barátaimról, akiket Németországba hurcoltak, semmi hír. Azzal próbálom megnyugtatni magamat, hogy a keresztény politikusoknak… nem lesz bántódásuk, őket arra tartogatják, hogy révükön Hitler itteni gyilkos bandája salvus conductus-hoz [szabad oltalom-hoz: ki nem adható személy távozási jogához – Ifj. T. L.] jusson. De mi lesz zsidó származású barátaimmal: Ch.-ékkal, G. Leóval, G.-ékkal [Chorin Ferencékkel, Goldberger Leókkal, Grosschmid-ékkal – Ifj. T. L.], vajon ezeknek van-e lehetőségük a menekülésre?”

Fenyő úr, Fenyő úr, ne kacagtassa ki magát. Ezeket „hurcolták”? Mintha maga nem tudta volna azt, amit az egész ország tudott. De mondja, magát is „túsznak” hagyták otthon ezek a barátai, azt „a rokont”, aki most némi kis dollárokért pereli őket? Mindenesetre immáron keblére ölelhette a kedves barátait, hiánytalanul megvannak, sőt mára GyOSz-t is létrehívták és maga vígan igazgathat. Ez rendjén is volna, de regényt írni? Úgy látszik, mégis csak az agyára ment magának a bujdosás Fleischmann.

Június 26. „…Bárdossy is beszél: ’Újból vérünkkel váltjuk meg jogunkat egy jobb életre’. Azt nem árulta el, hogy ez a megváltás nem az ő, sem cinkostársai vérével történik… legalábbis egyelőre nem”.

Fenyő úr most már megelégedett. Bárdossy vérével is ez történt. És az a jobb élet el fog jönni, fenyő úr, mert „nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”. Hanem bizonyára tudja, hogy a mártír Bárdossy utolsó szavai ezek voltak: „Istenem, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól”. Magát is közibük számította, Fenyő úr.

Június 28. „Mára egy kissé észbe kaptak: a zsidók mozgási korlátozásán valamit enyhítettek… Már kedvükben járnak – hallotta Ria [Fenyő felesége – A. G.] a villamoson, holnap további kedvezmények jönnek. Íveket lehetne megtölteni apróbb-nagyobb emberi gonoszságok példáival…”

Bizony Fenyő úr, íveket, sőt naplókat és úgy látszik, akadtak, akik azokat meg is töltötték.

Június 30. „…Az a 700 000 halálra ítélt zsidó itt Budapesten direkt várja a bombatámadást… Istenítéletet lát benne… Izrael Istene. Bosszúálló Isten: így tanulták, egy részük így vallja be kétségbeesésében…”

Mondja, Fenyő úr, ma is kétségbeesésükben vallják így? Mert ugyebár a bosszúállásnak még ma sincs vége? Remélem ezt maga sem vonja kétségbe? De mit gondol, mit fog ez eredményezni? A mi Istenünk nem bosszúálló Isten, mi így tanultuk, de büntetni az is tud.

Július 1. „Az ember veszi a mércét és számítgatja: az oroszok Minszk előtt állnak… Ha az oroszok porosz területen állnak, akkor itt nálunk megszűnik a német nyomás és talán Hitler magyar pribékjeiben is elgyávul a nagy bátorság. Talán, vagy pedig – és ez sokkal valószínűbb – a végső leszámolás előtt… ők számolnak le a zsidósággal… Még egyszer kiélvezik győzelmes voltukat, eltüntetik a vádlókat, a terhelő tanúkat és megakadályozzák, hogy letörésükön bárki is örömet érezhessen. Nincsen remény! Nincsen remény!”

Ej, ej, talán bizony kifogyott a gyenesdiási, hogy egyszerre ilyen reményét vesztett lett? Látja, ezt „megspórolhatta volna”, mert ugyebár volt öröm és volt tanú? Mintha egész Máramaros megye felvonult volna, hogy „tanúskodjék” a népbíróságok előtt. És ugyebár valamennyi hamisítatlan hamis tanú volt? Az egyetlen kivétel talán maga. Már t. i. annyiban, hogy nem máramarosi. Vagy igen?

Július 2. „Hallali. Valamelyik pályaudvaron, ahol a zsidókat vagonokba rakták, szörnyű jelenetek. Akik nem akartak beszállni, vagy kétségbeesetten ordítottak, azokat a csendőrök ellőtték. Ott feküdtek a pályaudvaron ponyvával letakarva. Így hozta hírül nekem egy szemtanú.”

Mondja, Fenyő úr, csak azt nem tudta ez a „szemtanú” megmondani, hogy melyik pályaudvaron látta ezt a szörnyűséget. Persze, ez a tanú is máramarosi volt. Akkor érthető. De ön nem is volt kíváncsi arra a pályaudvarra? Hiába no, az ön fantáziája jól működött. Persze a csendőrségről mégis csak kellett abban a naplóban valami „nemeset” irrigálni, ugye Fenyő úr?

„Beszélgetések a légvédelmi pincében, ahol Ria volt. Én gyűlölöm a zsidókat, de az mégis túlzás, amit velük elkövetnek, és aztán majd jönnek az oroszok és bosszút állnak rajtunk. Szerencsére addig a zsidók mind ki lesznek irtva. Én felköttetném azokat a keresztényeket, akik pártolják őket. Egy úrinő mondotta ezeket.”

Most legalább tudják, hogy a „szem- és fültanú” az ön Ria című felesége volt. De mondja Fenyő úr, az ellentmondást nem érzi ki abból, amit itt összehazudott? És mindezt csak azért, hogy az úrinőket is befröcskölhesse.

Július 6. „Kézzel-lábbal, foggal, körömmel kell ragaszkodnom az élethez, hogy diadalmasan megérjem a gonoszságok letörését, a gazok színeváltozását, ahogy arcukon a hóhérfintort barátságosra próbálják grimaszolni s ahogy lehazudják múltjukat és túl nem szárnyalható buzgósággal készek szolgálni a jelent, az általuk haláléra ítélt bolsevizmust, vagy szociáldemokráciát, az általuk eltemetett liberális demokráciát, még a becsületességet is, ha az valahogy hatalomra kerül…”

Hát Fleischmann elvtárs, itt egy kicsit megállunk. Hogy az életéhez ragaszkodott, azon semmi kivetnivaló nincs. Viszont magát az életétől megfosztani senki sem akarta. Azonban maga úgy érezte, múltjával erre okot szolgáltatott és ezért bujkált. S hogy volt arra oka, hogy így érezzen, azt most elárulta. Tehát egy volt a maga számára fontos: „diadalmasan megérni” és ugyebár elvtárs, látni azok mártír arcán a „hóhérfintort”, akik a bolsevizmus ellen harcoltak. És látta, ne tagadja. És üvöltöttek: „Húzd meg Bogár, ereszed meg Bogár. Élvezni akarok.” Bűzhödt vén csatornapatkány maga, tovaris Fleischmann.

„Ria a következő beszélgetést hallotta a kofánál: a ma éjjeli szállítmányt a Dunába dobták. Kit, a zsidókat? Hát persze. De hát akkor azok kiúsznak. Dehogy, a zsidó nem tud úszni. Már hogyne tudnának, hát akkor mit csináltak mindig a strandon?”

Gratulálok, Fenyő úr, ez remek volt. De ez a maga Ria című felesége méltó párja önnek. Fogadjon meg ön egy tanácsot: írassa meg a regényt a Riájával, higgye el, nagy sikere lesz.

„Az hírlik, hogy vitéz Imrédy Béla lesz a miniszterelnök, csak megvárja, míg a csendőrök végeztek a zsidókkal. Nem akarja, hogy az ő lelkiismeretét terhelje. Kényes ízlésű ember.”

Hírlik Fenyő úr, hírlik. Nagyszerű forrásokból merített ön. Viszont Imrédyt szerencsém volt személyesen ismerni. Elárulom önnek, kevés olyan ember élt ezen a sártekén, mint ő. – Ezzel szemben elismerem, hogy ön tényleg mesterien kezeli a tőrt. – Remekül tud valakit leszúrni… hátulról.

Július 8v „Ezek az emberek – Hitler rajongói és Hitler pribékjei itt állnak előttem gazságuk, hitványságuk, butaságuk díszmagyarjában, a lelkiismeretlenség és felelőtlenség kitenyészett példányai, akár szemforgató önképzőköri frázisaik köntösében jelentkezzenek, mint vitéz Imrédy Béla, akár kérkedő gonoszság üljön arcukon, mint vitéz Rajniss arcán, akár egy kifinomult kultúra selyemköpenyébe takarják uszításaikat, mint Milotay István, vagy a butaság röhejével hecceljék áldozataikat halálra, mint vitéz Endre László.”

A leírtakkal kapcsolatban nincs szavam magához, Fleischmann, csak egy kérdést teszek fel. Nem volt abban a szobában, amelyben „bujdosott”, egy tükör? Kár. Hogy miért, azt bizonyára kitalálja. De remélem, hogy azok között, akik az USÁ-ban ezeket a sorokat olvassák, akad majd valaki, aki a mulasztást pótolja.

Július 10. „…az orosz megszállás a háború befejezését jelenti a magyarság számára… a magyar zsidóságnak a végpusztulástól való megmentését. Az orosz invázió internált barátaimnak, java magyaroknak hazatérését is jelentheti. Egyébként attól egy pillanatig sem tartok, hogy az orosz megszállás olyan kegyetlen lesz, amilyent a német Lengyelországban, de nálunk is produkált…”

Régi mondás: ha egy zsidó buta, akkor… de lehet, hogy maga Fleischmann nem is olyan buta, hanem gyűjtötte a jó pontokat. Egy azonban tény: zsidó származású barátai cseppet sem voltak buták. Eszük ágában sem volt orosz inváziót „élvezni”. A keresztény barátai? Nos hát azok egy része ott van most, ahol maga. Másik részük, kérdezze meg ott a barátaitól, ha maga nem tudná.

Július 20. „A magyar vezérkar – másfél esztendő előtt – irodalmi pályázatot hirdetett magyar katonák számára, melynek témája ’legszebb háborús emlék’ volt. A második vagy harmadik díjat egy őrmester nyerte, aki megírta, hogyan találkozott több ezer főnyi zsidó csoporttal, melyet orosz földön német katonák kísértek. Az őrmester velük tartott. Egy előre megásott gödör szélén állították fel a zsidókat. Egyesek közülök rosszat sejtve, fajuk ismert gyávaságával, kitörni próbáltak a sorból, de a német katonák hősiesen meggátolták, és géppuskatűzzel végeztek az egész zsidósággal. Ez volt derék őrmesterünk legszebb háborús emléke.”

Már írtam ugye, hogy bűzhödt vén csatornapatkány maga Fleischmann, de megismétlem. Egy csapással elintézte a magyar vezérkart, a magyar és német katonát. A legaljasabb felbujtó volt maga akkor, amikor az a bizonyos „diadalmas” bosszú tombolt. „Izrael Istene bosszúálló Isten”, de a bosszúhoz alapot is kellett koholni és ezt jól végezte Fleischman.

Július 22. „Tegnap este Ria 20 éves megismerkedésünk évfordulójára vacsorát adott. Meg voltak híva: házigazdám, dr. D. Pál és neje, úgyis mint bujtató, Ria, Panni és én, mint bujdosók. Menü: rák, rántott csirke újkrumplival és haricot-tal [birkagulyás babbal, répával – Ifj. T. L.], feketekávé, vörösbor, pezsgő, törköly. Mindezt Ria szerezte be, készítette el és szolgálta fel.”

Szegény szerencsétlen „bujdosók”. Valahogy csak éltek, éldegéltek akkor, amikor az a „rohadt középosztály” és más hasonlók jólétben tobzódtak. Na váljék utólag is egészségére Fenyő úr. Ha nem az a maga Ria című felesége ügyes asszony, felettébb ügyes, eltekintve attól, hogy „bujdosott”.

Július 24. „Riasztó hírek. A németek azt követelik, hogy Sztójay adja át helyét valami Ruszkay [Jenő vezérezredes – Ifj. T. L.] nevű állatnak: Baky legyen a belügyminiszter, Imrédy kormányzó-helyettes, kormányzói jogkörrel és a megkezdett deportálás erélyesen folytattassék.”

Nem mondom, kellemetlen kis hír lehetett, megzavarta a kitűnő vacsora békés megemésztését. De szerencsére ott volt az asztalfiók, bizonyára némi maradék törköly, amiből szopókált egyet, ugye Fenyő úr?

Július 25. „A közélet igazi dekadenciája Gömbös Gyulával indult meg s ami aztán Gömbös halála után – Darányi, Imrédy, Bárdossy rezsimje idején történt, azt bátran nevezhetjük depravációnak [züllöttségnek – Ifj. T. L.], a magyar parlament a német propagandahivatal expozitúrája [kirendeltsége – Ifj. T. L.] lett.

Ez lehet a maga véleménye Fenyő úr, de megnyugtatom, hogy 12 millió magyarnak a véleménye pontosan ellenkező.

Július 29. „Az orosz megszállás kemény lesz, mint ahogy az angol megszállás is az volna, de nem lesz mérgező, a nemzet lelkiismeretére ránehezedő. És emberséges lesz… az orosszal lehet majd ’modus vivendi’-t [kivezető utat – Ifj. T. L.] találni, a némettel soha…”

Fenyő úr, a maga butasága igazán egyedülálló Izrael történetében. Remélem, ezt maga is belátja.

Július 31. „Nem igaz, hogy a magyarság ’ősi katonai erényeivel’ áll ellent a keletről jött támadásnak, mert a magyarság egyáltalán nem állt ellent… És a nemzet nagy része talán nem volt azon a véleményen, mint én, hogy Magyarországra igazán a ’nyugati horda’, a náci horda veszélyes, de sohase érezte az oroszt… keleti hordának.”

Eltekintve attól, hogy maga nem hivatott annak az elbírálására, ellenállt-e vagy sem a magyar a „keleti hordáknak”, olyan valakinek a szavaival adom meg a választ, aki hivatott rá. Mindszenty bíboros – akit személyesen volt szerencsém ismerni – még mint zalaegerszegi plébános 1942-ben adta ki „Az édesanya” című művét. Ebben ezeket írja: „Az új háborúnak új bizonysága, hogy a magyar ifjúságban lelkesen él az ősi harcos szellem, nemzeti létünket, Európa kultúráját a bolsevizmussal szemben csak úgy védi, mint századokon át tatár, muzulmán ellen.” És elhiheti, hogy ezzel a magyar nemzet azonosítja magát. Igaz, hogy Mindszentynek ezt a művét „index”-re tették s ezt maga igen jól tudja. De bizonyára azt is tudja, hogy több világnyelvre felfordítva már sok százezer példányban fogyott el a nyugati államokban és talán lesz még egy Callixtus pápa, aki Budapest és így a kereszténység hősi védelme emlékére esti harangszót fog elrendelni.

Augusztus 5. „Nyirő József Uz Bencé-jét olvasom. Tamási Áron Ábel-jének második tealeöntése… Jóízűen elmondott, hazug, kiagyalt történet. (A zsidó jelenet) Az írója is nyilván rájött erre: expiálni ezt a tévedését, elment Berlinbe s ott elszegődött náci írónak.”

A nemzeti emigráció elhalt író-fejedelmét nem kell magával szemben védelmeznem. Csak annyit: Fleischmann volt maga egész életében, Fleischmann és az is marad!

Augusztus 8. „…az ember azt hitte volna, hogy azok, akiket Erdély az országházába küld, a legtürelmesebb emberek lesznek…A leguszítóbbak voltak, senki olyan meggyőződéssel a zsidók kirablását, rabszolgasorsra juttatását, deportálását nem kívánta, mint az erdélyi csoport.”

A menetrendet jól betartja Fleischmann, ebben semmi hiba sincs. Remélem Pauker Annától [zsidó származású kommunista miniszter volt Romániában – Ifj. T. L.] külön köszönetet kapott. De nem tudja véletlenül, hogy Annuskával mi lett?

„Veres Péternek szánnék valami szerepet az újjáépítés munkájában. A felállítandó tanácsadó testületbe is meghívnám.”

Nos hát Veresnek volt némi ki szerepe, kapott is Kossuth-díjat és balatoni villát. De tudja –e Fleischmann, hogy Kovács Béla hogy nevezte Verest? „Gatyás kommunista pártvezérnek, akinél többet senki se vétkezett a magyar parasztság ellen.” És tudja miért? „Mert a drága magyar földet dologtalan munkakerülők között osztotta szét.” De mondja, Fleischmann, Nagy Ferencet, Varga Bélát, Kovács Imrét és a többit, akikkel most „egy síkon mozog”, kutyába se vette? Ejnye, ejnye.

Augusztus 11. „Lesújtó hír jutott el hozzám. Kéthly Annát állítólag kivégezték. Nem tudom elhinni.”

Úgy látszik, olykor-olykor egy kis „lucidum intervallum” [átmeneti megvilágosodás: – Ifj. T. L.] is fellépett magánál, Fleischmann. De nem tudná megmondani, hogy ki történt Kéthly Annával a „keleti hordák” uralma alatt? Természetesen ezek alatt Rákosit, Gerőt, Pétert, Vast, Vargát, Farkast és … magát is értem.

„A szomszéd szobában Manci angol órát vesz. Hallom, amint az angol nő azt kérdi tőle: Tudja-e, hogy Fenyő Miksát a Gestapó elvitte Németországba? Manci tudta.”

Milyen jól mulathatott maga abban a fiókban Fenyő úr. Na de az a Gestapó.

„Az ’Egyedül Vagyunk’-ban [Oláh György lapjában – Ifj. T. L.] … Erdélyi József egy verse jelent meg a tehetség elaljasodásának ijesztő példányaként. A költőnek lakást utaltak ki. Ezt énekli meg a költő oly módon, hogy ami piszkot fantáziája csak produkálni tud, azt arra a szerencsétlen zsidóra keni.”

A verset nem ismerem s így hozzászólni nem tudok. Ezzel szemben csak azt tudom, hogy Erdélyit utolérte a … bosszú Maga akkor még nem disszidált Fleischmann. Újabban dicsőítő verseket íratnak vele. Íme lássátok, Erdélyi … megtért. Mi azt hisszük, hogy … megtört.

Augusztus 18. „Ria ma elhozta Máriót. (Fenyő egyik fia.) Igen örültem neki. Nem helyesli, hogy szakállt növesztek. Ria sem.”

Augusztus 21. „Szakállam és asszír kinézésem nőttön nő.”

Látja, tatus, én Márióval és Riával szemben igen helyeslem, hogy szakállt növesztett. Remélem most is növeszti. Egyébként Allah növessze szakállát bis… Azért Allah, mert úgy tudom, hogy maga „hitbelileg” is renegát.

Augusztus 27. „A magyar csendőrség és rendőrség dicséretei: egy özvegyasszony, akinek munkaszolgálatos urát a fronton pusztították el, két árvájával menekülni próbált a csillagos házból. A rendőrség eszén azonban nem sikerült túljárnia. Lefogták, internálták s ha az internálótábor túl tömött lesz, a Gestapó gondoskodik tehermentesítéséről. A Mecseken razzia volt. Elfogtak egy zsidó lányt tíz hónapos csecsemőjével… Internálták.”

Helyben vagyunk, Fleischmann, a csendőrség, rendőrség elleni bujtogatásból egyes. Rákosi „asszír” terrorgyermekeinek adott egy jó adag injekciót, nehogy ellankadjanak. Izráel Istene bosszúálló Isten, maga írta.

„…a földkérdés, hitbizományi reform,a zsidókérdés felszámolása olyan programpontok voltak, amelyekben megegyezett Gömbös és Eckhardt [Tibor kisgazdapárti politikus – Ifj. T. L.]. … Eckhardt azonban elárulta ezt a koncepciót … mondotta Milotay István. A Gömbös-Eckhardt egyezményről elmondottak nem felelnek meg a valóságnak… És nem igaz, hogy Eckhardt elárulta Gömböst. Ellenkezőleg, Gömbös mindent megtett, hogy a tervezett koalíció vagy egyesülés ne jöjjön létre.”

Mégis csak jó szimatja volt magának, Fleischmann, hogy a naplón „még barátai unszolására sem változtatott”. Most Eckhardt elnöklete alatt bizottsági tagként küzd a rab országoknak a „keleti hordák” igája alól leendő felszabadításáért. Viszont – ettől függetlenül – módjában áll a nyugati világ és Németország között létrejött „modus vivendit” kézből megkontráznia.

Augusztus 29. „A románok kiválása utat nyitott az oroszoknak… átkeltek a délkeleti Kárpátok szorosán… Ha lehet, Franciaországban még reménytelenebb a németek helyzete…”

Volt öröm ugye Fleischmann, húzott egy jót a flaskóból? De mit gondol, most is olyan reménytelen a németek helyzete? Attól tartok, hogy nem. Csak merevgörcs meg ne szállja az ujjait, Fleischmann, ha arra gondol, hogy – borzasztó erre gondolni – egyesül a kettészakított Németország és – Jehova segíts – Ausztria. A „Volksbundisták” a maguk bosszúja eredményeképp már ott vannak és ismét 80 millió német lesz egy tömbben. Hát csak addig üsse a vasat abban a bizottságban, míg tüzes. Kalapáljon össze valami „modus vivendit” a szlávokkal, mert az a „nyugati horda” elnyel bennünket. És ebben az esetben Izrael bosszúálló Istene kissé erőtlennek bizonyulna. Egyébként Allah növessze szakállát bis…

„Igazán egyszerűen étkezünk… kosztunk még emellett az egyszerűség mellett is bőséges és változatos… Reggelire mindig tea, vajas és gyümölcsízes kenyér. Talán az egyszerű jelző túlzás is, különösen, ha arra gondolok, hogyan táplálkoznak az internálótáborokban… A németek élik világukat.”

Elismerem, hogy ahhoz viszonyítva, amihez „szokva volt”, egyszerűen élhetett és szép, hogy másokra is gondolt. De egy-két szavam van magához, mert most sem tudta megállni, hogy aljas ne legyen.

Csekélységem egyik dunántúli város három emeletes középületében természetbeni lakást „élvezett”, mint egy vármegyei hatáskörű álalmi hatóság vezetője. Ennek az épületnek egyik emeletén a háború utolsó félévében egy német tábornok és annak törzse volt elszállásolva. Mintegy 15 tiszt és 150 főnyi legénység. Abban a városban utolsó napig – már t. i. míg a „keleti hordák” el nem lepték – minden élelmiszer kapható volt. Ott senki szükséget nem szenvedett. Noha a lakossága a menekültekkel kétszeresére emelkedett. És azok a német tisztek – beleértve a tábornokot is – naponta egy tál ételt fogyasztottak, ugyanolyat, mint a legénység s ottlétük alatt soha semmit, érti Fenyő úr, semmit el nem vittek. Szégyelltem magam, amikor láttam, hogy azok a német tisztek az ön és az én egyszerű étkezésemhez viszonyítva, mily nyomorúságosan étkeztek. Éppen ezért, amikor csak tehettem, vendégül láttam őket és jól esik arra gondolnom, hogy ezt megtettem, mert biztos tudomásom van arról, hogy nagy részük ott pusztult a „keleti hordák” elleni végső harcokban. Volt közöttük osztrák, bajor, porosz, de kivétel nélkül mind urak voltak. Csak ezt akartam magának megmondani, maga … Fleischmann.

Augusztus 31. „Egy újabb puccskísérlet híre jutott most el hozzám… A puccs nem sikerült… S nem tehetek róla, itt újra vádat kell emelnem a kormányzó ellen… Eltűrte, hogy olyan lelkiismeretlen ember, mint Jaross [Andor – Ifj. T. L.], legyen a csendőrminiszter, eltűrte, hogy ez a csendőrség emberüldöző, embergyilkoló buzgalmában versenyre keljen a Gestapóval és 4-500 000 zsidót … juttasson hóhérkézre.”

Fenyő úr, nem volt maga népügyész? Nagy kár, határozottan tehetsége van hozzá. De vigyázzon, mert a „Hatikva” [dél-amerikai magyar nyelvű cionista lap volt – Ifj. T. L.] magát is kiátkozza, mint a fülön csípett Fábiánt, mert a szám kerek éspedig 700 000. Ezt jó lesz megjegyezni.

„A kivételezést viszont elég bőkezűen osztja [Horthy – A. G.]. Egész sor ismerősöm jutott hozzá: némi összeköttetéssel meg lehet csinálni. Az internálási hírek tartják magukat: a kivételezés bőséges osztogatása is valami gonosz szándékra vall a többiekkel szemben.”

Szeptember 2. „Az új miniszterelnök [Lakatos Géza – Ifj. T. L.] rádióbeszédet mondott. Olyan hetyke, hősi beszéd: egy katonatiszt határozottsága, aki nem tudja, mihez fogjon.”

Dehogy is nem tudta Fenyő úr, nagyon is tudta. És rajta kívül még néhány millió ember tudta. Csak ugyebár maga egy kissé, hogy úgy mondjam, nehéz felfogású.

Szeptember 3. „Ad notam Gömbös Gyula. Az első magyar szabotázsakció az ő szobrával kapcsolatban. Tiszteletlen kezek szobrának fénylő carrarai márványát valami kulimásszal öntötték végig… Rassay [Károly liberális ügyvéd, politikus, lapszerkesztő – Ifj. T. L.] terve: ha módja lesz rá, akkor ugyanazon a téren, ahol Gömbös szobra áll, felállíttatja Linder Béla [Károlyi hadügyminisztere – Ifj. T. L.] szobrát, háttal a Gömbös szobrának és ezzel a linderi felírással: „Nem akarok többé katonát látni.”

El kell ismerni, a maga „szellemi kincstára kiapadhatatlan”, de hogy magyar szabotázsakció! Aki azt elkövette, nem volt magyar és maga ezt igen jól tudja. De véletlenül nem tudná megmondani, hogy Rassayval mi lett?«

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu