Krisztus kínhalála óta kínzó kérdés, megtérítésük miért meddő mindenkoron? Erre felel dr. Méhely Lajos (1862-1953) nemzetközi tekintélyű zoológus és fajbiológus 1934-ben megjelent, Bangha Béla (1880-1940) jezsuitának címzett alábbi írása.

„A Cél” c. fajvédelmi folyóirat 1934. évfolyamában jelent meg eredetileg, majd a „Front” 2009. áprilisi-májusi száma közölte. Aligha kell indokolnunk, miért roppant időszerű mindmáig.

Lassan Páter a kereszttel!

Bangha Bélának útravalóul

Főtisztelendő Páter!

Mi ketten régi ismerősök vagyunk. Soha nem találkoztunk, soha egy árva szót sem váltottunk egymással, de azért teljesen ismerjük egymást: ismerjük egymás nézeteit, elveit és törekvéseit s – úgy hiszem – egyikünk sem restelli a másiknak ismeretségét. Sőt mi több, én nagy tisztelője vagyok az Ön határozott vágású, céltudatos energiával telített egyéniségének, és csak sajnálni tudom, hogy a sors szeszélye megakadályozta a mi megértő kézfogásunkat.
Közös barátaink ugyan megkísérelték, hogy meghittebb kapcsolatot létesítsenek közöttünk, azonban törekvésük meddő maradt, mert Ön nem jött el hozzám, én pedig úgy éreztem, hogy Makó épp oly messze van Jeruzsálemtől, mint emez amattól.

A terv meghiúsulását nem magamért sajnáltam, mert rólam talán még ellenségeim is tudják, hogy egész életemre Vergilius Maro-nak a méhekről mondott keserű szentenciája nehezedett: „sic vos, non vobis mellificatis apes”, azonban annak esetleg a mindkettőnket hevítő ügy, az ezer sebből vérző magyar nemzet ügye vallotta kárát, hogy mi ketten külön vágányon fejtettük ki az ébresztés munkáját, az elernyedt nemzet megújhodásának előkészítését.

Mindamellett így elkülönülten is benső hódolattal kísértem Önt a legutóbbi zsidó lázadás oly borzalmas és szégyenteljes napjaiban halálra keresték, épp annyira fölemelő érzéssel olvastam az Ön nagyszerű munkáját (Magyarország újjáépítése és a kereszténység. Bp. 1920. 2. kiadás.), mellyel a csőcselékuralom elmúltával a nemzetet megajándékozta. Üdítő és erősítő forrás volt nekem az Ön műve, melyben mélységes igazságok tükröződnek s amelynek hatása alatt nagy belátások érlelődtek és nagy eltökélések fogantak lelkemben, mert éreztem, hogy: íme egy egész ember, akit érdemes követni, mert nem vonul félre a nap heve elől, hanem oda mer ülni, ahol a nap legforróbb sugarai tűznek a lépcsőkre.

Ön teljesen tisztában volt vele, hogy „aki a zsidókérdésről őszintén, tárgyilagosan nyilatkozni s aszerint cselekedni mer, az holnap összetört ember, kigúnyolt, lehetetlenné vált roncs lesz” s mégis férfiasan rá mert mutatni a mi nemzeti nagy katasztrófánknak igazi okaira, amikor históriai éleslátással megállapította, hogy: „A liberális jelszavak, a zsidók recepciója, a latin államok páholyainak irányában mozgó s nálunk azonnal elzsidósodott szabadkőművesség gyors elterjedése és a plutokrata-szabadkőműves-pánszemita uralom alá került sajtó Magyarország szellemi ábrázatát úgyszólván egy-két éven belül kicserélte, a nemzet gondolkodását és érzésvilágát a speciálisan szemita ízű logika és morál felé terelte”, aminek az volta következménye, hogy a magyar közélet nem ismerte fel a nemzet testén rágódó kórságokat, mert a zsidó szabadkőműves sajtó céltudatosan félrevezető munkájával „mindig gondoskodott új és új izgató és uszító eszmékről – majd egyházpolitika, majd magyar vezényszó, majd önálló vámterület, majd külön jegybank, majd általános választói jog, majd külön hadsereg, majd háború, majd pacifizmus – csak hogy a szenzációból soha ki ne fogyjunk s hogy a keresztény népek és a törvényhozás figyelme az ország voltaképpeni elerőtlenedéséről, a plutokrácia gazdasági elhatalmasodásáról eltereltessék.” „Hasonlóképp” – mondja Ön helyesen – „beteg volt a mi kultúránk is, melyet a nyugati országok ideáltalan külső kultúrájának szolgai másolása jellemzett, de nagy darab balkáni műveletlenséggel megtoldva s jókora galíciai felületességgel és szemérmetlenséggel elegyesen.”

Arany igazságok ezek, amelyek logikusan vezetnek el ahhoz a végső megállapításhoz, hogy valamint a mai Franciaországban s az Amerikai Egyesült Államokban – az áldemokrácia e két klasszikus hazájában –, úgy nálunk is „A szemita kalandoruralom” volt a lényeg s ennek esett áldozatul az ezeréves Magyarország.

Ön, Főtisztelendő Páter, ezeket a nagyon fájdalmas, de bölcs megállapításokat beültette a magyar keresztények lelkébe, ahol azok kiirthatatlanul meggyökereztek s valóságos hitvallássá terebélyesedtek, azonban ezekre az Ön csemetéire egy idő óta dermesztő szelek zúdulnak s az Ön hívei, akik még nem oly régen oly epedve szomjúhozták az Ön igéit, mint a sivatag fűszála az Ég harmatját, most értelmetlenül állnak az Ön legújabb, a régitől annyira elütő ábrázata előtt. Mert az Ön feje glóriája egyre halványodik, azelőtt oly érces hangja egyre halkul, az Ön fényes igazságai fakultan foszlanak szét az őszi párákon s az Ön apostoli igézete erőtlenül pattan le a magyar keblekről.

Főtisztelendő Uram, mi történt Önnel? Milyen babonás hatalom ejtette meg, milyen rejtelmes erő készteti arra, hogy a zsidókat egyetemlegesen hívogassa, csalogassa a keresztény egyházba, hogy őket lázas igyekezettel oktassa, buzdítsa és végül még meg is keresztelje?

Mi, magyar katolikusok, megdöbbenve keressük, de nem találjuk a rejtély kulcsát, mert egész lényünkben megzavarodva kérdezzük, hogy most Önnel melyik tanítása az igazi? Az-e, amikor még azt hirdette, hogy „a Balthazár Dezső-féle émelyítő rajongás s a Szász Zoltánok filoszemitizmusa nyilvánvalóan inkább elmérgesíti, mint javítja a helyzetet”, hogy „a zsidókérdés megoldásának radikálisnak kell lennie”, mert „nem írhatjuk alá a liberalizmusnak és a zsidóemancipáció rövidlátó politikusainak azt a nézetét, hogy a zsidóságot csak fel kell szabadítani … s akkor magától fog beolvadni a keresztény társadalomba”, mert „ennek a naiv hitnek s könnyelmű felületességnek köszönhetjük azt a mérhetetlen társadalmi és nemzeti katasztrófát, amelybe a faji önérzettel telített, a magyarsággal és kereszténységgel semmiféle érdek- vagy érzelmi közösségben nem élő zsidóság szörnyű elhatalmasodása folytán jutottunk” – avagy pedig annak az Ön legújabb vallomásának örvendjünk-e, hogy „legjobban szeretné Budapest valamennyi zsidaját megkeresztelni”?

Főtisztelendőséged e napokban a „Notre Dame de Sion” rendezésében a zsidók és konvertiták számára tartott előadásaiban nagy szellemi apparátussal s az érvek egész seregével szállt síkra ama törekvés igazolására, hogy mivel „A zsidókérdés alapját a vallási különbözőségben kell keresnünk”, ennek következtében „a megoldás csak vallási közeledés útján lehetséges” s „ezt a közeledést a keresztyéneknek és zsidóknak egyaránt érdekük és kötelességük szeretettel és elfogulatlanul előmozdítani”, hogy végül is elkövetkezzék a krisztusi jóslat, az „egy nyáj és egy pásztor” reményének beteljesedése. (Nemzeti Újság, 1934. ápr. 5.)

Főtisztelendőséged ebben a beszédében kibontotta s magasra emelte a zsidómisszió zászlaját, amiben bizonyára a legnemesebb szándék vezette s amivel csak egyházának tartozó kötelességet vélt teljesíteni, azonban mi, magyar katolikusok, lelkünk mélyéből tiltakozunk a zsidótérítés minden formája ellen, mert fajunk és nemeztünk eddigi romlásának legfőbb okát s a magyarság fennmaradásának legnagyobb veszedelmét látjuk benne.

Álláspontunk helyességét az alább előadandók fogják igazolni, amelyekből mindenekelőtt ki fog tűnni, hogy a keresztények és a zsidók nagy antagonizmusának a „vallási különbözőségen” kívül főképpen faji és etikai okai vannak, amelyek a mindenható természet isteni eredetű törvényei szerint létrejött felbonthatatlan egységet alkotnak, tehát megmásíthatatlan természeti adottságok, melyeken az emberi elme minden törekvésének hajótörést kell szenvednie.

Az alábbiakban be fogom bizonyítani, hogy minden zsidómisszió hívságos erőlködés, amely 1. súlyos önámítás, 2. céltalan erőpazarlás és 3. veszedelmes vallási tévedés, egészében pedig bűn a természet isteni ihletű törvényei ellen.

Krisztus parancsa

A zsidók megtérítésében buzgólkodó papjaink gyakran hangoztatják, hogy ők „csak Krisztus parancsát teljesítik”, ami azonban nagyon gyönge argumentum, mert Krisztus missziós parancsa (Mt 28, 16) az egész pogányságra vonatkozik s a zsidók csak akkor kerülhetnek majd sorra, ha a pogányság zöme kereszténnyé lett. ((Erich Bischoff: Das Blut in jüdischem Schrifttum und Brauch, 1929, 71. old., Römer, 11, 25.)

Már most, ha meggondoljuk, hogy ez a zöm mai nap mintegy ezer millió emberből áll s hogy évenként legfeljebb kétszázezer pogány veszi fel a keresztséget, arra az eredményre jutunk, hogy a pogányok megtérítésére még legalább ötezer esztendő kellene, vagyis csak Kr. u. 7000-ben kerülhetne sor a zsidókra. De még ez a számítás is túlságosan kedvező, mert a pogányság sokkal szaporább, mint a hatszázmillió keresztény vagy a tizenöt millió zsidó, ami a végső célt még messzibbre tolja ki.

Egyébként hangsúlyoznunk kell, hogy Krisztus egyáltalán nem keresztelt (Jn 4, 1), valamint egyik tanítványa sem, mindamellett nem kétséges, hogy – Júdást kivéve – valamennyi jobb keresztény volt, mint a mai megkeresztelt zsidók. Pál apostol ugyan megkeresztelkedett (ApCsel 9, 19, 23, 16), ő maga azonban csak egy pogányt és egy zsidót keresztelt meg (1Kor 1, 13), mert – mondá – „Krisztus nem azért küldött, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem” s én biztosíthatom Főtisztelendőségedet, hogy az amerikai magyarok is – ahová Ön most elindult – ezt és csak ezt várják Öntől.

A zsidótérítés külső és belső eredményei

A zsidó misszió külső eredményei Németországban már a háború előtt is nagyon jelentéktelenek voltak, pedig akkor még – Heine cinikus szavaival élve – nagyon jó ajánlólevél, sok fényes karriert megnyitó „belépőjegy” volt a keresztlevél. Akkor Németországban a rengeteg pénzáldozat ellenére is 3000 zsidóra csak egy konvertita esett, ami egyharmad ezreléknek felel meg (Schaeffer: Materialien zur Judenfrage. Gütersloh, 1921, 91. old.), ma pedig ebben a boldog országban állami törvény tiltja a kikeresztelkedést.

Annál elszomorítóbb, hogy nálunk a zsidómisszió nagyon is jelentékeny eredményekre mutathat rá, mert a minden téren háttérbe szorított magyarság általános elesettsége s különösen felsőbb köreink zilált anyagi helyzete és még ziláltabb mentalitása, valamint a faji önérzet veszedelmes megcsappanása szerfölött megkönnyítette a zsidótérítés munkáját.

Az utóbbi negyven esztendő lefolyása alatt nem kevesebb, mint harmincezer zsidót kereszteltek meg Magyarországon, ami mindenképp megdöbbentő eredmény, mert a Mózes vallású zsidók száma Magyarországon 445 000 lévén (Kovács Alajos: Az 1930. évi népszámlálás fontosabb eredményei. Magyar Statisztikai Szemle, X. évf., 1932. okt.), a zsidóságnak már csaknem hat százaléka keresztény vallású, ami azért nagy veszedelem, mert ezzel ugyanannyi kapu tárult fel a zsidó vér beözönlése előtt. Ha ez így folytatódik, akkor teljesen igaza lesz a Konstantinápolyban megjelenő „Aurorá”-nak, amely azt mondja, hogy az elzsidósodás sehol, még Lengyelországban sem öltött oly veszedelmes arányokat, mint Magyarországon, mert itt a zsidók már a magyarság csontvelejébe rágódtak bele.

A zsidótérítés külső eredményeivel szöges ellentétben áll a teljes belső eredménytelenség, mert csak nagyon naiv lelkek hihetik, hogy a keresztség felvétele bár csak egy hajszálnyival is közelebb hozza a zsidót az illető gazdanép fajához és lelkületéhez.

Az igazság az, hogy ha a zsidó kikeresztelkedik, ez mit sem változtat az ő zsidó mivoltán, mert a keresztség felvétele után is mindig hamisítatlan zsidó marad. Ő maga azután is zsidónak érzi magát s népe is változatlanul annak tekinti. „Valamint lehetetlen, hogy a szarka ne csörögjön, vagy a kígyó ne marjon, úgy az sem lehetséges, hogy a zsidó érzülete megváltozzák”, mondá már Luther (Tischreden, 62. köt., 375. old.) s ennek igazságára száz meg száz bizonyítékot találunk a közéletben és a világirodalomban.

A párizsi Archives israélites 1864. évfolyamában olvassuk: „Mi zsidók vagyunk, mert zsidóknak születtünk s a zsidó szülőktől származott gyermek mindig zsidó marad. Mi nem azért vagyunk zsidók, mert körülmetéltek bennünket, hanem azért metéltetjük körül gyermekeinket, mert zsidók vagyunk. A zsidóság bélyegét születésünk nyomja reánk s ezt a bélyeget sohasem veszthetjük el. Még a vallását elhagyó, a kikeresztelkedő zsidó is mindig zsidó marad, akire a zsidóság minden kötelme változatlanul fennáll.”

Cahn M. fuldai főrabbi becsületesen megmondja, hogy „aki zsidónak született, az sohasem változtathatja meg lelkületét, sőt ha más vallást is vesz fel, akkor is kötelességszerűen zsidó marad.” (Die religiösen Strömungen in der zeitgenössischen Judenheit, 1912, 312. old.)

Bernfeld Sámuel szerint „a kikeresztelkedett zsidó még zsidó szempontból is zsidó marad, mert a zsidóság nem ismeri el a vallás elhagyását s a kikeresztelkedett zsidót továbbra is zsidónak tekinti”. (Allg. Israel. Wochenschr., 1895, 43. sz.)

Landsberger Arthur írja: „Zsidóságunkat hasznosnak vagy károsnak tarthatjuk, de nem változtathatunk rajta s ha minden szombaton újra kikeresztelkedünk, ez is hiábavaló.” (Milliönäre, München, 1913.)

Egy Wallfisch nevű evangélikus pap nyíltan beismerte az ő zsidóságát: „Zsidó vagyok s az is maradok és most, hogy a keresztény vallást megismertem, annál inkább zsidó lettem.” (Deutsche Wacht, 1894. márc. 16.)

Egy másik zsidó fajú német pap, Schwalbe Móric, 1894. márciusában tartott búcsúprédikációjában nem átallott bevallani, hogy „fajában mindig igazi zsidónak érezte magát s a zsidó tanokhoz mindig hű maradt.” (Pytrolf: Die Unschuld der Jenseitigen, 1921, 161. old.)

Nagyon jellemzők a csengő-bongó rímeivel sok rövidlátó németet megbabonázott, de lelke fenekéig romlott Heinrich Heine önvallomásai. Nyomban megkereszteltetése után ezt írta be naplójába: „Őrizkedjetek tőle, hogy a zsidók közt a kereszténységet terjesszétek: a keresztvíz langyos víz, mely könnyen szárad.” Egyik barátjának pedig ezeket írta: „Nem titkolom zsidóságomat, amelyhez nem tértem vissza, mert soha nem is hagytam el.”

Még jellemzőbbek a zsidók jó nevű történetírójának, Hersch Graetz boroszlói professzornak következő megállapításai: „Vajon Börne és Heine (Heine zsidó neve Chajim Bückeburger, Börnét pedig 1817-ig Löb Judas Baruchnak hívták.) szintén beletartozik-e a zsidók történetébe? Minden bizonnyal, mert nemcsak zsidó vér keringett ereikben, hanem zsidó nedv is áramlott idegeikben. A villámok, melyeket majd a szivárvány színeiben, majd vakító tűzcsóvákban rajzoltak Németország egére: zsidó-talmudi villamossággal voltak töltve. (Ezt a talmudi-zsidó „villamosságot” Börne azzal illusztrálta, hogy egész életében arcátlanul gyalázta Schillert és Goethét s amikor Goethe meghalt, vihogva örvendezett „Németország végre bekövetkezett felszabadulásán”. (Deutschlands Erneuerung, 1922, 6. füz., 323. old.) Külsőleg ugyan mind a ketten elváltak a zsidóságtól, de csak olyan módon, mint az a harcos, aki ellenségének zászlaját és fegyverzetét ragadja fel, hogy annál biztosabban megsemmisíthesse!” (Gesch. d. Juden, 11. köt., 367. old.)

Ez kétségkívül értelmes beszéd: annál értelmesebb, mert egy jeles, hűvös igazsághoz szokott történettudós nyilatkozata, amely sok naiv képzelődésnek vehetné elejét és sok látni nem tudónak felnyithatná a szemét.

A fentebbi nyilatkozatok kétségkívül nem magyar miliőben termettek, azonban nagy tévedés volna azt hinni, hogy a magyarországi zsidók nagyobb lelkesedéssel fogadják a kereszténység eszméit.

Fehér hollóként talán ilyen is akad köztük, azonban a legtöbb kikeresztelkedett zsidót bizonyára Ottingernek, Wagner Richard, a német zenekirály nagy ellenségének princípiuma irányítja, aki nyíltan bevallotta, hogy „csak azért lett keresztény katolikussá, hogy annál bátorságosabban zsidó maradhasson”. (Offenes Billet-doux an den berühmten Hepp-Hepp-Schreier und Judenfresser, Herrn Richard Wagner, 1869, 5. old.)

Ezt a kacskaringós észjárást mi sem illusztrálja találóbban, mint az a furcsaság, hogy például Unger József volt osztrák miniszter a keresztség felvétele után is a zsinagógában ünnepelte Jom Kippur napját (Egy nemrég elhalt keresztény vallású zsidó egyetemi tanárról beszélik, hogy a székesfehérvári zsinagógában, egy címzetes katolikus püspök pedig állítólag pozsonyi fajtestvéreivel együtt ülte meg a zsidók nemzeti ünnepeit.), a báróságot nyert Reitzes bankár pedig, aki az eucharisztikus kongresszus egyik mecénása volt, amikor protestánssá lett, éppen úgy fizette evangélikus, mint zsidó hitközségi adóját. Különösen jellemző az a „bölcs előrelátás”, hogy egyes kikeresztelkedett zsidó családok gyermekeiket meg is kereszteltetik, körül is metéltetik. (Pytrolf, id. mű, 158. old)

Mindezekből világos, hogy a zsidómisszió merőben céltalan és eredménytelen vállalkozás, mert a zsidó – a bécsi Saphir frivol meghatározása szerint – „még ha választóvízzel keresztelik is meg, akkor is zsidó marad”. (Bischoff, id. mű, 74. old.) Heine ironikus szavai szerint pedig „…azok a hosszú orrok afféle uniformis, melyről Jahve, az öreg istenkirály, még az ő dezertált testőreit is felismeri”.

Teljesen azonos állásponton vannak a magyarországi zsidók is, akik bölcsen tudják, mennyivel „sűrűbb folyadék a vér, mint a keresztvíz”. Ebből kifolyólag csak helyeselhetjük, ha Blau Lajos, a budapesti rabbiképző igazgatója, határozottan ellenzi a zsidók megkeresztelését és Saint Hilairre hivatkozva „a kitérést az egész emberiségre nézve óriási és soha jóvá nem tehető szerencsétlenségnek tartaná.” (Rónay Károly: A Tóra és népe, 1929, 200. old.)

Külön kell kiemelnem Ujvári Péternek, a Magyar Zsidó Lexikon szerkesztőjének, e kérdésben tanúsított korrekt, a mi élettudományi meggyőződésünkkel egybevágó álláspontját.

Miután leszögezte (Ujvári Péter: Magyar Zsidó Lexikon, 1929, Előszó, 2. old.), hogy „A lexikon a konkrétumok világa: emberek, korszakok és események, amelyek túl vannak a romantikán, erények és hibák, amelyek makacs és elmozdíthatatlan törvények alatt állnak, fejlődések és hanyatlások, amelyek rideg adottságokban gyökereznek” – s miután helyes életismerettel állapította meg, hogy „az együvé tartozás energiaegysége illeszti össze az emberi munkának ezt a nagy tömegét, mindazokat pedig, akik személy szerint sorakoznak fel, a közös származás vérkapcsolatai állítják egymás mellé”, megdönthetetlen logikával vonja le a következtetést, hogy ez a lexikon „nem tesz különbséget a felekezet kereteiben élő zsidók és a felekezetéből kilépett zsidók között s a hagyományos zsidó felfogás sem tűr ilyen szelektálást, mert abban a zsidósághoz való tartozást nem a vallás, hanem a származás dönti el.” (Ezek után legalábbis nagy következetlenség, ha Ujvári Péter lexikonja az antiszemitizmus címszó alatt ezeket írja: „Az antiszemitizmus legmodernebb formája a fajbiológiai alapon álló. Ennek a teóriának a sok jelentéktelen agitátoron kívül két szellemes, de teljesen megcáfolt teoretikusa a jelen században a németté vált Houston Stewart Chamberlain és Adolf Bartels, nálunk pedig Méhely Lajos egyetemi zoológia-tanár: gyakorlati támogatói a fajvédő pártok egész Közép-Európában és így Magyarországon is.” (49. old.) Mindenképp érthetetlen, hogy Ujvári Péter ezt a „teljesen megcáfolt” teóriát – mint a fentebbi idézetek bizonyítják – mindenben magáévá tette. Vagy valami csak addig antiszemitizmus, amíg Méhely Lajos mondja?)

Most hamarjában nem tudom, hogy a sok közül melyik fajvédelmi dolgozatomból merítette Ujvári Péter ezeket a megdönthetetlen igazságokat, amelyek a zsidóságtól elvonatkoztatva minden más emberfajta életsorsát is döntő módon befolyásolják, de mindenképpen kívánatos volna, hogy a zsidómisszió valamennyi apostola elé lángpallosként álljanak oda s elejét vegyék annak a természet törvényeit megcsúfoló és a zsidóságot is mélyen sértő törekvésnek, mely a zsidókat faji kötelékeikből kiszakítva, egy nekik érthetetlen eszmekörbe, egy örök idegen világba akarná belekényszeríteni.

A zsidómisszió vallási tévedése

A zsidótérítés vallási tévedése abból a beteges gondolatból ered, hogy a „kereszténység nem egyéb, mint az Ószövetség közvetlen folytatása” (Schaeffer: Drei Hauptprobleme, 1913, 63. old.), holott a valóságban a keresztények és zsidók hitelvei legbelsőbb alapjukban ellentétesek.

Már maga Krisztus olyan posztóhoz hasonlítja tanítását, melyet nem lehet öregre (a zsidóságra) ráfoltozni s olyan borhoz, melyet nem lehet régi tömlőkbe (a zsidókba) tölteni (Mt 9, 16, Mk 2, 21, Lk 5, 37.).

Az apostolok nyilatkozataiból is kitűnik, hogy a keresztény és a zsidó szellem között áthidalhatatlan szakadék tátong s János evangélista szerint (8, 44) Maga Krisztus is teljes tudatában volt az ő tanítása és a zsidók hite, az Isten fia és az ördög fia közt levő éles ellentétnek.

Ennek alapján mondta Luther az Ószövetséget elavultnak, mert „nem Isten kegyelméből való, hanem emberi mű” és Szent Pálhoz hasonlóan ezért nevezi az Ószövetséget Mózes törvényének, mely csupán a zsidókat illeti, tehát nem örök, hanem Krisztusban megszűnik s csupán az általános emberi vallástörvény, vagyis a Tízparancsolat marad belőle, mely azonban nem zsidó eredetű. (Brief wieder die Sabbather, 1538, erlangeni kiadás, 31. köt., 442. old. – Baranyai Sz. Gyula szerint „Hammurabi babilóniai király már Mózes előtt 8-900 évvel előbb ugyancsak kőtáblára írva vette át a törvényeket Samas (szipuri nap) istenétől. Tehát a zsidóság nemcsak a keletkezési módot, az isteni beállítást, hanem magát a törvény szövegét is a babilóniaiaktól vette át.” (A zsidókérdés és megoldása, 1923, 27. old.))

Nyilvánvaló tehát, hogy az igazi kereszténység zsidóellenes, viszont az igazi zsidóság sem lehet más, mint keresztényellenes, mert a két vallás szelleme és legbelső állaga soha ki nem egyenlíthető ellentét hordozója.

Ennek igazolására elegendő arra a szédületes különbségre utalni, mely a keresztény és a zsidó vallás isteneszméje között fennáll, mert amíg a kereszténység Istene a szeretet, jóság, igazságosság, irgalom és minden erkölcsi fenség szelleme, addig Jahve kegyetlen és vérszomjas zsarnok, aki lábait az istentelenek vérében akarja füröszteni (Zsolt 58, 11) s népének megparancsolja, hogy a nem zsidókat irtsa ki.

Nincs a földkerekségen még egy nép, melynek „szent” írásai térdig gázolnának az embervér kiontásának leírásában, mint a zsidó Ószövetség. A Tóra (Pentateuch = Mózes öt könyve) leplezetlenül feltárja azokat a mészárlásokat, melyeket a zsidók nemzeti istenük parancsára elkövettek s amely „hőstettek” a zsidó szadizmus borzalmas bizonyságai.

Nincs terünk e hajmeresztő kegyetlenségek felsorolására, csak annyit emelünk ki, hogy az öldöklés „módszere” mindenütt ugyanaz. A férfiakat, asszonyokat és gyermekeket – Jahve parancsára – kiirtják, de a szüzeket meghagyják, hogy – mint Mózes a midianitákkal viselt háborújában rendeli – „a hódítók rabszolgái és ágyasai legyenek” (5 Móz 17 és 18). A legvadabb fejbőrvadász indiánok is előkelőbben bánnak áldozataikkal, mint bántak azok a zsidó „hősök”, akik Dávid példáját követve (aki a Biblia szerint miután kétezer filiszteust agyonütött, előbőreiket leszámolta Saul király elé), hol 4, hol 6, hol 24 ezer előbőrrel igazolták vitézségüket (Graetz: Gesch. d. Jud. – Alighanem ezek a „klasszikus” példák csigázták fel annyira a bolsevista hóhérok vérszomját, hogy például Zinovjev (Apfelbaum) diktátorsága alatt 1920. január havában 18 000 kórházi beteget végeztek ki a legnagyobb kegyetlenséggel (Pytrolf, 219. old.).).

Már most mindezek tudatában hogy volna hihető, hogy – mint a Főtisztelendő Páter állítja (Nemzeti Ujság, [1934 – Ifj. T. L.] ápr. 19.) – legyen olyan zsidó, aki lelkileg átalakulva és magasabb nézőpontra emelkedve, őszinte szívvel térne Krisztushoz?

Ez már csak azért sem lehetséges, mert, mint Gustav le Bon élettanilag helyesen mondja (Gustav le Bon: Psychol. Grundgesetze in der Völkerentwickl. Seiffhart ford., 1922, 7. old.), „minden fajtának megvan a maga lelki alkata, mely épp annyira meghatározott, mint anatómiai szerkezete”, úgyhogy a zsidónak három és fél ezer év óta testével együtt kitenyésztődött lelkülete is csak testével együtt volna megváltoztatható, ami pedig csak hosszú évezredek alatt volna lehetséges.

Ne avatkozzunk hát a természet isteni sugallatú törvényeibe s ne akarjuk a zsidót kereszténnyé formálni, mert a zsidó, mint Eugen Fuchs, a németországi zsidók egyik nagy tekintélyű vezére mondja (Der Weltkampf, 1934. ápr., 110. old.), „gondolkodhat ugyan németül (a mi esetünkben magyarul), de érezni mindig zsidóul fog”.

Nagyon sajnálatos, hogy ezt a megmásíthatatlan igazságot a mi papjaink nem akarják belátni s nem hiszik, hogy a zsidómisszió úgy a magyarságnak, mint a zsidóknak is csak ártalmára lehet.

Ismeretes, hogy a zsidómisszióban mindig a jezsuita rend járt elől, aminek már a rend alapítás óta hagyományos okai vannak, mert volt idő, amikor erélyes rendszabályokkal kellett a rendet a zsidók beözönlésétől megóvni. Így például 1593-ban a jezsuiták egyetemes kongresszusa elhatározta, hogy a zsidók és a mórok ivadékait távol tartja magától, aminek az volt az oka, hogy a rendszabályok enyhítéséért a pápát ostromló emlékiratok 27 szerzője közül 25 volt zsidó. (Ludw. Frh. v. Pastor: Geschichte der Päpste, XI. köt., 441. old.) Hasonlóképpen Henrik portugál érsek már az 1573. évi kongresszuson arra kérte a pápát, ne engedjen a rendbe zsidókat felvenni, mert attól kell tartani, hogy „ne societas ista periclitetur et destruatur”, ellenben Ignatius [Loyolai Szent Ignác, a rendalapító – Szerk.] csak óvatosságot ajánlott az új keresztények felvételénél”. (Mon. Ignat. I, 336, V. 335.)

A magyar katolikusok tehát nem ok nélkül tartanak a megtérített zsidók destruáló működésétől s tiltakoznak az ellen, hogy ezeket a zsidó mivoltukban is nehezen ellensúlyozható erőket rászabadítsák a magyar közélet szentélyeire.

Emiatt komoly katolikus körökben már oly nagyfokú az elkeseredés, hogy annak csakis az egyház vallhatja kárát. Nálam is jártak, nem is lobogó vérű s a kegyelmes Károlyoknak annyira ellenszenves turánisták, hanem higgadt, sváb eredetű, de magyar szívű családapák, akik kijelentették, hogy ha ez a missziós láz nem szűnik meg, elhagyják vallásukat. [Helytelen következtetés, hiszen nem a gyermeket, hanem a fürdővizet kell kiönteni a kádból! – Ifj. T. L.]

Nem volnék becsületes ember, ha ezeket nem mondtam volna el Főtisztelendőségednek s egyben ne figyelmeztetném, hogy az amerikai magyarok közt még veszedelmesebb volna minden zsidómisszió, mert ott a Magyarországról kivándorolt zsidók morális fertőbe fullasztottak minden magyar ügyet s érdeket, és ha az ottani zsidó hatalmasságok előtt még a kereszténység kapui is kitárulnak, akkor csakhamar minden bástyafokon Ahasvérus képe fog a kint rekedt magyarságra vigyorogni.

A dél-amerikai állapotokról nincsenek megbízható értesüléseim, azonban az észak-amerikai Egyesült Államokra vonatkozólag megdöbbentő adatokat találunk Békéssy Sándor tanulmányában (Békéssy Sándor: A revízió vámszedői. A Cél, 1929, 157-169. old.), melyből kitűnik, hogy ott „a zsidók egyéni üzletükké tették a magyar törekvéseket s a magyar propaganda ügyét egyszerű közszállítási pályázatnak tekintik, amelyért érdemes konkurálni, mert a bekiáltott revíziónak provízió a visszhangja.”

Ennek a jó üzletnek legfőbb mozgatója az „abszolút elvtelenség és pénzért mindenre kapható megbízhatatlanság által jellemzett magyarnyelvű sajtó”, mely csaknem teljesen a zsidók kezében van (Kalmanoff és Wergzynek, Székely (Schlesinger) Izidor, Cserna (Heimann) Endre, Fonyó (Fuchs) Aladár, Göndör (Krausz) Náthán, Tarcai (Trebitsch) Lajos, Himler Márton, Büchler Sámuel stb.),a kiknek nem jelentéktelen része „az igazságszolgáltatás sújtó keze elől kimenekült csaló, sikkasztó és szélhámos”.

Mivel ezek a „vezérek” odakint „minden nemzeti eszmét üzletnek tekintenek, nemcsak teljesen aláássák a magyarság jó hírét és tekintélyét, hanem revíziós panamáik által a zsidó bolsevizmus karjaiba hajtják a magyarságot, annyira, hogy ez Amerikában már felforgató tömeggé, nemkívánatos elemmé kezd válni.”

Lehet, hogy a dél-amerikai állapotok nem ennyire kedvezőtlenek, azonban, ha tekintetbe vesszük, hogy a magyarság „vezérei” ott is zsidók, nem nagyon bizakodhatunk magyar honfitársaink faj- és nemzetpolitikai súlyának érvényesülésében.

A Riói Magyar Újság 1928. jún. 30-i számában olvassuk, hogy a Brazíliai Magyarok Egyesülete jún. 23-i folytatólagos közgyűlésén Deutsch Márkus jelentésének meghallgatása után megválasztották Weisz Simont pénztárnoknak, Grosz Józsefet háznagynak, Szabó Zsigmondot és Hartmann Mártont ellenőrnek, ugyanakkor azonban szenvedélyes vita kapcsán azt is megállapították, hogy a könyvvezetés körüli hanyagságok miatt nincs módjukban a hiányzó vagy nem hiányzó összegekről beszámolhatni.

Ha most Rio de Janeiróból áttekintünk Buenos Airesbe, ott megint a Deutsche La Plata Zeitung 1929. okt. 19-i számából azt látjuk, hogy a Magyar Egyesületek Szövetsége okt. 12-i közgyűlésén a következő tisztikart választotta meg: elnök Herczegh Sándor, alelnökök: Kalmen és Bíró, titkár: Spirc, másodtitkár: Széchy, pénztáros: Moskovics, helyettese Schwarz Béla, választmányi tagok: Weise, Rosenberger, Fodor, Schwarz Márton, Harsányi, Gerend, Szabó, Farkas, Lukács Róza, ellenőrök: Schwarz Germán és Jordán János. Ezt a társaságot azután stílszerűen egészíti ki a magyar konzul: Schlesinger Walter.

Úgy hiszem, Főtisztelendőséged a dél-amerikai magyarság mindeme kiválóságaival személyes érintkezésbe fog lépni, mint ahogy észak-amerikai útja alkalmával is, amikor a Központi Sajtóvállalat részére gyűjtött, igénybe vette a zsidók (például ama bizonyos Konta Sándor) segítségét.

Én, Főtisztelendő Páter, Isten áldását kívánom törekvéseire, azonban az itthon maradt magyarság nevében arra kérem, ne iparkodjék ott az „egy nyáj, egy pásztor” eszméjét szolgálni. Azoknak a hazájuktól s itthoni véreiktől elszakított, sorsüldözött szegény magyaroknak egyebük sincs, mint a magyarságuk. Engedje meg nekik Főtisztelendőséged, hogy ezt a súlyos s nekik mégis oly drága terhet büszke szeretettel, de egyedül hordozzák!

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu