Budai Balogh Sándor és Hartyányi István 5204 tételből álló Szabó Dezső bibliográfiája (Bp. 1995. Szenci Molnár Társaság) sem ismeri nemzeti klasszikusunk alábbi, kötetben sehol, csak a dél-amerikai Új Magyarság 1953. decemberi számában (5-17. old.) fénymásolatban közzétett elbeszélését (Az örök Karácsony), amely számos alaptanulsággal szolgál életműve mélyebb megértéséhez.

Az elbeszélés – amelyet Dobszay Károly leletmentő tevékenységének eredményeként, mai helyesírással adunk közre – a következő szerkesztői megjegyzéssel jelent meg eredetileg: „A nagy írófejedelem eddig ismeretlen karácsonyi tárcája Mária Lefebvre d’Ovidio de Balsorano grófné tulajdona, amit – a Grófné szíves engedélyével – elsőnek az Uj Magyarság közöl fénymásolatban.”

Az „Uj Magyarság”, amint fejléce is hirdette, antibolsevista szemle volt. 1951 szeptemberétől 1954 augusztusáig jelent meg havonta a brazíliai São Paulo-ban, Csürös Zoltán író szerkesztésében, aki mellesleg már 1945 előtt is ismert volt irodalmi életünkben: Magyar Tavasz című antibolsevista regénye 1945-ben rákerült a „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek II. számú jegyzéké”-re. 1944. október 15-e után az „Összetartás” című napilap szerkesztője, továbbá emigrációs nemzeti költészetünk egyik vezéralakja, Alföldi Géza jó barátja és az általa szerkesztett „Hídverők” állandó munkatársa lett. A lap három főmunkatársa Marschalkó Lajos, Ráttkay R. Kálmán és literáti Vágó Pál volt, de rendszeres szerzői közé tartozott Milotay István is.

Íme teljes szövege:

– Na lám: ez az este is olyan, mint a többi. A fő az, hogy dolgozzék az ember. Már féltizenkettő. Egy félóra múlva lefekszem s túlleszek az egész karácsonyesti babonán.

Pukánszky Flórján tanár úr lecsattintotta a tintatartója fedelét. Megdörzsölte a kezeit, megdörzsölte a szemeit. Pár percig arcára felvilágló boldogsággal nézte az előtte felhalmozódó teleírt lapokat. Ez életének főműve, ez az ő ércnél továbbtartó monumentuma. A hatszáz oldalasnak készülő kötetben elzúzó tény-csoportosításokkal bizonyította be, hogy a magyar – u-hang Krisztus előtt kétezertizenöt évvel valamivel nyíltabb volt, mint mai kiejtése, de a mai – o-hangnál már akkor is zártabb volt. Pukánszky tanár úr aszott, rücskös, ösztövér lelke Pantheonná tágult. Messzi kürtök riadását hallotta s az Akadémia kapujának széles kitárulását.

A hosszú vékony emberke kis citrom-feje boldog-sárga volt a lámpa nevetésében. Hosszú cingár nyaka olyan volt, mint egy nedves fánál sütött sápadt kürtös-kalács, melyről lefelejtették a mandulákat. Szemei rövidlátón fényesek voltak, mint egy nyugdíjazott öreg zálogházi becsüsé. De azért az egész alak mégsem nélkülözte a méltóság tényálladékát. Hiszen Pukánszky volt, Flórján volt és finn-ugor filológus egy személyben.

A negyvenhétéves agglegény a millió évvel és fiatal Élet nem ismerték egymást, még csak be sem voltak mutatva egymásnak. Az Élet csókolt és harapott, hejehujázott és sírt, idillezett és világtörténelemezett. Pukánszky tanár úr nem vetett ügyet az efféle léhaságra. Ő szép, komoly zürjén-votják, vogul-osztják és mordvin szövegeket cédulázott az elrohanó idő partján. A tavasz nála csak annyiban különbözött a téltől, hogy több napvilágnál írt cédulát jelentett készülő halhatatlansága számára.

Közben pedig szépen megszürkült a haja, megszürkültek a szíve és a szemei. Egyetlenegyszer engedte meg magának azt a forradalmat, hogy lement két napra a Balatonra. Ő Almádiban mártotta magát a vízbe. És az aznap vasárnap Keszthelyen fürdőzők álmélkodva mondták egymásnak: – Milyen különös ecet-íze volt ma a Balatonnak.

A tanár úr felkelt íróasztalától. Egy percig üresen nézett maga elé. Mintha kérdezné: Pukánszky Flórján nem cédulázik, mit lehet hát akkor csinálni Pukánszky Flórjánnal? Odaténfergett az ablakhoz. Nézett. Künn a szállingózó hóban, a karácsonyi éj hívó boldogságában vidám családok kacagó gyermekgerezdekkel, összebújó párok, éneklő fiatalok siettek az éjféli misére. Pukánszky tanár úrban megmozdult, forgott, süllyedt, émelygett valami. És mert sohasem használta, nem tudta, hogy a szíve az, ami fáj.

Most egy idegen gondolat állt fel benne, mely már lázadás is volt. Mi lenne, hogyha ő is elmenne az éjféli misére? Ő még sohasem látott ilyen egybefutást. Milyen érdekes volna, ha vogul lenne a mise nyelve…

Pukánszky tanár komor elhatározással felvette a téli kabátját.

2.

Alig tett két lépést az uccán, két csolnakot látott egy kétágú mozgó árboc alatt. Odakiáltott neki:
– Kolléganő! Kolléganő!

Csolnakok és árboc megfordultak. Ziegelwangel Paula csodálkozva kérdezte:
– Csak nem a misére, kolléga úr?
– De igen. Jó, ha az ember tanulmányozza az ilyen társadalmi mozgalmakat – felelte komolyan Pukánszky tanár úr.

Ziegelwangel Paula egyik pesti lánygimnáziumban tanított és szomszédja volt Pukánszky tanár úrnak. Ő is a tudománynak jegyezte el magát. Ez nem jelentett semmi erotikát a tudomány számára. Paula a magyar irodalomban észlelhető német hatásokat mutogatta ki. Eddig százhuszonháromezerötszázharminckét ilyen hatásról rántotta le a leplet. Igaz, hogy más lepelrántogatás nem is volt az életében.

Paula kisasszony már negyvenöt éve volt Ziegelwangel Paula és már egészen hozzászokott. Pedig a felületes idegenek első látásra inkább távíró póznának nézték. Legyek sohasem voltak a Paula lakásában. Mert a hím legyek az istennek sem repültek volna a közelébe. Akkor pedig a légy kisasszonyok mit kerestek volna ott?

Paula sajátos, suttogásba vesző hangon mondta:

– Menjünk együtt. Én is odamegyek. Ott legalább sokan vannak.

Pukánszky tanár úr megrezzent erre a sajátos, érzéstől remegő hangra. Mintha önmaga titkos vermeitől jött volna ez a hang. Ránézett Paulára. A zord vénleány szürke szemei tele voltak szelíd szomorúsággal.

3.

Amint beléptek a templomba, megzendült az orgona s az együvé futott szívekből széles árral folyt ki az ének. Olyan meleg hívású volt ez az ének, úgy nem lehetett külön lenni lágy simítású habjaiban. Az életgrimászaikat külön fintorgó emberek most ölelőn, boldogan néztek egymásra és mélyen, mélyen, minden anyáik csókjával, minden apáik verejtékével érezték, hogy milyen végtelenül fájdalmas, milyen végtelenül édes közösség: ember lenni. És hogy a külön ember értelmetlen szó, beteg visítás, mert minden élet értelme a többi életében van. És a nagy boldog ragyogásban ott volt az örök bölcső a lehajló anyával és a mosolygó gyermekkel. És ez a gyermekmosolygós mindenkinek megtisztult szív, megkönnyebbült teher, egymásra talált segítő kéz volt.

Pukánszky tanár úr észre se vette, hogy ő is énekel. Nem zürjénül, nem votjákul, még csak nem is mordvinul. Elzúzott, megszomorított, társhoz vágyó fájdalmas-emberül énekelt. És a Paula szigorú, hervadt ajkain is kidárdázódott valami hosszú, merev és hegyes. Ami, ha nem volt elkopott dákó: Istenhez szálló forró könyörgésű ének volt.

4.

Hallgatagon mentek hazafelé. Mert mindketten érezték, hogy eddigi életüket kihúzták a lelkül alul. És hogy közeledik egy új születés, ahol van nap, termékeny munka, egymásba kapaszkodó kéz. Mikor a kapuhoz érve Pukánszky tanár úr el akart köszönni, Paula majdnem elrekedve kérdezte és nagy könyörgés bújt hangjában:

– Ad egy csésze meleg teát, ha felmegyek egy kicsit beszélgetni? Olyan szomorú ma egyedül lenni.

Pukánszky tanár úr akkorát nyelt, mintha a parlamentet adták volna be neki pilulában. A szíve is nyelt, egész élete nyelt egyet. Boldog lelkendezéssel mondta:

– Akár két csészét is, kedves kolléganő.

Fent az agglegényes kis szobában közösen szították fel az elszenderedett tüzet. És már párolgott is arcukba a jó meleg tea. És az első kortyok után már jó meleg szavak párologtak a szívükbe, melyek úgy szálltak fel életükből, mint a föld leheletének fényes bolyhai az első tavaszi napra. A gyermekkor boldog apróságai jöttek vissza beszédjükben, amikor ők is napsütött virág, élő élet voltak. A két öreg gyermek lelkendezett, elérzékenyült, kacagott, ámult. Két óra felé a hűvösödő szoba rászólt a lelkükre.

– Talán megyek is – mondta Paula félénken.

– Ne, ne menjen drága kolléganő, még soha nem éreztem ilyen jól magamat – könyörgött Flórján és boldog buzgólkodással tömött új forgácsot a kialudt kályhába. Paula feléje hajolt, lehelete meleget vitt a vén fiú hajszálai közé. És mindenik hajszála gyökerén szíve volt.

A tűz nem akart meggyúlni. Akkor Pukánszky tanár úr gyönyörű lázadással odarohant az íróasztalhoz, felmarkolt egy csomó cédulát, mordvint, zürjént és valóságos votjákot. Zsarnoki boldog arccal gyúrta a forgács alá.

A láng fellobbant, mint egy édes kacagás és átment a két életen. És a Paula két aszott karja kinyúlt, szemei elnedvesedtek s ajkára boldog megvallással jött ki a név.

– Flórján.

– Paula – mondta édes elfulladással Pukánszky tanár úr is és megfogta a feléje nyújtott két kezet.

És szegény Numi Tarem, árva istene az árvább voguloknak, sírva szedte a batyuját. Mert már tudta, hogy a Pukánszky tanár úr lelkének boldog lankáin nem terem fű az ő számára. Mert a két egymásra sugárzó lélekben ott ring az örök Karácsony áldott ajándéka: a bölcső.

Farkasrét, 1934. szept. 2.

Megjegyzések Szabó Dezső elbeszéléséhez

Szabó Dezső iménti, világnézetére és stílusérzékére oly jellemző elbeszélésének újrafelfedezésekor leszögezendő, hogy karácsonyi misztériumot átélő lelkisége más műveiben is megfigyelhető, nevezetesen számos írásában (Karácsony Brazíliában. Szabó Dezső Füzetek 34-35.), Karácsonyi ének. Virradat, 1920. dec. 25. 1-2. old., Karácsonyi legenda. Film, Színház, Irodalom 1943. dec. 16. 10. old., Karácsonyi levél 1. Az új honfoglalás felé. Szabó Dezső Füzetek, 4-5. sz., 2. A népképviselet. Sz. D. Füzetek, 6. sz.) és egyik regényében Karácsony Kolozsvárt. Egyszerű kis koldustörténet. Bp. 1932. Káldor Könyvkiadóvállalat).

Pukánszky Flórján és Ziegelwangel Paula alakja Szabó Dezső Eötvös Kollégiumban folytatott tanulmányéveinek tapasztalatait idézik fel. Fájlalta, hogy kora irodalomtörténet-írói nem az irodalmi alkotások szellemiségének és egyediségének feltárását tekintik feladatuknak, hanem a gyakran mellékes életrajzi, könyvészeti adatok egybegyűjtését és főleg az „idegen hatások” keresését. Amint maga is írta: „Kölcsey zsebkendője azért nedves, mert Goethe beleprüszkölt?”

Az Eötvös Kollégiumban 1900 és 1904 között tanult és nyelvésznek készült. Amint önéletrajzi vallomásában (Életeim. Két kötet. Bp. 1996. Püski kiadó) beszámolt róla, tanulmányai megkezdésekor megmutatkozott kivételes nyelvérzéke, amikor Szilasi Mór nyelvész professzor kipróbálja a „gólyákat”, imígyen (I. köt. 440. old.):

„Mondta, hogy szerezzük meg mindnyájan a Szinnyei finn nyelvtanát és finn olvasókönyvét. És mert a következő óra kedden délután volt, hogy időt ne veszítsünk, kért, hogy mindenki tanuljon meg a két könyvből annyit, amennyit erőltetés nélkül megbír.

A következő kedden sorra próbálta a gólyák buzgóságát. Az egyik egy fél oldalt, a másik egy oldalt tudott a nyelvtanból, a legnagyobb eredmény másfél oldal volt. Az olvasókönyvből mindnyájan csak egypár sort vette át.
Hozzám ért legutoljára.
– Na, maga milyen szorgalmas volt? – kérdezte.
Én játszi könnyedséggel feleltem: – A nyelvtant tudom egészen, az olvasóból tíz oldalt tudok fordítani.
Szilasi tanár úrnak bosszankodásra rándult az arca:
– Ne vicceljen, kérem, ez komoly dolog. Mennyit vett át?
Ez a hitetlenség már engem is bántott:
– Tessék kipróbálni – mondtam felpirult arccal.
Körülbelül háromnegyed órán kérdezett innen is, onnan is a százhúsz oldalas nyelvtanból, egyetlenegyszer sem tudott elfogni. A finn fordításból hasonló volt az eredmény. De ekkor a Szilasi tanár úr már nem Szilasi tanár úr volt, hanem egy tátongó tótágas, egész valójában belestilizálva egy kozmikus csodálkozás vonalaiba. Nem szólét semmit. Befejezte az órát, és bement az igazgatói irodába.

Másnap reggel egész nyugodtan reggeliztem, minden finn-ugor lelki rugalmak nélkül. A tegnapi esetet már el is felejtettem. Hiszen az egész jókedvű legénykedés volt részemről, és igazán nem került semmi megerőltetésbe. Hát jön a szolga: hivat az igazgató úr. Az igazgató nagyon vidáman és nagyon jóakarattal fogad. Kijelenti, hogy ezután én, a közös finn-ugor órákon kívül, minden héten négy külön órát fogok kapni a nyelvészetből Szilasi tanár úrtól, kettőt hétfőn és kettőt péntek délután. Azon kívül egy másik tanártól heti külön két órát a román (=román nyelvek) nyelvészetből. Azon kívül atyailag biztatott, hogyha bármi bajom van, vagy bármire van szükségem, őszintén forduljak hozzá.”

Kollégistaként professzora gyakran küldte nyelvjárási adatgyűjtésre, így megfordul Erdélyben, 1902-ben Csíkszentdomokoson (1. köt. 455-470. old.) és 1903-ban az Eger melletti Szarvaskőn (Életeim, 1. köt. 473-484.). Kutatásainak eredményeként két szaktanulmánya jelent meg (A csíkszentdomokosi nyelvjárás. Magyar Nyelvőr, 1903. máj. 15., jún. 15., A vogul szóképzés. Nyelvtudományi Közlemények, 1904.), és számos kisebb tanulmánya 1903-ban a „Nyelvészeti Füzetek”-ben.

Tanári szakvizsgáján, tekintettel két szaktanulmányára, „fényes jövőt jósoltak” neki (I. köt. 494-495. old.):

„A nyelvészeti vizsgára Szinnyei professzornál csak dél felé került sor. Itt most Beöthy [Zsolt, irodalomtörténész – Ifj. T. L.] vette át az elnökséget. Nagyon sokan tódultak be, még jogászok is, hogy hallgassák a finn-ugor csodát. Szinnyei szólt:
– Keresse meg a Kalevalában a kilencedik éneket és fordítsa. – Én lehető szerényre csapolva hangom, mondtam:
– Ez az Aino-runo, ezt tudom könyv nélkül.
– Hát mondja. – Megeresztem a csapot, folyik a Kalevala, mint a nyári zápor. Kis idő múlva Szinnyei közbeszól:
– Most keresse meg a harmincegyedik éneket. – Még szerényebben zengem:
– Ez a Kullervo-runo, ezt is tudom könyv nélkül. – És már fújom is. Így ment még vagy négy-öt runóval, mert körülbelül felét tudtam könyv nélkül az egész Kalevalának. A hallgatóságon mindegyre villamosáramok csaptak át, Beöthy derült volt, mint a telihold. Aztán áttértünk az összehasonlító nyelvészetre. Egyszer – jóval később – az állatkertben egy vasárnapon Jónás, a híres víziló azzal lepte meg bámulói odatolongott tömegét, hogy hátat fordított nekik, és anyagcseréje végelszámolását olyan fergetegesen záporozta feléjük, hogy mindnyájan kaptunk több-kevesebb emésztési emléket tőle. Így köpdöstem én a finn, észt, lapp, vogul, osztják, zürjén, votják, mordvin szavakat a jelenvalók hüledezésébe. Végre Beöthy kacagva felállt, és tapsolni kezdett. Tapsolt mindenki. Sohasem hittem, hogy így lehet örvendeni a finn-ugor nyelvészetnek.”

Miért készült nyelvésznek? Az ’”Életeim”-ben erre így felelt (1. köt. 484-485. old.):

„Egyetemi negyedik évemet nem egy belső földrengés tette nyugtalanná. Én, tekintve, hogy két évvel később kezdtem az iskolát járni, és jogász-évemet is elvesztettem: huszonnegyedik éves voltam. És dacára, hogy ebben az évben külön szobát kaptam az első emeleten, akaratom ellenére is kezdett terhemre lenni a kollégium társas élete. Szélesebb levegőre, énem szerintibb életre vágytam. Pedig ebben az évben már hivatalos munkám is akadt. Szilasi Mór ekkor már a kolozsvári egyetem tanszékén adott elő, a másik finn-ugor nyelvésze a kollégiumnak pedig Finnországba utazott. Így rám bízták, hogy az első éves magyar szakosokat vezessem a finn-ugor nyelvészetben és a finn nyelvben.

Megálmodott nagy munkámon: a finn-ugor mondattanon is keményen dolgoztam. Az ilyen munka első, roppant fegyelmezettséget és türelmet parancsoló feladata a cédulázás. És mivel némely mondatban tíz-tizenöt különféle mondattani eset is lehetett, az ilyen mondatról tíz-tizenöt cédulát kellett készíteni. El lehet képzelni, micsoda óriási munka így kicédulázni az összes finn-ugor nyelv nyelvi meghatározásait. De azért ez a munka csak a laikus előtt tűnik fel gépiesnek és lélektelennek. Ez alatt a munka alatt látja meg az ember a nyelvi jelenségek egyéniségét, a törvényszerűségeket. Ekkor alakul ki fokról fokra a leendő munka képe. Ez pedig rendkívüli, sajátos öröm a dolgozó számára.

És, dacára, hogy ez az öröm sokszor lobbant fel bennem: mégis mint haragos walkürök, nagy kétségek suhantak át lelkem felhői alatt. Ezek a kétségek két különböző csoportba sorolhatók.

Az egyik csoport egészen szakszerű volt. Ezek a finn-ugor nyelvek mérhetetlen távolságban vannak a magyar nyelvtől. Egyes, nem túlságosan nagyszámú szavak véletlenes közelsége nem módosíthatja ezt a tényt. A rokonságot bizonyító hangtörvények sem álltak túl szilárd lábon, különösen az esetek egy jó részében. Vitathatatlanul világos, hogy a rokonságnak kevésbé vitatható esetei az idők mérhetetlen távolából valók. Tudom, hogy e távolság megjelölésére a szaktudósok kedves elméleteket szoktak felállítani. Ez úgy hozzátartozik a tudós lelki alkatához, mint a disznóhoz a vakarózás. De ezek csak tudományos mókák, és annyi hasznuk sincs, mint a fennebbi vakarózásnak.

Hozzá kell venni, hogy ebben az időben még a finnugor nyelvészet nem rúgta le mindenik lábáról a gyermekcipőt. Borússá búsított például, hogy a magyar zár szó nem a szláv závár etc. Megfelelője volt, hanem a vogul tochrem cousin-germainje. Ilyen impraktikus a magyar, még ha szó is. Bármelyik tót faluba belép, és már egy teljesen képére teremtett rokont talál. Ehelyett elgyalogol Voguliába, hogy nyakába varrja magát egy olyan rokonnak, melyhez úgy hasonlít, mint Herczeg darabjai a Shakespeareiéihez. Az sem vidámította a vérkeringésem, hogy a fene szó nem a hangalakban és jelentésben (rossz) azonos török fena szóval azonos, hanem a szerencsétlen finn penikkövel, ami pedig minősített állatkínzás. Nagyon sok ilyen szót tudnék felsorolni. Nem vigasztalnak az olyan mókák sem, mint a nép szó azonosítása a vogul nè-pi-vel, a nap a vogul nàj-pi-vel, a kengyel a vogul kens-al-lal. Most eltekintve a felhozott esetleges példáktól, úgy láttam, hogy az egész finn-ugor nyelvészet egy vak sikátorban mozog. És máig is megdönthetetlenre alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a magyarnak fajilag semmi köze sincs a finn-ugor népekhez.

Ne tessék megijedni: nem állítok fel elméletet. És tudományos neveltetésem itthon is, Franciaországban is sokkal módszeresebb volt, semhogy bármily holdvilágos ösvényre rátántorodhassak. De máig is meggyőződésem, hogy a magyarságnak és a magyar nyelvnek származását és múltját egész más stratégiával kellene kutatnunk. Az, hogy egyes személy, bármily okból, finn-ugor nyelvész lesz, lát, amit lát, nem lát, amit nem lát a maga elhatárolt horizontjában: nem jelenthet utat a teljes megismerés felé.”

Kollégiumi évei folyamán a finn-ugor mondattan számára „céduláz”-ott (1. köt. 508. old.). Huszonötezer cédulát készített, melyek, mint írta, „téglái” a „leendő finn-ugor mondattannak” (2. köt. 616. old.), ezeket azonban végül elégette (2. köt. 621. old.):

„Egy szép augusztusi délután meglátogatott Kuncz Aladár és Laczkó Géza, kik mint Eötvös-kollégisták, első évesek voltak, mikor én negyedik. Elmentünk a Bécsikapu térre fűszeresemhez, és egy csomó behűtött üveg sört, szalonnát, szafaládét, szalámit, zöldhagymát és kenyeret vettünk. Amint haza értünk, a lakomát odaterítettük a jó hűvös kályha elé, székekkel és a huszonötezer finn-ugor cédulával. Az első pohár megivása előtt egy köteg cédulát bedugtunk a kályhába, és ünnepélyesen meggyújtottuk. Aztán ettünk, ittunk, beszélgettünk és közben folyton finn-ugor nyelvészettel tápláltuk a tüzet. Majdnem három órába került az egész elégetése. Főnix eléget. Főnix kikelt megújulva hamvaiból. Csak még nem tudta, merre repüljön szárnyaival.”

Nyelvtudományi tanulmányainak értelmét így fogalmazta meg (1 köt. 495-496. old.): „Nyelvészeti tanulmányaim, melytől nemsokára örökre el fogok válni, megtanítottak módszeres kutatásra, módszeres gondolkodásra, kitartó munkára. És megmutatták a nyelvek csodálatos életét.”

Tanári, majd írói pályáján született tanulmányaiban és előadásaiban mindig is megcsillogatta nyelvészeti tájékozottságát, olyannyira, hogy életalkonyán önéletrajzában nyomatékosította (1. köt. 470. old.):

„Bár már rég száz sztatoszféra távolságban vagyok minden vogulságtól, ebben a dolgozatomban van egy szép és alapos nyelvészeti levezetés, melyet ma sem szégyellek, s melyet az egyetemen ma is tanítanak. Kimutatom, a vogul nyelv segélyével, hogy a magyar -ni főnévi igenévképző (enni, inni) azonos a Dunántúl és a Székelyföld némely részén használatos –ni helyraggal (papni megyek). Nagyon kedves volt hallanom vagy tizenöt év múlva, hogy mikor Szinnyei tanár úr ehhez a részhez ért, mindig ilyen magyarázattal kísérte:

Ezt a kimutatást Szabó Dezsőnek köszönhetjük, aki nagy ígéret volt a nyelvészet számára. Kár, hogy azután a modern irodalom útvesztőibe tévedt. – Hány ilyen „kárt” vert fel átvándorlásom e siralombeli völgyön!”

Szabó Dezső, az „egész látóhatár” embereként, Eötvös kollégiumi éveiben végképp elidegenedett tehát a „hússzorgalom”-tól, a gondolatok helyett csupán a betűt vizsgáló filológiától. Párizsi útján például egy fiatalembernek, aki azzal dicsekedett, hogy „több száz francia hatást” fedezett fel irodalmunkban („Vörösmarty, Petőfi, Arany, Eötvös, Jókai, Kemény, Vajda János mind tele vannak francia hatásokkal. Voltaképpen még Katona sem mentes. Bánk éppen úgy küzd a kötelesség és a szenvedély közt, mint Cid.”), így adta meg a kegyelemdöfést (2. köt. 569. old.),: „Lássa, kolléga úr, a magyar lovak f-gása is francia hatás. Vegye be a könyvébe, és sub auspiciis regis doktor lesz.”

Állandóan pellengérre tűzte emiatt Császár Elemért, Horváth Jánost, Pintér Jenőt, és az igazat megvallva, gyakran túllőve a célon, hiszen például Horváth János (1878-1961) középkori irodalmi műveltségünket feltáró művei, Aranytól Adyig költészetünk szellemtörténetét megrajzoló tanulmánya, vagy Pintér Jenő (1881-1940) nyolc részes, kilenc kötetes, nemcsak életrajzi és könyvészeti adatgazdagsága, hanem irodalmunk szellemiségét megmutató értékelései által mindmáig kitűnő irodalomtörténete alapján aligha említhető egy lapon az irodalomtörténetet valóban csak filológiai műhelymunkának tekintő, a tizenkilencedik század második felében a Magyar Tudományos Akadémiát Széchenyi szellemétől eltávolító „asszimiláltak”-kal (Alexander Bernát, Bánóczi József, Heinrich Gusztáv stb.).

Pintér Jenő két kötetes irodalomtörténetét és Horváth János Petőfi-tanulmányát a „Panasz” c. kötetében szedte ízeire (Bp. 1923. Ferrum), vérbeli pamfletíróként (nem hiába mondta róla az író-irodalomszervező Kállay Miklós, hogy ő a „pamflet Michelangeló”-ja!). Különösen is haragudott Horváth Jánosra, akinek e könyvét egyenesen „szellemi életünk tragédiájá”-nak nevezte. Ugyanilyen okból vált céltáblájává Babits Mihály a „Halálfiai” c. regényéért, amelyet a saját kiadásában megjelent „Kritikai Füzetek” első számában, 1929 szeptemberében tett nevetség tárgyává, azt bizonygatva, hogy Babits csak egy „filozopter az irodalomban”.

Pukánszky Flórján és Ziegelwangel Paula a Szabó Dezső-művek közismert, reménytelenül filológus tanártípusa. Azonban egy művében sem figurázta ki őket annyira, mint a „Segítség!” c. három kötetes kulcsregényében (Bp. 1926. Genius), amelyben Horváth Jánost Sárkány tanár úr néven mutatta be a maga feledhetetlen stiláris fogásaival a karácsonyi misztérium újjászülte élet szépségeit minden meddő filológiánál magasabbra értékelő író (1. köt. 27-29. old.):

„Sárkány tanár úr koponyáján már széles tisztást vágott a szorgalom, pedig még csak harminchat éve megy a temető felé. De az udvarias borbély, a halál, elébe ment a félútra s rég megkezdte már a tanár úr toálettjét. Megsárgította a kis ember arcát, homlokáról, szemeiről, ajkáról lehervasztotta az élet fényét, megmaradt hajszálai közt szétöntötte fehér porát. Közben aztán, hogy kivegye a maga borravalóját: beleharapott a tanár úr beleibe. A tanár úr már nem eszik: csak diétát tart. A tanár úr már nem csókol s csinos fiatal felesége, kiből három gyermeket igyekezett életre, néha zokogva néz szembe a társtalan éjszakával. A világ minden forró hullámát, melyekért érdemes ráfeszülni az élet keresztjére, gondosan elkerüli. A tanár úr nem él: a tanár úr szorgalmas. Nagykőrösön született: apja, nagyapja, minden őse roppant tímárok, herkulesi csizmadiák voltak. Az alföldi vad, zsíros vegetáció hatalmas dudorodásai: átölelhetetlen bikanyakkal, melyet a gutaütés bíbora tett méltóságossá, kettős tokával, hegynek szabott hassal. A torkig evések, a végtelen ivások szörnyeteges óriásai voltak. Akik sohasem voltak betegek, akiket szélhűdésben, érelpattanásban, vértolulásban egyszerre taglózott le a halál, de akik az örök böjt előtt kiharapták a maguk részét az ennivalók világából. És ebből a századok óta áradó vad hús-zuhatagból egyszerre csak ez az élettelen, vértelen, étvágytalan nyomorult kis halálszerűség fakadt. A kis Pistát hat éven át minden nap úgy húzták ki a halál ujjai közül, mindig új félelemmel nézve a holnap elé. Akkor mégis állott annyi lélegzet belé, hogy iskolába lehetett adni. Ott egy csapásra jeles tanuló lett és végzetes elgurítással az maradt egész életére. Mint a hegyről gördülő testnek a sebesség: a fiúnak a szorgalom lett éltető ereje, soha nem alvó, minden percben növő szorgalom. Ez vitte át őt az elítélt szervezet alá nyílt sírokon. Ez az egyetlen megtartó ereje ma is s talán lelke mögött ott áll a hidegkezű félelem: hogyha egy percre megszűnnék szorgalmas lenni, rögtön lerogynék valamelyik kész gödörbe. Alig volt harmadéves egyetemi hallgató, mikor nekikoppant a szociológia szónak. A szóból áradt a tudomány-szag és rengeteg szorgalom lehetőségét ígérte. Azután effélével nemigen foglalkoztak Magyarországon s messzebb lehetett jutni egy olyan úton, ahol nincs hozzáértő szem és versenytárs. Garmadába vásárolta a német szociológia termékeit és pár hét alatt olyan bibliográfiai ismeretei voltak, hogy a felszolgáló pincéreket is könyvcímekkel szórta tele. Amint az első öt könyvet elolvasta, ő maga is írt egy vékonyabb füzetet, melyben nagyon tudományosan kanyargó mondatokban, tekintélyes homályossággal, mint egy hasis-álomban, visszaadta a bevett szociológiát. Ettől kezdve mindig olvasott és mindig írt szociológiai könyveket. Szegény vérű fáradt agyveleje nem bírta a nagy horizontokat, a hatalmas egybelátásokat: előtte voltak a leghomályosabbak a dolgok, melyeket olvasmányaiból összeírt. De megjelenő műveit nagyon jól átgondolt ajánlásokkal személyesen vitte el a tudomány és politika kimagasló hatalmaihoz. Ezek aztán, mert egy bizonyos arcú évente kétszer-háromszor untatta őket egy-egy negyed óráig valami könyv kíséretében, lassanként ehhez az archoz a tudós képzetét kötötték. Így a tanár urat egyszerre csak elismert fiatal tudóssá unatkozták. Senki sem olvasta könyveit, de mindenki elismerőleg szólt tudásáról. A magyar élet hatalmas intézői pedig bölcs örömmel örvendtek, hogy ő az új kor látó szemű, véres kezű tudománya olyan ember kezeibe került, aki minden fiatal akaratot el fog undorítani tőle. Így Sárkány tanár úr rohamos gyorsasággal egyetemi magántanár, az Akadémia levelező tagja, a közoktatási bizottság jegyzője és még sok más tekintélyesség lett. Az uralkodó osztályok politikusai minden olyan helyre odabiztosították maguknak ezt a cingár szellemi kappant, ahol a gondolat erős kakasai, a jövőbe kiáltó hang és a becsületes akarat halálos veszély lettek volna számukra. Sárkány tanár urat pedig megdagasztotta a sok kitüntetés, mint a kovász a farsangi fánkot. Most már anélkül is színtelen, nyálas beszédét a raccsolás előkelőségével tette élvezhetetlenebbé. Szociológiáját úgy bontotta ki minden percben az emberek képébe, mint páva a farkát s mint súlyos szellemi táplálékról beszélt önmagáról.”

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu