Igen, ez lesz a téma. Bayer Zsolt és a magyar stílus különös találkozása. Legutóbb éppen Mátészalkán. Néhány nappal ezelőtt ugyanis ebben a városkában népes közönség előtt csillogtatta meg rétori képességeit a Magyar Hírlap vezérpublicistája – amint erről a HunHír is beszámolt.
Bayer beszédének azonban nem a tartalma az igazán érdekes, ezért a Jobbik által tervezett csendőrségre és más elképzelésekre vonatkozó gunyoros megjegyzéseit figyelmen kívül hagyom. Az igazán fontos ebben a szónoklatban: a nyelvhasználat. A jeles publicista ugyanis a „nemzeti-polgári értékrendű” újságírás stíleszményéből adott bőséges ízelítőt a mátészalkai közönségnek. Például: „Auchan helyett lesz Turul. Tényleg beszarok.” Vagy: „Ti jobbikosok olyan hülyék vagytok, mint a segg.”
Szóltam már néhány napja arról, hogy Bayer nemrég kapta meg a Szellemi Honvédelem díjat: ezt az elismerést azon „nemzeti-polgári értékrendű” újságírók érdemlik ki, akik a Magyar Nemzet alapító főszerkesztőjének, Pethő Sándornak a szellemi örökségét vallják magukénak. Korábbi írásomban idéztem a díjátadáson elhangzott laudációból is, miszerint Bayer neve és életműve fenn fog maradni az időben, mert ő fogja Csoóri Sándor kezét, Csoóri Illyését, Illyés Babitsét és így tovább egészen Petőfi Sándorig. Ebből az irodalomtörténeti távlatból kell hát mérlegre tennünk Bayer Zsolt Mátészalkán elhangzott „nemzeti-polgári értékrendű” szónoklatát.
A Magyar Hírlap vezérpublicistája az „új pogányok”-ról beszélt. Vagyis a Jobbikról. Nincs is ezzel semmi baj, ma már minden út a Jobbikhoz vezet. Mielőtt nekiveselkedtem ennek az írásnak, megnéztem az MSZP honlapján mindannyiunk kedvenc honleányának, Lendvai Ildikónak a legújabb sajtótájékoztatóját. A reménytelenül elcsigázottnak tűnő elnök asszony arról értekezett fakó hangon, hogy egyedül az MSZP áll a demokrácia talaján, velük szemben pedig ott tornyosul a nagy veszély, a „Fidesz-Jobbik tengely”. A tengely két pártja között persze van picike különbség: a Fidesz a demokráciát csak „kiherélni”, a Jobbik viszont „meggyilkolni” akarja. A képlet tehát egyszerű: baloldalról nézve mind a Fidesz, mind a Jobbik here-, illetve életveszélyes, a Fidesz szemszögéből nézve viszont csak a Jobbik. Az „új pogányok”. Lendvai és Bayer érvelésében az a közös elem, hogy mindketten a demokráciára legveszedelmesebb képződményként festik le az új erőt.
Nézzük először Bayer egyik legfontosabb állítását. A vezérpublicista azt mondta, hogy a Jobbik le akar számolni a multikkal. Ez így nem igaz. A Jobbik programjából világosan kiderül, hogy az új erő nem akarja a külföldi cégeket „hazazavarni”, csupán kivételezett státuszukat, a hazai vállalkozásokat meg nem illető kedvezményeiket akarja eltörölni. Ez teljesen jogos és ésszerű törekvés. Mi ezzel a baja Bayer Zsoltnak?
Bayer beszédének azonban nem a tartalma az igazán érdekes, ezért a Jobbik által tervezett csendőrségre és más elképzelésekre vonatkozó gunyoros megjegyzéseit figyelmen kívül hagyom. Az igazán fontos ebben a szónoklatban: a nyelvhasználat. A jeles publicista ugyanis a „nemzeti-polgári értékrendű” újságírás stíleszményéből adott bőséges ízelítőt a mátészalkai közönségnek. Például: „Auchan helyett lesz Turul. Tényleg beszarok.” Vagy: „Ti jobbikosok olyan hülyék vagytok, mint a segg.” Ízes magyarságú, kellemdús fordulatokban igencsak bővelkedett a Bayer-beszéd: „kicsi cickányok”; „rohadt állatok”; „menjetek anyátokba”; „mi a szart csináltok?”; „idefigyeljetek patkánykáim”; „szarházi, kis senkiházi tetvek”. Igazi retorikai magaslatok. Apropó magaslatok. Aki meghallgatja a mátészalkai szónoklat felvételét, nem tagadhatja: a kivagyiság kóros túltengése hatja át Bayer minden szavát. Mintha ő lenne a mérce. Az igazodási pont. Van valami idegenszerű ebben a pökhendi szónoklatban.
Bayer Zsolt lenne hát a nemzeti, polgári és keresztény értékrend letéteményese? Talán nem tévedek nagyot, ha leírom: bizonyára még szeretett pártjában is sokan undorral lökik félre a bayeri életmű kétes állagú darabjait. A bayeri stílus ugyanis idegen képződmény. Úgy is mondhatnám: nem magyar. A kiváló tudós, Zolnai Béla így írt a második világháború küszöbén A magyar stílus című tanulmányában:
„A magyar ember, ha az élő szólást nézzük, nem pedig az írásban lefektetett nyelvet és könyvstílust, nem szereti a hosszadalmas, sokat ’magyarázó’ asszonyi beszédet. Merném megkockáztatni azt az állítást is, hogy a magyar nem színészi és nem szónokló nemzet. A magyar beszédet a rezerváltság, a szenvedélyen való uralkodás jellemzi. /…/ A halk beszéd, amit Ady annyira kultivált, a ’hős-igékkel’ szemben, mintha a modern tragikus magyarság attributuma lenne.”
Ha Zolnai Béla fejtegetését elfogadjuk (én elfogadom), akkor bízvást levonhatjuk a következtetést: Bayer Zsolt „életművétől” idegenek a magyar stílus jellegzetes ismérvei. Bayer nem rezervált, nem tartózkodó. Bayer nem tud uralkodni a szenvedélyein. Bayer nem tud visszafogottan, szűkszavúan érvelni. Bayer „életműve” kiváló példája annak, hogyan gyűri maga alá – és rombolja szét – a nyelvet a féktelen indulat, a megzabolázhatatlan gyűlölet paroxizmusa. Amikor Bayer „életművének” darabjait olvasom-hallgatom, sokszor eszembe jutnak Kodolányi János 1940. júliusában írt sorai:
„Mindig hangoztattam s most is hangsúlyozom: a forradalom nem más, mint egy nép ősi életformáihoz – gondolkodásbeli, erkölcsi életformáihoz – való visszatérés, azoknak a dermedt, gátló formáknak a széttörése és levetése a nép egyéniségének, virágzásának, szaporodásának és kulturális fejlődésének érdekében, amelyek időről-időre idegen elemekként reárakódnak s természetes vérkeringését megfojtják. Az igazi forradalom tehát: radikális konzervativizmus.”
Igen, hitem szerint erre a radikális konzervativizmusra van ma is szükség: Gondolkodásbeli, erkölcsi, s természetesen nyelvi „forradalomra”. Az „idegen elemek” – például a bayeri nyelvhasználat – eltávolítására. Kiállni a közönség elé, s érdemi érvek helyett „patkányozni”, „tetvezni”, egyfolytában „szart” emlegetni, miközben „nemzeti-polgári” lelkülettől dagad a kebel – ez nagyon soványka teljesítmény. Vagy ahogyan maga Bayer mondta Mátészalkán: „Hülyeségeket beszélni nagyon nagy hangon, az nem túl bonyolult, arany barátaim.” Igaza van Bayernek. Nem túl bonyolult dolog. De ez őrá – és persze mindannyiunkra – is érvényes.
Vajh’ hol lelhető fel a bayeri pökhendi stílus forrásvidéke? Amikor április 11-én megjelent cikkében felettébb érthetetlen módon Gömbös Gyulához hasonlította Vona Gábort a Magyar Hírlap vezérpublicistája – „Itt van megint a táltos, aki új stílust, új szellemet, új lelket akar önteni a magyar politikába” -, eszembe jutott, hogy Gömböst és Bayert bizony összeköti egy vékonyka szál. Nem tisztem minősíteni az egykori magyar miniszterelnököt, az alábbiakban csupán idézni fogom az egyik jeles magyar író több mint hetven évvel ezelőtti szavait.
Gömbös Gyula halála után egy héttel, 1936. október 14-én írta Szabó Dezső a miniszterelnököt búcsúztató – méltán híres – cikkét. Köztudott, hogy Gömbösnek anyai ágon sváb felmenői voltak. S hát az is köztudott, hogy Bayer Zsolt ereiben is sváb vér csorog. Félreértés ne legyen, nem akarok fajelméletet gyártani, csupán közismert tényt rögzítettem: Gömbös is, Bayer is sváb származású. S a politikai mezején való munkálkodás is összeköti őket.
Szabó Dezső szerint Gömbös „legkisebb politikai bűne: hogy a tömegek előtt végleg lejáratta a kormányígéretek, a népmentő mimikák, a parasztdicsőítő mókák szokványos vagy új hadonázású népszínműveit”. Szabó Dezső aztán kimondja az elhunyt kormányfőről a végső ítéletet. A legkisebb bűn után az olvasó elé tárja a legnagyobbat:
„De nagy történelmi bűne: hogy kormánya alatt, most már félretéve minden álarcot és illendőségi szabályt: az ország lehető minden irányítást, vagyont, hatalmat jelentő helyét a germánság elemeinek kezébe juttatták. Így betetőzője lett egy halálosan végzetes folyamatnak. A magyar géniuszból, a fájdalmas és gyönyörű magyar kultúrából, a termő és alkotó magyar lélekből nem értett semmit: távol és idegenül állt velük szemben. Egy olyan testnek akart feje lenni, melynek szívéből nem értett semmit, melynek szívéhez nem volt szíve.”
Szabó Dezső szerint tehát Gömbös Gyulának – a fajvédő párt egyik megalapítójának – éppen az volt a legnagyobb vétke, hogy a germánság érdekeit szolgálta a magyarsággal szemben. De hallgassuk tovább Szabó Dezsőt, mond még érdekesebbet is:
„A Gömbös családról nem tudok semmit, és így erről nem beszélhetek. De: az elment miniszterelnök germán volt teste-lelke minden adottságában, élete minden megnyilvánulásában, énje egész megépülésében. Ha tényleg csak az anya hozta a német vért a családba: soha még egyoldalú befolyás nem lett oly egyedül ható abszolút meghatározó, mint nála. Mint só-jegecke az egész só-kristálynak, mint csepp víz a tónak: úgy volt az egészet megmondó része a hazai svábságnak. Ez a nép szorgalmas, józan és sok gyakorlatiassággal ravasz. De teljesen hiányzik belőle a prométheuszi elem: a géniusz roppant mozdításai, a szellem gigantikus feszengései, a nagy arányok szomjúsága. És ezrével termi ki azokat a jóvágású, még jobb svádájú, jól szabott ruhájú, hazafiságú és kereszténységű egyéneket, akik erős könyökkel, elijeszthetetlen kitartással és felajánlkozással, kevéssé megkötött lelkiismerettel keresik bármily hatalomnál az érvényesülésüket. A mai közélet jól ismert urai ők, s a magyar fejlődés legszomorúbb s büszkeségre legkevesebb okot adó gátját jelentik.”
Megvallom: ez az idézet ötlik eszembe mindig, amikor Bayert olvasom-hallgatom. A „jobb svádájú”, „hazafiságú és kereszténységű” egyének, akik „erős könyökkel” és „kevéssé megkötött lelkiismerettel” keresik az érvényesülést – őket tartotta Szabó Dezső a magyar fejlődés legszomorúbb gátjának. Nem tudom, igaza volt-e a jeles írónak. Ráadásul a nemzetkarakterológiában nem vagyok kellően járatos. De mégis: Szabó Dezső szavai miért juttatják eszembe újra és újra Bayer Zsoltot? Talán azért, mert a bayeri stílust annyira idegennek érzem a magyar hagyománytól? Mert szóban és írásban is csupán „erős könyökkel”, s „elijeszthetetlen kitartással” érvényesül? Nem tudom….
Falusy Márton – HunHír.Hu
