2010. március 15. az a nap, amikor lehajtott fővel, szégyenkezve tekintek az országra, amikor röstelkedem, ha a nagyszerű ősökre, a bátor márciusi ifjakra, a forradalmárokra, a szabadságharcosokra merek gondolni. Több okból teszem ezt. Elsősorban önkritikám miatt, másodsorban a nép miatt.

Szégyellem magam, hogy 2006. óta nem volt képességem világossá tenni a rendszerváltás megkerülhetetlenségét, és annak miben létét. Nem juttattam el mindenkihez a kulcsot, amellyel kinyithatja a globalizmus tömlöcének ajtaját, azon túl megtekintheti a felemelkedés lehetőségét és annak eredményét. Cinikus lennék, ha ezt a tényt megpróbálnám a szőnyeg alá söpörni, mondván néhány fecske nem csinál nyarat. Szégyellem magam előttetek bajtársaim, mert folyton optimista gondolkodásommal hozzájárultam téves álmaitokhoz, hogy megéri küzdeni, elviselni a csapásokat, meg lesz az eredménye. Bármennyire is helytelenítem magam azonban, ha látnám az akaratot, ha érezném az erőt és az elszántságot, ha eljönne a pillanat újra, ezredszer is elkezdeném!

Nemzetünk néppé silányulása, folytonos megalkuvási kényszere miatt szégyellem magam. Deák hazaárulósága sajnos ma is követendő eszme maradt a többségnek e hazában. Ma sem értik meg, nem alkudozhatunk Haynau hasonmásaival, nem fogadhatjuk el az idegen hatalom és a hazaáruló hűbéresek által ránk erőltetett törvényeket, nem esküdhetünk fel a 49/XX-as tovább korcsosított változatára. Nem hazafi, aki Árpád-háziba öltözik, de elnyomóink játékszabályát érzi magára kötelező érvényűnek.

Hazaáruló, aki a megtörténtek ellenére is MSZP-re szavaz, nem megértve, hogy az már régen nem a baloldal. Naiv, aki a Fideszre szavaz, nem látva annak hátországát, nem elolvasva figyelmesen a programjukat, mire is készülnek valójában. Beáll a sorba a Jobbikos szavazó is, mert nem értette meg, hogy a jelenlegi rendszer karámokat jelöl ki, amelybe kategorizálhatja és kezelhetővé teszi a leigázandókat.

Szomorú jövő előtt állunk. Kicsit engednek majd a gyeplőn, és ez sokakban reményt ébreszt, de sose feledjük, amíg megtűrjük a szíjat a nyakunkon, addig kutyák maradunk. A kutyáknak pedig kincs a lerágott csont, mert fogalmuk sincs, milyen az szép kövér, gőzölgő és puha rántott csirkecomb formájában.

Ki képes még itt álmodni, és egy álmot valóra váltani? Ki maradt elég tiszta, hogy a szava és a tettei egy kicsit se tűnjön piszkosnak? Kiben maradt elég erő, és akarat, hogy rendszert váltson, a szó szoros értelmében, nem csak igéket hörögve egy kocsmai asztal mellett? Hová tűntetek 48-49 hősei, és miért adtátok áldott életetek?

Szégyenteljes március 15-ét élünk egy területileg és gondolkodásában is csonka Magyarországon, amikor hazaárulók vonják fel nemzeti zászlónkat az országzászló rúdjára, amikor aljas bűnözők röfögik szabadtéri rendezvényeiken hazugságaikat a tavaszi kikeletbe, amikor eltűnt a tűz az emberek szívéből, és a tunyaság zsibbadtságával birkamód lengetik kis papírzászlaikat…

Fáber Károly

HunHír.Hu