Számos honfitársunk, akik nyaranta az Adriához utazik, nincsen igazán tisztában a címben szereplő történelmi tájegységek múltjával. Az olasz nyelvű sajtó és Facebook-oldalak folyamatos tallózása közepette az ember szembetalálkozik a múlt már szinte elfeledett igazságtalanságaival, tragédiáival.

A hajdani dalmát területeken a középkor folyamán jelentős dalmát és olasz városállamok léteztek, melyek autonómiájuk megtartásával lettek a Magyar Királyság részei. Nagy Lajos királyunk az 1348-as zárai béke révén kiterjesztette rájuk hazánk védőszárnyát.

A XVIII. századtól Isztria, Dalmácia az Osztrák Császárság részévé vált, leszámítva Napóleon Illyria nevű alkalmi állami képződményét. Fiume városát Mária Terézia királynő 1779-ben hazánkhoz csatolta, az 1868-as horvát-magyar kiegyezés révén a magyar állam Corpus Separatuma (elkülönített országrész) lett.

Míg a dalmáciai tengerpart városaiban tovább folytatódott a dalmát és olasz együttélés, az olasz többségű Isztria területén kiéleződtek az olasz és horvát ellentétek, az osztrák politika inkább a szlávok mellé állt.

Az 1919 szeptemberében az Ausztriával Saint-Germainben megkötött békeszerződés Dalmácia szigeteit, Zárát, Isztriát Olaszországhoz csatolta. Fiume hosszabb, hároméves konfliktus lezárását követően 1923-tól került Itáliához. A két állam határa ugyanott volt, Fiume és Susak között, ahol 1918-ig a Magyar Királyság és Horvátország autonóm területe húzódott. Kétségtelen, hogy a 20-as évtizedben az eddig elnyomott olasz többség részéről megjelentek asszimilációs, szlávellenes törekvések.

A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg (JNA) 1945. május 3-án foglalta el Fiumét. Tito és körei további területi igényekkel léptek fel, meg akarták szerezni egész Isztriát, Triesztet, Venezia-Giulia tartományt. Sajnos a megszálló brit szervek egyes képviselői, parancsnokai hallgatólagosan segítették őket.

Az olasz és a jugoszláv kommunista partizánegységek első terrorhulláma 1943 szeptember-októberében söpört végig Isztrián. A Badoglio-kormány a szicíliai Cassibile helységben titkos fegyverszünetet kötött az angolszász hatalmakkal. Mikor ez szeptember 9-én nyilvánosságra kerül, III. Viktor Emánuel király és a Badoglio-kormány villámgyorsan a déli Pescarába menekültek. A jól szervezett német erők vagy leverték a szórványos olasz ellenállást (Róma, Kefalónia), vagy leszerelték és internálták az olasz fegyveres erőket.

A káosz pillanatait kihasználó jugoszláv titóista partizán erők betörtek Isztriába, és elkezdték az olasz állam és a Nemzeti Fasiszta Párt reprezentánsaival történő leszámolást. Kivégzések, a karsztos barlangokba (foibák) történő dobálás voltak a később kiteljesedő tragédiák első megnyilvánulásai.

Jelképszerűvé vált a tehetséges egyetemista lány, Norma Cossetto (1920-43) tragédiája. Mivel visszautasította a jugoszláv-olasz kommunista partizán csoporthoz történő csatlakozást, elrabolták és erőszakoskodást követően agyonlőtték, majd egy foibába dobták több társával együtt. A keresésére induló édesapját is elfogták és kivégezték. 

Pár héten belül azonban helyreállt a rend, a Campo Imperatorén fogva tartott Benito Mussolinit szeptember 12-én Otto Skorzeny (1908-75) különítménye kiszabadította, az őrzéssel megbízott carabinierik, a németekkel közvetítés céljából oda vitt Fernando Soleti (1891-1978) tábornok és a fallschirmjagerek rövid időn belül pezsgővel koccintottak.

Az olasz állam, karhatalom újjászerveződése rövidesen visszaszorította a partizán tevékenységet.

A Norma Cossettót, társait és édesapját kíméletlenül meggyilkoló antifasiszta partizán banda végzete is rövidesen bekövetkezett. Előbb decemberben Arnaldo Harzarich (1903-73) pólai tűzoltó parancsnok kiemelte Norma és tragikus sorsú társai holttestét, majd a lány testvére segítségével sikerült beazonosítani az elkövetőket, akiket a német statáriális bíróság agyonlövetett 1943 decemberében. További büntetésként utolsó éjjelükön az áldozatok holttestei mellett kellett virrasztaniuk, reggelre többen megőrültek közülük.

Az ilyen terrorista csoportok csak árnyat vetnek az ellenállás igazi hőseire. Ilyen volt példaként a hívő katolikus Salvo d’Acquisto csendőr altiszt (1920-43), aki egy Róma melletti örsön szolgált. Mikor valószínűleg egy balesetből bekövetkező kézigránát-robbanás megölt két német katonát, parancsnokuk túszokat szedett, agyonlövéssel fenyegetve őket, ha nem kerül elő az elkövető. A fiatal csendőr ártatlanul magára vállalta a mártír szerepet.

Az 1943 szeptembere-októbere fordulóján lezajlott terrorhullám csak bevezetése volt az 1945 nyarától bekövetkezett jugoszláv etnikai tisztogatásoknak. A foibék áldozatait mintegy 15 ezer főre teszik (borzalmas kimondani, hogy gyermekek is voltak köztük), hasonló számú a partizánmozgalom további áldozatainak száma. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy talán hasonló számú volt az ellenállási mozgalom vesztesége is, melyet főként a németek és részben az Olasz Szociális Köztársaság államhatalmi szervei, fegyveres testületei elleni akciók váltottak ki. Pedig Badoglio kormányfő óva intett a partizánakcióktól, számolva a következményekkel. 

Az RSI alakulatai egyébként 1943 októberétől 1945 májusáig eredményesen védték a határt. Csak zárójelben említjük, 1943-44-ben Budapesten két olasz követség is működött.

A foibék tragédiája hazafias jelképévé vált Norma Cossetto történelmi alakja, ezért folyamatosak az Egy rózsát Norma Cossetto emlékének elnevezésű programok és megemlékezések. A további terrorakciók is a megfélemlítést, az elüldözést készítették elő. Ilyen volt példaként a Pola strandján 1946 nyarán elkövetett merénylet, melynek gyermekek is áldozatul estek.

1945 nyarán mintegy 600 fiumei autonomistával végeztek a titóista partizánok és az Ozna (titkosrendőrség). Köztük volt a Dachauból éppen hazatért ellenálló, Angelo Adam (1900-45) és felesége is. Itt érdemes arra a figyelmet felhívni, hogy a szélsőségesen cionista és szabadkőműves szereposztás, értelmezés szerint zsidóknak csak a különféle szélsőjobboldaliak árthattak. Nem térhetett vissza Fiuméba az ott született, egyébként magyar zsidó származású kommunista, a későbbi képviselő, Leo Valiani (1909-99) sem.

1945-60 között lassuló hullámokban mintegy 250-35 ezer olaszt űztek el Dalmáciából, Fiuméből, Isztriából. A brit irányítású Trieszti Szabad Terület problémája az 1953 novemberi trieszti felkelést követően oldódott meg 1954-ben, a város és az A-zóna Olaszországhoz, a B-zóna Jugoszláviához került.

Híres olasz színésznők, példaként Alida Valli (1921-2006), Laura Antonelli (1941-2015) egész életük során büszkék voltak isztriai eredetükre. Olaszország talán legkiemelkedőbb ökölvívója, az 1960-as római olimpia bajnoka, Nino Benvenuti (1938-2025) szintén egész élete során elkötelezetten hangsúlyozta isztriai identitását.

Jugoszlávia széthullását követően viszonylag jelentős változások történtek.

2001-ben a Berlusconi-kormány kezdeményezésére törvény született a Horvátországban és Szlovéniában maradt, akkor 21894, valamint 2258 főnyi olasznak minősülő állampolgár, ezen kívül más államokban élő olaszok politikai és választójogáról, számukra 8 képviselőházi és 4 szenátusi helyet tartanak fenn. 

Mindez utóbbi szempont talán nevetségessé teheti a hazánkban is, főként a DK köreiből, holdudvarából érkező, még időnként visszatérő szánalmas ellenvéleményeket a kettős állampolgárság ellen.

Károlyfalvi József – Hunhír.info