“Én lakom a világon a legszebb helyen, a templom árnyékában” – mondta mindig büszkén és szerényen, gondolataiból felrebbenve…
Drága jó dédanyám, születése szerint Máté Katalin, lányként Katónak, asszonyként Katinak, később Katica néninek tisztelték a faluban. Mintha ma is látnám, úgy él bennem… Nyílt lelkű, igaz beszédű, tiszta arcú, szép magyar asszony. A szeme után a keze volt a legkülönösebb. Kicsi, törékeny, tésztagyúró kéz, mézeskalács illattal. Érzett, hallgatott és beszélt vele. Ha találkoztunk, előbb a csillagvirágos szemébe néztem, abban gyakran eltévedtem, ilyenkor a tiszta kezére figyeltem. Így mindent szavak nélkül tudtam, megértettem… Előbb fejemre tette, ha rám nézve dorgált, majd szívére gyakran, mert ilyenkor megbocsátott, és végül úgy, mintha ujjaival víznek vagy édes búzának kelyhet adna, imádságra hívott és az enyémet a magáéba fogta. Mert egymásba kulcsolt kézzel hívtuk közénk az Istent. Aki mindig eljött hozzánk… Jó étvágyunkhoz kenyérszegő áldást adott, lelkünkbe sóhajt, bánatunkhoz feloldozást. Mivel az Isten mindig olyan gyorsan megérkezett, már arra gondoltam, hogy az Isten nem mástól, máshonnan jön el, hanem ott él közöttünk… és csak a miénk lehet… Így hát saját Istenünk volt…
Dédanyám a szívében és lelkében hordta a sorsát. Amit adott a Teremtő, azt megbecsülte, amit elvett a Teremtő, azt is. A szépet és a nehezet emlékezetében rendületlenül vitte tovább, érett konoksággal, mindig előre nézve… Szegénynek volt is magában mit elrendeznie…
Kilenc gyermekáldást kihordott, közülük ötöt eltemetett. Volt olyan, akit a tüdővész, másikat a Nagy Háború és olyan is, akit a Balaton nyelt el. Ám a megmaradt család volt az élete, az volt a mindene, a jó tevése, arra imája és ideje, ahogy ő mondta, volt rá érkezése… Ahogy én gyerekként láttam, rácsodálkozása… Mert mindezt alázatos örömmel tette, a haragot, bár ideje lett volna rá, nem ismerte…
Ha felém fordult, mesekönyves két orcája kinyílott és mosolygott… Így kérdezett, ’na mit hozott nekem Zoltikám? Mert magáztuk egymást rendesen. Én semmit Almama… Aki itt van nálam, az önmagát hozta el. Igaz, maga Zoltánka még gyerek-ember, de törekedjen arra, hogy felnőjön. Kívül és belül se maradjon el a meséitől, amiket oly nagyon kedvel… Szeresse magát, de jó mértéket vegyen, így tudja meg, hogy más mire vágyik és mit érdemel. Legyen kemény fedelű saját imakönyve. Ezt forgassa gyakran, majd kérdezzen vissza önmagától, szüleitől és az Istentől. Ha a válaszok szívében és fejében összeérnek, nem lesz üres a tarisznyája, messze nézhet előre az úton, nyugodtan aludhat és ébredhet.
Minden találkozásunkat egy piros almával jutalmazta. Ezért kereszteltem el Almamának. Milyen ösztönös tömörítés. Gyerekszáj. És a név rajta maradt… Máig nem tudom, hogy az alma másik fele hol veszett el, talán amikor a mama felvezetője lett… De ez akkor nem volt fontos, ma meg már csak nekem érdekes. Ha így nevét kimondom, örömünk találkozik, az almát ő adta nem hiába nekem…
Ha szüleim rábíztak, rákacsintottam, szeretetéért megfenyegettem: Na, most lesz kuruc világ! Visszanézett, kezembe csapott, soha ki nem nevetett, de magához békített, és együtt kuruckodtunk tovább, régi barna fényképek fölé görnyedve kerestük a dédnagypapát, közben szidtuk a taljánt, aki miatt a dédó a frontra mehetett. Látható kérem – így mondta – az ember sorsa igen kemény, de az asszonyé se különb, mert egymásét is elviselik, jó esetben… Kiegészítve teszik teljessé a másikat, erre állnak össze, a szerelmük áldásának kihordására, szép világuk felépítésére és az örök reményére…
Almama. Arcképe töredezett leírás a gyermekemlékezet keretében. Porladozó emberi sors, így is gyémánt csillag. Harangjának hívó szavát mindig hallani akarta, ezért faluját soha el nem hagyta. Kilencven évet élt Váralján, a Kelet-Mecsek lábánál, a Várfővel szemben, ahol még a törököt is megállították egy-két csapással, Jézus segíts Máriával… Aztán kivitték Őt is az öreg temetőbe, ahol békességben várja, hogy sorra kerüljön és a Jóisten magához szólítsa kezében egy piros almával…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
