A tények: százötvenhat éve, február 17-én vajazta le I. Ferencz József és Deák Ferenc a kiegyezést – jóllehet az “igazi” szentesítése majd csak július 28-án lesz. Ha – mondjuk – 1849. október 5-én (vagyis az aradi kivégzések előtt egy nappal…) tesz javaslatot a megbékélésre Ferencz József, akkor valószínű, hogy jobban örültünk volna neki – így azonban csak a szánkat húzzuk.

Igen, húzzuk a szánkat annak ellenére is, hogy a XIX.-XX. század fordulóján, a nagyjából ötven “boldog békeév” alatt Magyarország (és főleg Budapest) ugyancsak dinamikus fejlődésnek indult. Ráadásul a rendkívüli tisztességgel megtartott millenniumi ünnepségek még nagyobb lökést adtak a pesti-budai csodához.

A kiegyezés politikai lényege, hogy ezen történelmi megbékélés nem biztosította ugyan teljesen Magyarország függetlenségét Ausztriától, de többé-kevésbé – a kort illetően – reális kompromisszumot jelentett. Legfontosabb pontja az volt, hogy az uralkodó, esetünkben ugye Ferencz József, magyar királlyá koronáztatik a Szent Koronával, s ezzel megkapja az előszentesítési jogot, vagyis törvényjavaslatot csak az ő egyetértése mellett lehet a Parlamentnek benyújtani.

Magyarország ugyanakkor az írás szerint “önállóságot kap minden téren”. Ám itt volt a csapda! Az a bizonyos “teljes önállóság” két kérdéskört nem érintett. Ma már tudjuk: éppen a legmeghatározóbb kérdéseket – merthogy nem volt önállóság a külügyet és a hadügyet illetően, sőt a szorosan ide tartozó pénzügyekben sem. (Nagyon sokat tanult a mi kiegyezésünkből az Európai Unió is, hisz ma sem tesz mást, mint közvetlen befolyása alatt igyekszik tartani tagja külügyét, hadügyét és a pénzügyet – bár e tárcákon keresztül még a Monarchiát is kiröhögve, sok-sok más ügyet is…)

Az Ausztria és Magyarország között létrehozott államszövetség neve Osztrák-Magyar Monarchia lett. A dualista államszövetségben az országok önálló belpolitikával rendelkeztek, de kifelé egységes hatalmat alkottak. A vám- és kereskedelmi szövetségen kívül egységes valutarendszert vezettek be: 1892-ig úgynevezett osztrák értékű ezüst forintot használtak Magyarországon is, ezt váltotta fel 1892-ben a korona, a krajcárt a fillér. Külön megemlítendő az Eötvös József által javasolt nemzetiségi törvény, amely támogatja az alsó- és középfokú oktatást; nyelvhasználatot biztosít ott, ahol “megfelelő” a nemzetiségek aránya; bizonyos mértékű kulturális autonómiát garantál.

Az osztrák-magyar kiegyezés (bármily hihetetlen) Írországban tananyag – a derék írek Deák Ferencet követendő politikusnak tartják, aki szerintük ragyogó történelmi fordulattal gazdagította a magyar (és az ír…) történelmet. Mint tudjuk: Kossuth homlokegyenest másképp vélekedett… Mindenesetre lássuk be: ma szívesen kiegyeznénk a kiegyezést követő sok kompromisszummal…

Mi még – mindenféle árnyalás nélkül – így tanultuk: A söjtöri születésű kehidai Deák Ferenc (1803-1876) államférfi, politikus, országgyűlési képviselő, ő a “haza bölcse” illetve a “nemzet prókátora”.

Deák történeti nagysága, személyes kiváló tulajdonságaitól eltekintve abban áll, hogy nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg újra, hanem lehetővé tette az ország kifejlődését, anyagi és szellemi művelését. Rendkívüli érzéke volt a tudományokhoz; tudta, hogy nemzete csak ezek segítségével boldogulhat.

Mint politikai alkotó elme történelmünk legnagyobbjai mellett foglal helyet.; hazafiságánál és spártai jelleménél fogva méltán hasonlítható Hunyadi Jánoshoz. A kiegyezés gyakorlati részét illetően az országgyűlés kívánsága az lett volna, hogy Deák, mint a régi nádorok tették, segédkezzék a koronázás ünnepélyes aktusánál, de Deák ezt is visszautasította, mint minden más jutalmat és kitüntetést. Neki “egy kézszorításnál többet még királya sem adhatott”. Jutalmát hazája jövőjének és békéjének biztosításában, a király és nemzet közti bizalom helyreállításában látta. E tudat szolgáltatott kárpótlást erősen megrendült népszerűségéért. Mert nem kétséges, hogy a magyarság igen jelentékeny része mint a nemzet jogairól való lemondást tekintette a kiegyezést, és bár személyes jelleméhez a legkisebb gyanú sem fért, őt jogfeladással vádolta.

Ily irányban hatott Kossuth Lajosnak 1867. május 22-ei levele, ily irányban izgatott a balközép is, különösen az 1869-es választások alkalmával. Mondhatni, hogy a kiegyezési törvények ellen felriadt ár akkor leginkább Deák tekintélyének szikláján tört meg. A kiegyezés megalkotása Deák államférfiúi pályájának tetőpontja volt. Az “öregúr” nem vett részt a kormányban, de mint pártvezér nagy hatalmat gyakorolt. Mint tudjuk, gróf Andrássy Gyulát éppen ő ajánlotta miniszterelnöknek.

A Cassandra-levél

Ismeretes Kossuth Lajosnak Deák Ferenchez írott levele, amellyel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése óta emigrációban élő politikus az 1867-ben megszületett kiegyezésről mond (elutasító? lesújtó?) véleményt. A Párizsból küldött nyílt levél Cassandra görög mitológiai királylányra utal, kinek jóslatait figyelmen kívül hagyták. A levél, bár nagy hatást gyakorolt a korabeli közvéleményre, nem tudta megakadályozni az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttét. A Cassandra-levelet 1867. május 28-ai számában közölte a Magyarország című kormánypárti lap.

Íme a szöveg:

Barátom!
Engedd meg e megszólítást azon múlt emlékének nevében, amely a hosszú számkivetés keservei, a hazafibánat és családi bú súlya alatt előttem mindig szent maradt.
Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében férfikorunk szebb szakaszán keresztül, mindőn még egy irányban haladtunk a hazafiúi kötelesség ösvényén. (…)

Nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy azon nagy, azon példátlan befolyás, amelyet a nemzet határozataira gyakorolsz, azon álláspont követése, amelyet 1861-ben választottál.
S nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, amely kezeidben van, kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerűsége Téged, a nemzeti jogok békés úton visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-iki jogalapon vél állani.
Pedig már régen nem állsz ott.

A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeladás sikamlós terére jutottál. (…)
Mi marad még feladnivaló mindazon jogokból, amelyek az alkotmányos állami élet lényegét és biztosítékait képezik. (…) A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő részévé decraláltatik [rendeltetik], s annak nemcsak szervezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar miniszter felelősség alul elvonatik, és a magyar országgyűlésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezése alá bocsáttatik. (…)
De én e tényben a nemzet halálát látom ; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem, hogy Isten, s a haza s az utókor nevében esekedve felszólítsalak. (…)

Ne vidd azon pontra a nemzetet, amelyről többé a jövőnek nem lehet mestere. (…)
Ne vezesd hazánkat olyan áldozatokra, amelynek még a reménytől is megfosztják!
Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep.
De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!

Sisi

Erzsébet Amália Eugénia, gyakori becenevén Sisi vagy Sissi (1837-1898) osztrák császárné, magyar királyné, I. Ferencz József felesége volt. Kora egyik legszebb asszonyának tartották.
Egyéniségének és a magyarok iránt érzett szeretetének köszönhetően máig az egyik legnépszerűbb történelmi személy Magyarországon. Erzsébet kitűnő politikai érzéke ellenére ritkán avatkozott bele az államügyekbe. Legnagyobb győzelmét azonban éppen a magyarkérdésben érte el.

Nem ultimátumszerűen, hanem kitartóan és szívósan, minden diplomáciai és női eszközt bevetve küzdött a magyarság előnyben részesítéséért az osztrák udvar azon tagjaival szemben, akik továbbra is ragaszkodtak az „erős kéz” elvéhez. Ez olyan lépés volt, mely egyrészt más nemzetiségek, főleg a csehek háttérbe szorításával járt, másrészt viszont az egész birodalomban döntően erősítette a liberális irányzatot.

Nem lehet eltekinteni azonban attól, hogy e lépésének egyik mozgatórugója az Andrássy Gyula grófhoz, 1848–49 egyik volt forradalmárához és későbbi magyar miniszterelnökhöz való barátsága – egyesek szerint vonzalma – volt. A róla készült híres német film (a főszerepben: Romy Schneider) a szerelmi vonalat nagy valószínűséggel eltúlozza.
1898-ban merénylet áldozata lett.

Nekrológjában Mikszáth Kálmán ekképp fogalmaz:

Valami misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett.
Hogy mit tett, nem bírjuk elemezni, történetkönyvek, okmányok, krónikák nem hirdetik világosan, de az érzésekben ott él és mint bizonyosság él az a tudat, hogy ez a szent asszony örködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szívéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel.
A másik szőke asszony az isten anyja, akinek az alakja a pénzeinkre van verve, csak édestestvére ennek a mi érzéseinkben.
Egyforma rangban él a kettő a hármas halom és kettős kereszt országában.

(Mikszáth Kálmán: A királyné meghalt, Országos Hirlap)

Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info (Archív)