Noha nem vitásan a legbrutálisabb erőszakon nyugodott alapvetően – a közép-kelet-európai, csatlóssá tett államokban különösen az 1950-es években -, de volt-e szovjet birodalmi rendszernek ezen túl valamilyen hatalmi igazolása, legitimációja? A volt jugoszláv nagykövet írta le később a 1960-as évek elején Moszkvában töltött évei kapcsán az emlékirataiban, hogy egyszer Hruscsov főtitkárral beszélgetése közben felvette neki, hogy lehet-e érvekkel igazolni teljhatalmát, amit főtitkárként gyakorol.
Leírása szerint a máskülönben tanulatlan ukrán megpördült tengelye körül, majd hadarni kezdte, hogy a kérdés már maga is abszurd, hisz a történelem szükségszerűen az osztályok és az állam elhalása felé halad, ebben a proletár munkásosztály arra hivatott, hogy beteljesítse ezt a történelmi szükségszerűséget, melyet az csak a kommunista élcsapatán keresztül képes megvalósítani, és így ő, mint az élcsapat vezetője a jövő beteljesítésének egyetlen elhivatott személye.
Ezek az érvek tényleg kiolvaszthatók voltak Lenin 1917 júniusában írt “Állam és forradalom” című munkájából, és precízebben ezek ott így találhatók meg: 1. A történelem szükségszerű irányba halad, és a történelem mélyén húzódó törvényszerűségek egy meghatározott pont felé, az állam és az osztályok elhalása felé irányítják az emberi társadalmakat. 2. A történelemnek ez a szükségszerű menete, a társadalmi formációk és ezzel az uralkodó osztályok váltakozásának utolsó lépcsőjeként a munkásosztályt predesztinálta arra, hogy átmenetileg uralkodó osztállyá válva, beteljesítse a történelem menetét, és létrehozza az osztály nélküli társadalmat. 3. Lenin Marxhoz képest jóval erősebben hangsúlyozta, hogy a munkásosztály e történelmi küldetését csak élcsapatán keresztül képes betölteni, ti. 4. az élcsapat van birtokában annak az eszközrendszernek (a történelem törvényszerűségeit átvilágító ismeretrendszernek, a tudományos szocializmus tételeinek), amely feljogosítja arra, hogy a társadalmat a jövő irányába vezesse.
Sztálin aztán a “jövő felőli legitimáció” érvrendszerét döntően megtartotta, de a történelem menetének beteljesítésére elhivatott osztály, majd élcsapat helyére saját személyét állította. Mint a marxizmus utolsó élő klasszikusa ő volt jogosult a társadalom vezetésére, és erre a tudományos eszközrendszer személyes és kizárólagos birtoklása jogosította. A “jövő általi legitimációnak” ezek az érvei lehetővé tettek volna egy legalizált teljes körű személyi állami hatalmat is Sztálin számára. Azonban ő (döntően az európai országok közvéleményére tekintettel) az állami hatalomgyakorlást papíron a korábban félretolt polgári alkotmányjogi formáknak megfelelően építette fel, és foglalta az 1936-os alkotmányba.
A sztálinizmus évtizedei alatt végig ezt a kettős legitimációs érvrendszert, a “jövő felőli legitimáció” és a “parlamenti legitimáció” érveit figyelhettük meg. Tényleges publicitást az ideológiai termékekben, a tömegsajtóban, a művészetekben azonban az 1950-es évek folyamán döntően csak a jövő felőli legitimáció érvei kaptak: „haladunk a kommunizmus felé!”, és ezt például Magyarországon a biztonság kedvéért nem bízták arra, hogy maguk olvassák el az emberek, hanem minden munkahelyen a reggeli munkakezdés előtt egy kollektíven mindenki számára kötelező „Szabad Nép-félóra” keretében el is mondták az aznapi pártújság kivonatolásaként. (Erről szólt aztán Moldova „Elátkozott hivatal” c. kis abszurd novellája később, miszerint Rákosi Mátyás főtitkár nevének kiejtésekor kötelező tapsolást senki nem merte aztán abbahagyni – lévén, hogy az éber pártfunkci szúrós szemmel figyelte, hogy ki teszi ezt először – és így örökké tartó tapsolásba merevedtek…)
Sztálin halála után, illetve még inkább a 60 as évek elejétől a hangsúlyok eltolódását érzékelhetjük a kettős legitimációs érvrendszer ágai között. Ez az eltolódás minden állampárti szocialista országban végbement több kevesebb fokban, a legtisztábban azonban éppen Magyarországon volt megfigyelhető. Miközben a “jövő általi legitimáció” érveinek publicitása nagymértékben csökkent, és legfeljebb egy-egy pártkongresszus előtti napokban jelentek meg ismét az újságokban, addig elkezdték az Országgyűlés, a választások fontosságát hangsúlyozni, ugyanígy a társadalom érdekkompromisszumain nyugvó államhatalmi működés kapott kiemelést.
Az értelmi szintű, “elismerésre-méltóságot” elérni akaró legitimációs érvek helyett azonban a társadalom szélesebb tömegei előtt nagy valószínűséggel inkább a – legalábbis az 50 es évekhez képest – kielégítőbb fogyasztási színvonal garantálása stabilizálta az 1960-70 es években a kelet európai politikai rendszereket, különösen a magyart, a „gulyáskommunizmust”. Nevezzük ezt „fogyasztás általi pótlegitimációnak”, de nem feledve, hogy a masszív erőszak-apparátus mindenhol meglévő jelenléte tartotta fenn igazán ezeket a rendszereket.
A 80-as évektől kezdve látványossá váló gazdasági válságtendenciák így kiélezték a kelet európai politikai rendszerek legitimációs problémáit, és a “fogyasztási legitimáció” elporladása döntően járult hozzá az itteni rendszerek gyors és ellenállás nélküli összeroppanásához.
