Történelmi tanulmányaimból s vihar tépte életem tapasztalataiból leszűrtem egy igen fontos tanulságot: mindig akkor voltunk nagyok és erősek, ha a magunk útját jártuk; akkor gyengék és esendők, ha másokhoz próbáltunk idomulni, nemzeti céljaink, perspektívánk feladásával. Az évezredek során mindkettőre bőven akadt példa. Korábban inkább az előbbire, néhány száz év óta főleg az utóbbira.

De a legsötétebb, legvészterhesebb időszakokban is voltak remek fellángolásaink, ragyogó forradalmaink, szabadságharcaink; a súlyos vereségek és veszteségek mellett is voltak sikeres felvirágzásaink és győztes csatáink. Mert nincs olyan mélység, olyan rémséges pusztulás, ahonnan ne vezetne út fölfelé, ahonnan ne látszanának egy boldogabb jövő körvonalai. Azonban ez csak akkor van így, ha a magyarság emlékezik múltjára, tiszteli hőseit, védi dalait, mítoszait és hagyományait; úgy alkalmazkodik korának kihívásaihoz, hogy egyben ragaszkodik nemzeti létéhez, ősiségéhez, büszke vérségi kapcsolataira, különleges kultúrájára, bátran vállalja a magyarságából fakadó hátrányokat és előnyöket, s tudatában kitörülhetetlenül él az Istenbe vetett hit, mindennapi törekvéseit áthatja egy emelkedett erkölcsi tartás.

Csak az a vezetés lehet eredményes és népszerű, mely az egyszerű embert állítja a középpontba, amely gazdasági, szociális és kultúrpolitikájában is a nemzeti gondolatot, a természeti törvényeket s az isteni életparancsokat tekinti elsődlegesnek, a mesterkélt és végzetesen beteg liberálbolsevizmussal, internacionalizmussal, ill. kozmopolitizmussal szemben. Országunkat, hazánkat ma nem elsősorban a fegyverek erejével óvhatjuk meg és tehetjük ismét naggyá, hanem kultúrfölényünk megőrzésével, szellemi értékeink köztulajdonba vételével. Persze, ha föltétlenül szükséges, a kardunk sem rozsdásodhat hüvelyébe zárva.

Más népek közül sokan folyamatosan, zavartalanul fejlődhettek, s ezt igen ritkán szakították csak meg katasztrófák és háborús kataklizmák. Viszont a magyar nemzet a kezdetektől máig élethalálharcot vívott különböző agresszorok, zsarnokok ellen, s szinte csak kivételesen jutott ideje a nyugodt alkotómunkára. Nem tudhatjuk, mit hoz számunkra a jövő. Sorsunk, életünk tele van bizonytalansággal, de éppen ezért megbocsáthatatlan vétek a lehetőségek elszalasztása, a jelen által kínált pozitív alkalmak felelőtlen megtorpedózása. Alapelvünk, a nacionalizmus, nem valami barbár, kártékony, erőszakos és idegengyűlölő ideológia, hanem a nyelvi, kulturális, etnikai és történelmi sajátosságukra, öntudatukra ébredő népek vezérlő eszméje; hűség a nemzethez, annak egységéhez és függetlenségéhez. Nem torz, nem szélsőséges, hanem a korszerű, igazságos, művelt és jómódú társadalomért folytatott küzdelmeink leghasznosabb eszköze.

Magyarország Regnum Marianum, azaz a Szűzanya országa, a magyarságnak a Teremtő különleges feladatokat, küldetést adott. Nem véletlen, hogy szeretett fia, Jézus Krisztus, is a mi fajtánkból, a mi vérünkből származik. Nem véletlen az sem, hogy a világ egyetlen ma is beszélt ősnyelve a magyar. A földgolyó első civilizációinak története lényegében azonos a magyar őstörténelemmel. Az első írások, művészi festmények és szobrok, az első öntözőberendezések, kőből épült lakóházak, mezőgazdasági kultúrák, szerszámok, kocsik, ötvös-remekek, íjak, nyilak és lovas-ruházatok, az első templomok, csillagvizsgálók mind-mind a mi népünk ajándékai az egész emberiségnek. Ezt eltagadni, meghamisítani, másokra áttestálni elképesztő őrültség és helyrehozhatatlan bűn. A mi Szent Koronánk – ez a világszerte páratlan ereklye – nem attól szent, hogy Szent István és Szent László viselte, hanem valóban kozmikus, szakrális eredetű, formájában és jelképiségében tökéletes és fölülmúlhatatlan egész; a hozzá kapcsolódó Szentkorona-eszmével és alkotmányossággal pedig mindenkori nemzeti politikánk megkerülhetetlen sarokköve. Nem karanténban lenne a helye, vagy a Habsburgok és más hódítók fején, hanem a nemzet trónusán és legfényesebb oltárán: minden magyarok szívében.

Azt kell elérnünk, hogy valódi őstörténetünket kiemeljük a távoli homályból, a ködös ingoványból, hogy legyőzzük a kishitűség, a belénk sulykolt kisebbrendűségi érzés önmarcangoló szégyenét, s valamennyien ihassunk az olcsó szemfényvesztéstől, galád megtévesztéstől mentes igazság éltető forrásából. Mert népünk úgy lehet erős, egészséges és nemes, ha ismeri múltját, ha ezen áll, ebből táplálkozik, ha együtt lélegzik elődeivel. Nem könnyű, de annál magasztosabb feladat a gyökerek feltárása, a kincsek felszínre hozatala. Számos hazai és külföldi honfitársunk további önzetlen munkája szükséges ahhoz, hogy a zsákutcákat elkerüljük, a finnugor és egyéb tévtanokat levetkőzzük. Ám föl kell oldanunk a szétszórtságot, az elszigeteltséget, a szakmai féltékenységet és sovinizmust, le kell gyűrnünk az előítéleteket, az elavult elméleteket és módszereket is. Javítanunk kell a kutatás személyi, tárgyi, anyagi és intézményi feltételeit, a termést pedig rendszeresen be kell takarítanunk, és közérthető formában publikálnunk kell valamennyi fontosabb nyelven. Csak így remélhetjük, hogy a további átkok és rágalmak leperegjenek rólunk, ill. a széles világközvélemény érdeklődését felkelthessük irántunk. A hatékony működés érdekében – a közös szellemi műhelyeken túl – létre kell hoznunk egy modern adatbankot, könyvtárakat és információs központokat, valamint rendszeres tájékoztató-továbbképző előadásokat, fórumokat kell biztosítanunk minden magyarságot érintő témának és társtudománynak. A lehető legteljesebb módon össze kell gyűjtenünk az írott anyagokat és egyetemes szellemi hagyományainkat!

„Felkent” politikusaink, hatalomgyakorlóink nem győzik hangsúlyozni, hogy Magyarországnak nincs ellenségképe. Valóban nincs. Csak ellenségei vannak! Mint fűszál a réten, mint égen a csillag. Bár számbavételük, felsorolásuk kötetekre rúgna, emeljünk ki mégis néhányat. Románia, Szlovákia, Szerbia, Csehország halálos ellenségünk. De nem sok jót várhatunk Ukrajnától, Ausztriától, Horvátországtól, Oroszországtól sem. A fejlett országok közül Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok és Izrael a legkártékonyabb ellenségeink. Ellenségünk a NATO, az Európai Unió, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, a legtöbb multinacionális ipari és kereskedelmi vállalat, a nemzetközi pénzintézetek s a liberálcionista tömegtájékoztatás. Belső ellenségeink: a megrögzött, gátlástalan kommunisták, az álliberálisok, a kozmopoliták, a társutasok, a szabadkőművesek, a gazdasági maffiózók, a zavarosban halászók, a beözönlő idegenek, a zsidók és cigányok túlnyomó része. Legfőbb ellenségünk azonban saját hazaáruló vezetésünk: népirtó-nemzetrontó, lakájszellemű kormányunk és parlamentünk, s a nemzeti egységet, a közös cselekvést fondorlatosan fölrúgó pártjaink zöme. No és ne feledkezzünk meg a szittya eszmeiségtől távol álló újságokról, rádiókról, televíziókról sem. Eszembe jut Jean-Marie Le Pen vitriolos mondása: „Ha találkozol egy újságíróval, vágd pofon – ha te nem is tudod, miért adtad, ő tudni fogja, hogy miért kapta.” Ez a legkevesebb, amit megérdemel minden ellenségünk. Nem bánhatunk velük kesztyűs kézzel, hiszen ők sem kegyelmeznek nekünk! Meg akarnak ölni, el akarnak pusztítani bennünket a legbarbárabb, legaljasabb módon. Napról napra durvábbak és szemtelenebbek, undorítóan becstelenek és mohók.

Agóniánk döbbenetes. Trianonban elvesztettük az ország közel háromnegyedét s vele 4 milliónál több magyart. Felbecsülhetetlen károkat okozott a háború s a 40 éves moszkovita rémuralom emberéletekben, gazdasági, szociális, szellemi és erkölcsi téren. Züllésünk ma is folyamatos és egyre gyorsuló ütemű. Az abortusz – 7 millió kaparás után – továbbra is legális, a nemzet fogyása és elöregedése kétségbeejtő. Tragikus az egészségi állapota: alkohol, kábítószerek, tüdőbaj, rák, infarktus, keringési zavarok és nemi betegségek, éhség és lelki bajok, öngyilkosság tizedelik népünket. Folyamatosan magas az infláció, csökken a reáljövedelem, egyre drágább és silányabb az oktatás. Ezzel szemben nő a munkanélküliség (már régen túllépett az 1 millión!), működik az adóprés, emelkedik a lakásrezsi, a gyógyszerek, élelmiszerek, kulturális cikkek, a közlekedés, az üzemanyag, az energia és egyáltalán mindennek az ára.

6 millió ember tengődik a létminimum alatt, 3 millió már koldusszegény. Szinte ingyen elkótyavetyélték teljes nemzeti vagyonunkat, idegen kézbe juttatták az ország javait, lassan termőföldjeinket is eladják, mégis az eget veri külső államadósságunk, de a belső eladósodás is kezelhetetlen. Küszöbön áll a monetáris összeomlás, ugyanakkor burjánzik a feketegazdaság, a spekulatív pénzmozgatás; s az elviselhetetlen terheken túl még a zsidók (ki tudja hányadik?) „kártalanítását” is fizetnünk kell. Vasútvonalainkat, iskoláinkat, kórházainkat, művelődési intézményeinket, üdülő és sportcentrumainkat fölszámolják, honvédelmünket leépítik, bányáinkat, gyárainkat bezárják, mezőgazdasági exportunkat, élelmiszeriparunkat, könnyűiparunkat feladják, s a dolgozókat könnyedén szélnek eresztik. A lakosság rohamosan proletarizálódik, erkölcsében, hitében, öntudatában is sekélyesedik, átlagos képzettsége a mélypontra süllyed.

Közben az idegen érdekeket készségesen kiszolgáló csinovnyikok (az „ellenzéket” is beleértve!) minden emberi normától elrugaszkodva tömik zsebeiket, lélektelenül ássák a nemzet sírját, és hintik a demagóg propagandát egy szociálisan érzékeny piacgazdaságról, s egy áldozatainkkal méltán kiérdemelt felhőtlenebb távoli jövőről az Euroatlanti Szövetség keretében. Milliókat visznek kilátástalan szenvedésbe, egy egész népet taszítanak válságba, majd a megsemmisülésbe. Ezzel párhuzamosan sarkig tárják a kapukat a külföldi lumpenek, bűnözők s mindenféle alja népség előtt; de tudatos betelepítéssel, valóságos új népvándorlás kiprovokálásával is gondoskodnak a magyar egység fellazításáról és szétveréséről. Majd ha identitásunkat, nemzeti értékeinket, anyanyelvünket s talán maradék hazánkat is elveszítjük, önálló stratégiánkat, gazdaságunkat, jólétünket végleg szemétre dobjuk, ill. az EU és USrael kilúgozott, életképtelen gyarmata leszünk, s lakosságunk agymosott fogyasztóvá, kiszolgáló személyzetté sorvad, akkor talán megnyugszanak hóhéraink, de addig biztosan nem. Hát ezt akartuk? Nem, nem, soha!

Évtizedek óta zajlik totális elnemzetlenítésünk. Balliberális vezérkarunk kifogyhatatlan az „ötletekből”. Mindent tönkretesznek, lenulláznak, bemocskolnak, ami még magyar, ami esetleg öntudatot adna, s felébresztené a hazafiúi érzést, ami még megdobogtatná a szíveket, s egy kis fényt hozna megkeserített életünkbe. Ünnepeinket helyettünk ülik meg, a tömegek kizárásával, s ha mégis kimennénk az utcákra, terekre megemlékezni hőseinkről és történelmi évfordulóinkról, vagy éppenséggel tüntetnénk a zsarnokság törvénytelenségei és népnyúzása ellen, akkor valamilyen légből kapott ürüggyel mindig „gondoskodnak” e megmozdulások betiltásáról vagy szétveréséről. Zászlóinkat, nemzeti jelképeinket kigúnyolják, ill. magukból kivetkőzött rendőrcsordák tapossák; rendezvényeinket nem támogatják, vagy ellehetetlenítik, ők pedig csak olyan eseményeket finanszíroznak, melyek szereplői hétpróbás magyarfalók, akik gyűlöletükkel, rágalmaikkal rossz hírünket keltik szerte a világban. Hírközlő eszközeink, könyvkiadásunk, művelődési intézményeink, színházaink szinte kivétel nélkül zsidó kézben vannak, s eleve irtóznak a magyar értékek fölmutatásától. Elismerést, kitüntetést (pl. Kossuth- és Széchenyi-díjat), kellő nyilvánosságot csupán az kaphat, aki fajtabéli, vagy földig hajlongva leteszi nekik a hűségesküt. Nemzeti gondolkodású, a magyarság fölemeléséért munkálkodó tehetséges művész, kutató, feltaláló, közéleti ember ilyen kontraszelekció mellett labdába sem rúghat, sőt már ott tartunk, hogy a szegényebb rétegek fiai gyakorlatilag kizáratnak a felsőoktatásból, így esélyük sem lehet arra, hogy magukat az érvényesüléshez szükséges tudással, műveltséggel fölvértezzék.

Aligha szükséges bizonygatnom, hogy hazánkban minden téren kik uralják a kulcspozíciókat. Számomra csupán pár kérdés marad. Vajon az-e a szélsőséges, az-e a fasiszta, antiszemita stb., aki ezt a borzalmas ízlésficamot szóvá meri tenni, vagy pedig azok, akik e példátlan gazemberséget és rasszizmust elkövetik a magyarság rovására? S vajon ilyenkor hol vannak, miért hallgatnak az ún. „kis” zsidók vagy „jó” zsidók, vajon miért nem tiltakoznak kézzel-lábbal, éjjel és nappal hitsorsosaik tevékenysége, fajtánkat megalázó magatartása ellen? Remélhetjük-e még, hogy a hazai zsidóságból akad csak egy elenyésző töredék is, mely szolidáris a magyarság iránt? Aligha lehetünk ennyire naivak.

Az életet nem lehet túlélni, csak élni lehet. Nálunk mégis rengetegen a túlélésre rendezkednek be. Közben észre sem veszik, hogy kiüresednek, céltalanul vegetálnak, belső tüzük kialszik, lelkük elsivatagosodik. Egyéni érvényesülést, külön boldogulást, vagyont és hírnevet hajszolnak, s ezért bármire készek, bárkit letaposnak. Ám a dolog vége rendszerint az, hogy rajtuk is átcsapnak a hullámok, őket is elgázolják a még erősebbek. S akkor mivégre az egész tülekedés? A tibeti tanítás szerint: „Aki másokat legyőz, bátor; aki önmagát győzi le, hős! Aki másokat ismer, okos; aki önmagát ismeri, bölcs!”. Sorsunkat, népünk sorsát egy égi hatalom irányítja. Ezzel szembefordulni lehet ugyan, de fölösleges. Sokkal üdvösebb Istennek tetsző módon élni. Sokkal hasznosabb mindvégig becsületesnek és emberségesnek maradni; az igazságért, a szabadságért s az egész nemzet fölemelkedéséért küzdeni. Pártolnunk kell a gyengéket, az elesetteket, a nincsteleneket is, mert csak olyan nemzeti közösségben lehet értelmesen élni, ahol nincsenek üldözöttek és számkivetettek.

Végveszélyben vagyunk. A sírgödörben fekszünk, a pokol torkában élünk. Sokezer éves történetünk során még soha nem támadott ránk ennyi kardfogú szörnyeteg, ennyi gyilkos rabló, ennyi alvilági élősködő. A Horn-kormány, majd Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai kabinetje sohase jöhetett volna létre, ha nincs Antall József. Ez a ránk szabadított vámpírcsorda, ez a vörös-kék zsarnokság, ez a rettenetes romlás és borotvaélen táncolás a legfőbb antalli örökség. Ehhez kötődnek oly elszántan ma is bizonyos urak és elvtársak. Ám a nemzet józan többsége elítéli kifosztóit, megveti hóhérait. Nincs messze a pillanat, hogy fölkeljen elnyomói, méltatlan és törvénytelen vezetői ellen. Közeleg az idő, amikor szilárdan síkraszáll jogai, szabadsága és függetlensége védelmében; amikor megbünteti árulóit, visszaveszi elorzott javait és Trianonban szétszaggatott, elbitorolt országát. Lesz még egyszer győzelmi ünnep a halotti tor helyett! Nincs más utunk, mint a lázadás, a minden gonoszságot elsöprő forradalom. Gyerekes polgári engedetlenség, korrupt szakszervezetek által kezdeményezett sztrájkok, 4 évenkénti áldemokratikus, szennyes választási komédiák itt már nem segítenek. Ne felejtsük: egy elképesztően kegyetlen, ám annál is gyávább ellenséggel kell megmérkőznünk. Övé a pénz, a pozíció s a fegyver. De miénk az igazság, a hazaszeretet, és velünk az Isten!

Nem ülhetünk bambán, nem hátrálhatunk tovább, s nem mondhatunk le többé semmiről! A hatalmat a lehető legsimábban kell átvennünk, de ha szükséges, az erőszaktól s a véráldozattól sem riadhatunk vissza! Ezt az ördögi, illegitim bandát és rendszerüket bármi áron meg kell buktatnunk. Természetesen nem csupán az államigazgatás főbb szerveit és személyeit kell elzavarnunk, hanem a láthatatlan, a háttérben megbúvó, évtizedek óta változatlan és hozzáférhetetlen mozgató erőket is szét kell zúznunk. Vannak magukat népvezérnek, felelős nemzeti politikusnak kikiáltó szánalmas alakok (beépített fékező ügynökök?!), akik élesen protestálnak a módszer ellen, mondván: senkinek sincs joga vágóhídra hajtani egy népet. Csakhogy csalárd nézet ez, mert meghunyászkodásukkal, szofista okoskodásukkal, tétlenségre kárhoztatásunkkal, vagy látszatcselekvésekre buzdításunkkal (pl. aláírásgyűjtés) éppen ők juttatnak henteskésre. Radikális, forradalmi változások nélkül biztosan elpusztulunk, mert „békésen” kibeleznek, szétszórnak bennünket. Ha beletörődünk helyzetünkbe, mindent elveszítünk, amit őseink szereztek, s az örökös balsors lesz osztályrészünk. Űzött vadak, rongyos koldusok, hontalan éhezők leszünk a szülőföldünkön. Ám ha összefogunk, bátran megindulunk, és vitézül verekszünk, mindent megnyerhetünk. Szabadság, vagy halál? Felkelés, vagy ószövetségi bosszú? Forradalom, vagy dögvész? Lázadás, vagy megsemmisülés? Ez itt a kérdés. Válasszatok hát, magyar Testvéreim! Nem ez lesz az első ilyen döntés; emlékezzünk csupán 1848 és 1956 országot és nemzetet formáló fenséges pillanataira. Az akkori magyarok bezzeg nem töprengtek a válaszon, hanem azonnal cselekedtek. Mi sem habozhatunk a végtelenségig, mi se lehetünk hitványabbak, mint az előttünk járó nemzedékek! Legyünk ismét gerincesek, teljesítsük kötelességünket, mentsük meg a hazát!

A magyar hazafinak gyémántkeménnyé kell válnia. Ha este levágják a karját, lábát, fejét, reggelre ki kell nőnie. Mert újból talpra kell állni, és dolgozni kell. Hisz tömérdek a munka, határtalan a képzelet és csodálatos az élet.

Siklósi András – HunHír.Hu