Az egyik szivárványszínű fesztiválokon bódítja magát, és erőteljes médiahátszéllel élvezheti az életet, a neki járó szabadságot. Tarkabarka rongyokba öltözve feszíthet a felvonulásokon, kesernyés illat lengheti körül, és a hatóság is elnézőbb vele, mint a másikkal. Ő inkább az egyszínt részesíti előnyben, a zászlóján is csak piros és fehér csík van, és ott érzi jól magát, ahol egy emberként harsanhat fel a hang. Egy régi jelszó, egy, a fájdalommal kevert remény szava: nem, nem, soha.

Amiről nem tudtunk, vagy amit elhallgattak előlünk, az attól még létezett. A családi tűzhely óvó védőburkában elhangzott egy-egy szó arról, hogy mi történt Magyarországgal 1920. június 4-én, de inkább csak a génekben rejlő tiltakozás volt ez. A 60-as, 70-es években és persze később is, egészen a rendszerátmázolásig bizonyos zenekarok köré csoportosultak azok, akiknek nem tetszett a piros tagkönyves uniformizálódott, bezártságot, a szabadságjogok korlátozását eredményező világ.

A tűrt-tiltott rendszerben az angolszász alapokon nyugvó, de speciálisan a keleti blokk országainak általános problematikáját feszegető, szövegében az akkori időkhöz képest figyelemfelkeltő stílus, a rockzene tömörítette a magyarországi okkal lázadókat. A dal, az ütem és hanghordozás keltette mozgás volt a test reakciója a lefojtásokra, s koncerttermeken, szabadtéri színpadokon, s nem a pusztába kiáltódott a szó. Több tízezres lélekszámú összejöveteleken hirdették a fekete bárányok, hogy valami nincs rendben a kréta körül, s a rendőrállam csápjai már-már sokak torkáig értek. A szakadt csöves népesség érzékelte az akkor már jelentkező gazdasági problémákat, a kiüresedett család okozta traumát, és a fentről lefelé ható közösségi és személyi korlátokat.

Akkor a szabadságvágy valamilyen szinten nyugatmajmolás volt. Ez mozgatta az elhallgatásra ítélteket. A szabad utazás joga és a szabad szóhasználat volt az első számú kívánalom. Aztán a 80-as évek közepén beindult valami. Rockból is táplálkozva, de más gyökerekhez is visszanyúlva. Az addig kevésbé használt és felvállalt fogalmak, mint a haza, a nemzet, a dicső múlt lassan egyenrangúvá vált a szabadságvággyal, majd később ezt a saját témakörének részesévé tette. Egyre többen voltak olyanok, akiknek a nyugat már nem mint az ember megvalósításának szimbóluma, hanem egy nem éppen szerencsés fogyasztói modell meghatározója volt, és felébredt valami egészséges bizonyításvágy, hogy mi sem vagyunk alábbvalóak. A zene maradt az alap, a Lajtán túlról jövő, belecsempészve a történelmi Magyarország számos tájegységének dallamkincsét.

A dalszövegekben pedig egyre többet kísértett vissza a dicsőséges múlt, és egyre többször szólt a szerzemény arról, hogy ezeréves múltunk másra kötelez bennünket. Nem szolgaságra, és fedetlen fővel való hajbókolásra, hanem őseink okán jogot arra, hogy ott lehessünk, határozhassunk, döntsünk, és utat mutathassunk a jelenlegi elsők között is. Az öltözködésben, a megjelenésben is nyomon követhető volt a szemléletváltás, egyre többen alakították át úgy ruhatárukat, hogy a magyar motívumok, a szkíta, hun, magyar jogfolytonosság a tárgyi emlékek viselt másolata alapján is tükröződjön.

Akiknek fontos a Székelyföld, a Vereckei hágó, a Felvidék és a Délvidék, akik veszik a fáradságot, hogy egyre többet olvassanak, kutakodjanak és próbálják megismerni az új történelemszemléletet és a vele dolgozók kutatásainak eredményét, azok önmaguk előtt is változhatnak, leküzdhetik azokat a görcsöket és gátlásokat, amelyek a több mint száz éves tudatos nemzeti háttérbeszorításból adódnak. A finnugor elmélet élharcosairól már egyre többen tudják, hogy részben Magyarország felosztását előkészítő szándék vezérelte őket, hogy a múlt ereje, hite, a több ezer éves jelenlét meghatározósága csorbuljon és a kéz könnyebben legyinthessen belenyugvóan.

Ahogyan az általános magyar rockzene hozzájárult a kommunizmus bukásához, úgy a mostanság nemzeti rocknak mondott irányzat is segítője a múltidézésnek. A régi nagy tettek bemutatásának, és a globalizált világban a nemzethez való tartozás fontosságának kifejezésében. Ezt teszik azok a zenekarok, amelyek egyre bővülő táborukkal mindig valamilyen meghatározott mottó köré szervezik koncertjeiket.

Az elmúlt napokban a trianoni trauma kezelése, a soha nem felejtés, és a bele nem nyugvás kifejezése határozta meg a nemzeti rock egyik kiválóságának, a Romantikus Erőszak koncertjét. Egy olyan összejövetelt, amelyen ott volt idős, fiatal, a nemzedéki határok teljes feloldásával, nem egy esetben családok, szülők gyermekeikkel. Mi ennek az első hallásra meghökkentő elnevezésű formációnak a titka  tehetjük fel a kérdést. Egyrészt a zenekar frontemberének, Szíva Balázsnak azon törekvése, hogy minél többet megmutasson a saját történelmi ismeretanyagából. Szemléletesen, de nem szájbarágósan hozza fel példaként a magyarok régi dicsőségét. Ebben a műfajban a rockkal kevert népzene mellett a szövegé a legfontosabb szerep.

A nyálas, kiüresedett, kilúgozott agyú világban lehet és kell énekelni a Büszke Botondról, a Magyarok Madaráról, 56-ról, és úgy összességében az erényekről. Hazafiasságról, a barátságról, a bátorságról és az összetartásról. A szabad, a bátor, a társát és a társaságát tisztelő, azt segítő ember alternatívája a csak önmagát megvalósító, de nem egy nemzeti közösségben, hanem valami világpolgár-magányban a saját pecsenyéjét sütögető embernek. Amikor a dal, a szó összeköt, és a szűk, kicsi koncertterem, vagy a nem sportcsarnok méretű szabadtéri színpad emberközelséget is hoz. Egymás mellett, teli torokból, együtt énekelve, mozogva lehet leadni a jelzéseket. Itthon vagyunk, együtt vagyunk, és szeretjük a hazánkat.

Az egyik oldalon téma a buli, a haverok és a fanta, a másik oldal várja, hogy mikor lesz végre egy a hatóság szempontjából a kommunista időkre emlékeztető tűrt-tiltott rendezvény, ahol lehet enni, inni, sírva vigadni, majd ezt valamilyen szinten felejtve hinni a jövőben. S ez a jövő száz százalékig magyar, mert a magyar múltból táplálkozik. Attila, Árpád és társai óta felejthetetlen, a jelennek visszaadott. Nem, nem, soha! Él a régi jelszó, Trianont ledöntjük, hallatszik a másik, s ez már összekötő kapocs az igazán fiatal, a középkorú és az ettől jóval idősebb között.

Történelmi szükséglet, hogy létrejött a mai társadalom egyik lenyomata. Nagyon magyar, ezért kisebbségnek mondható. Mert kisebbségi sorskifejezés mostanság az, ha valaki vigyázzban áll a Himnusz alatt, vagy meglengeti a régi lobogót, amely Áprádé volt, évszázadokig az egyetlen útmutató. Magyarnak a magyart.

2003. június 02.

G. Kirkovits István