A rómaiaktól a hunok foglalták el a Duna-Tisza táját. Harcedzett, lovas katonanép volt a hun, Kr. születése körüli időben még Kína szomszédságában élt. A híressé vált kínai falat, amelynek széles peremén 10 vasszekér is elfért, a hunok ellen építették. De a kínaiak, összeszedve minden katonai erejüket, kiszorították őket szomszédságukból. Ezért indultak Nyugat felé. Végigverekedve magukat Ázsia pusztáin, mire Kr. u. 375-ben a Volgához – Európa határához – értek, már olyan félelmetes hadsereggel rendelkeztek, amely ellen hiábavaló volt minden ellenállás. A népek vagy hozzájuk csatlakoztak, vagy szaladtak előlük, meglökve és mozgásba hozva a mögöttes népeket. Így indult meg a nagy népvándorlás.

Kr. u. a 400-ik év előtt már hazánk földjére érkeztek, s a Nagyalföld lett birodalmuk központja. Atilla hun király idejében (434-453.) birodalmuk határa a Volgától a Rajnáig ért.

A római birodalom megdöntésére 451-ben vonult fel a hun sereg. A germán népek közül a herulok, markomannok, keleti gótok, gepidák és a száli frankok a hunokhoz csatlakoztak, míg a nyugati gótok, a ripuali frankok és burgundok a rómaiakkal tartottak. A Marne melletti nagy csata döntetlenül végződött. A hun lovasság nem tudta áttörni a római légiók pajzsfalát és lándzsaerdejét.

A következő évben magát Itáliát, a római birodalom központját, támadta meg Atilla, s miután a felső-itáliai erődvonalat áttörte, Róma városa ellen indult. De I. Leó pápa eléje ment, tárgyalásuk eredményeképpen Atilla hazavonult. Utána a burgundi király leányával, Brunhildával tartotta meg menyegzőjét és ennek éjjelén hirtelen meghalt. Itt csak azt jegyzem meg, hogy az előző évi harcban Brunhilda apja Atilla ellen harcolt, a halál pedig a valószínűség legnagyobb százaléka szerint nem lehetett természetes. Az egykori európai írók nagyon sok rosszat írnak a hunokról. Csak egyet idézek ezek közül, Ammianus Marcellinust, aki tábornoka volt II. Konstancius (Constancius) és Julianus római császároknak. A hunokat csak hírből ismerte, a következőket írta róluk: „A hunok népe, amelyről a régi forrásokból csak keveset tudunk, a Maeotis mocsáron túl lakik és elképzelhetetlenül vad. Mindnyájan tagbaszakadt, erős testalkatú emberek, vastagnyakúak és félelmesen borzalmasak úgy, hogy kétlábú állatoknak lehetne őket mondani”… „oly bárdolatlanok, hogy sem tűzre, sem ízletes ételekre nincs szükségük, hanem vadnövények gyökereivel és mindenféle állat, félig nyers húsával táplálkoznak és azt a lovuk hátán a combjuk alatt kissé megmelegítik”.

„Házaik nincsenek, sőt kerülik a házakat, mintha azok emberi forgalmon kívüli sírboltok volnának. Kis koruktól fogva megszokják elviselni a hideget, az éhséget és a szomjúságot”…

„Ruháik vászonból és mezei egerek bőréből készülnek, és csak akkor váltják le, ha rongyokban szakad le róluk”. .. „Gyalogos harcra nem igen alkalmasak, ellenben kitartó, de csúf külsejű lovaikhoz mintha odanőttek volna, lovaikon adnak, vesznek, esznek-isznak, sőt alusznak.”

„Ha harcra kelnek, ék alakú rendben félelmetes harci kiáltással mennek a csatába. Minthogy könnyen és fürgén mozognak, szörnyű vérengzést okoznak. Rendkívüli gyorsaságuk miatt észre sem lehet venni, hogy már a sáncot ostromolják, vagy az ellenséges tábort fosztogatják”…

„Bízvást az elképzelhető legkeményebb harcosoknak lehetne őket mondani, már csak azért is, mert a távolból nyilakkal kezdik a csatát, ezeknek hegyére csodálatos ügyességgel fent csont van illesztve, azután rohamra indulnak s magukkal mit sem törődve karddal harcolnak, az ellenséget, ha akarja védeni a kardcsapásokat, a kiröpített pányvával úgy gúzsba kötik, hogy sem lovon, sem gyalog nem tud harcolni.”

„Náluk senki sem szánt, állandó lakhely nélkül barangolnak szekereiken, ezek lakásaik is, asszonyaik itt szövik nekik ronda ruháikat” … „Nincs bennük semmiféle vallásos tisztelet, vagy babonás félelem, szertelenül vágyódnak az aranyra. Ezt a fékezhetetlen emberfajtát idegen országok fosztogatásának izzó vágya hevíti. … Már eljutottak az alánokhoz, akik majdnem mindenben olyanok, mint a hunok.”

Ezzel szemben mit mondanak a hunok sírjaiban talált eszközök, amelyek már nem tudnak úgy hazudni, mint az élő emberek. A legtöbb emléket a szentesi múzeumban találtam meg róluk, ahol több mint 500 hun sír leletei vannak szép rendben felsorakoztatva. Itt mindenekelőtt egy csontlemezről kell megemlékeznem, mert ezen az ősi hun rovásírás látható. Ennek a nyugatiak által műveletlen, barbárnak nevezett népnek tehát saját írása is volt. Azután láttam néhány sarlót is. Abban az időben még a sarló volt az aratás eszköze és nem a kasza, az egész világon. Ahol pedig arattak, ott vetettek és szántottak is, de nemcsak gabonát, hanem lent, kendert is, mert ezek sem nőttek vadon a pusztán, s míg a kenderszárból gatya és ümög lett, sokféle munkát kellett elvégezni rajta. Ennek igazolására minden asszony sírjában ott található az anyagból készült orsógomb, amely a fonalak sodrását segítette elő.

A ruháikat díszítő bronzcsatokon, szíjvégeken, övkapcsokon, pitykéken pedig olyan művészi ízléssel kidolgozott inda és állati díszítéseket láttam, hogy ma is bármelyik iparművészeti műhely mintának vehetné őket. Egy-két ruhadísz bronzrozsdája megóvta az enyészettől a rátapadt ruha foszlányait. Ezekből megállapítottam, hogy nagyon finoman szőtt és finom minőségű felsőruháik is voltak. Azonkívül a női sírokban művészies fülönfüggőket, karpereceket, gyűrűket és üveggyöngyöket láttam. Hogy a nyugatiaktól barbárnak nevezett Atilla milyen egyéniség volt, és milyen magas fokú ízlésének kellett lennie, arra élénken rávilágít Priskosz rétornak, az Atillához küldött római követség vezetőjének leírása.

Azon a fényes ebéden, amelyet Atilla a vendégek tiszteletére adott, csodálatosan nem nyereg alatt puhított húst szolgáltak fel, hanem kitűnően ízesített ételeket, mégpedig aranytányérokon és arany kupákból itták a finomabbnál-finomabb borokat. A megjelent hunokon drága és díszes ruhák voltak, egyedül Attila jelent meg egyszerű, díszítés nélküli tiszta ruhában és fatányérból evett és fakupából ivott. Mily magasan kiemelkedett ő még a mai királyok és főemberek közül is a nemes ízlés tekintetében, amikor ezeken még ma is annyi dísz, kitüntetés medália csillog, hogy a mellük is szűk hozzá, még a hasukra is kerül belőlük.

Azután még egyet jegyezzünk meg nagyon jól Atilláról és a hunjairól: azt, hogy ezek nem rabolták ki Rómát, pedig az észak- itáliai erődövezeten már áttörték magukat, nem volt hadsereg, amely feltartóztathatta volna őket. Csak egy törékeny öregember, a pápa ment eléjük követnek irgalomért könyörögve, és a hunok visszafordultak. De a germán nyugati gótok, vandálok, burgundok, keleti gótok, alemannok és frankok mind kirabolták az Örök Várost.

Érdekes, hogy Atillának ezt a nemes, nagyúri gesztusát a Nyugat nem értette meg vagy nem akarta megérteni. Valami jámbor lélek azután kitalálta, hogy csak a csoda segített: Szent Péter és Pál apostolok villogó kardokkal megjelentek Atilla feje fölött és ettől a látványtól ijedt meg a barbár rabló, s lóhalálában futott haza. Persze ezt a látományt egyedül csak ő látta, még a környezete sem, a mese szerint. De itt önkénytelenül is az a kérdés tolakszik előre, hogy az a két szent apostolfejedelem miért nem rántott kardot Alarich, Genserich, Theodorich és a többi „ich” elijesztésére is? Így azután már beleillett a nyugati gondolkozásba az érthetetlen magatartása Atillának, akinek lelki nagysága miatt nem kellett szégyenkeznie az Alarich, Genserich, Theodorich okozta borzalmakért s Rómának igazi germán alapossággal végzett kirablásáért és elpusztításáért.

Aki nem hisz nekem, olvassa el Sophronius Eusébius Hieronimus, magyarul Szent Jeromos egyházatyának a XXVII. és XXVIII. leveleit, amelyekből szó szerint idézek: „Elfoglalták a várost, amely az egész világot magában foglalta, sőt mielőtt bevették volna, éhen pusztult, csak nagyon kevesen maradtak, akiket foglyul lehetett ejteni. Istentelen ételekre vetemedtek dühödt éhségükben és az emberek egymás húsát marcangolták, még az anya sem irgalmazott csecsemő gyermekének és visszavette testébe azt, aki nem sokkal előbb szakadt ki testéből. .. Az ősi város, amely annyi időn át uralkodott, most romokban hever, az utcákon és házakban ott hever a rengeteg temetetlen holttest … és mindenütt csak halál és halál… nincs tartomány, amely ne volna tele római menekültekkel… hajdani szentegyházak elhamvadtak… ki tudná megsiratni ezt a sok fájdalmat?”

Pedig Szent Jeromos Rómának csak az első kirablását, az Alarich vezette nyugati gótokét érte meg Kr. u. 410-ben a vandálokét és a többiekét már nem, mert 420-ban meghalt.

I. Leó pápának azután akadt egy utóda, aki megfestette azt a jelenetet, mikor Szent Péter és Szent Pál villogó kardjaikkal visszakergették Atillát, és ez a kép még ma is látható a vatikáni képtárban. Így maradt meg Atilla mindörökre a nyugatiak tudatában barbár rablóként, míg Alarich, Genserich, Theodorich pedig germán hősök lettek.

A magyar nemzet sok nemes gesztusát sem értette meg a Nyugat, vagy nem akarta, pedig a magyar nemzet vérének bőséges ontásával védte meg egy évezreden át a keleti ellenségek ellen.

Atilla halála után birodalma szétesett, részben a germán törzsek egységes magatartása, részben a hunok belviszálya következtében. Dengizik, Atilla egyik fia megpróbálta feltámasztását, de elbukott, 469-ben meghalt. A másik fiú, Irnik, visszahúzódott a hunok egy részével Szkíthiába, egy részük pedig visszamaradt a könnyebben védhető helyeken a Kárpát-medencében, és ott idővel nyelvileg összeolvadtak az őslakossággal. 100 év múlva megjelentek az avarhunok, s ezekkel együtt később részei lettek a kialakuló magyar nemzetnek.

(folytatjuk)

Hunhír.info