Noha bizonyára voltak előzményei, a magyar alkotmányosság kezdetének az Árpádok honfoglalás korabeli, 851-es Vérszerződés esküjének öt pontját tekinthetjük. Ebben már rögzítik a tagok és a fő egymáshoz való viszonyát, és a közösen szerzett gazdasági javakról is rendelkeznek. A középkori, majd a modern magyar hagyomány, a magyar történelmi folytonosság jegyében egészen a második világháborút követő évekig az alkotmányosságot folytonosnak tekintette.

Az alkotmány a mindenkori államnak az alaprendje, amelyből minden más jog származtatható. Azok a legmagasabb rendű közjogi szabályok, amelyek az állami jogalkotás folyamatára és szervezetére vonatkoznak és a legfontosabb közigazgatási szervek, alapintézmények szervezetét és működését határozzák meg. A z alkotmány az emberek mindennapi, hétköznapi életének a kerete. Minden alkotmányos élet alapja az a közös megegyezés, más szóval társadalmi szerződés, amelyben az egyének önként rögzítik azon alapelveket, mely szerint élni szeretnének.

A történelemben minden nemzet bejárt egy sajátos, természetes, rá jellemző fejlődési utat, amely során elérte a mai jellegét, nemzeti karakterét. A magyarság a Belső-ázsiai magas kultúrából indult el, kb. két és fél- háromezer éve, és írott forrásaink, valamint a mértékadó magyarságkutatók szerint a IV. századtól több hullámban, kész írásbeliséggel, fejlett- árucsere kereskedelemmel, és mezőgazdálkodással, továbbá vízgazdálkodással érkeztek a Kárpát-medencébe. Monoteista, egyisten- hitet vallottunk, amely legjobban a japánok természettiszteletéhez, és az egyiptomi napkultuszhoz hasonlítható. Attila királyunk V.-ik századi udvarát megcsodálta egész Európa: Attila hunjai zsoltárokat tanultak, a király a ravennai tanulmányai folytán négy nyelven beszélt az egységes, keresztény Európa megvalósításának tervéről a külföldi vendégeinek.

Vérszerződésünk (851) demokratikus alapelvei, és a régészeti leletek is bizonyítják, hogy a baloldali, és neoliberális vádlóinkkal ellentétben már a hármas honfoglalás előtt sem nomád, pogány, halászó, vadászó horda voltunk, hiszen egy barbár közösség nem tud olyan alapelveket lefektetni, és szentesíteni, amelyek később a Szent korona eszmében teljesedtek ki. Sok jogász, és társadalomtudós szerint a Szent korona tan olyan, világviszonylatban is egyedülálló közjogi zsenialitás, amely minden időben példaértékű lehet a társadalmi szerződések megkötéséhez. A szentkorona tan az írott, kartális alkotmánnyal szemben a szerves államszemlélet hordozója, melynek párhuzamait az ókori irodalomban és a biblikus, újszövetségi tanításban vélik megtalálni: az egyház Krisztus titokzatos teste, melynek feje a feltámadott Úr, tagjai pedig Isten gyermekei.

,,Magyarországon kezdetben a Corpus Sacrae Coronae a királyi családot öleli fel, később az egész országra kiterjedő királyi nemzetség, azután bővül a tagok köre a főnemesekkel, a főpapsággal, később a nemesség egészével, a szabad királyi városokkal, 1848-tól pedig a Magyar Szent Korona országainak minden teljes jogú állampolgárával.

Az államhatalom megtestesítője a magyaroknál nem az aktuális uralkodó, hanem a Szent Korona. Az a jogi személy, akihez kérelmeikkel fordulnak, akinek az adóval tartoznak, akinek a nevében jutalmaznak, vagy ítéletet hirdetnek, nemességet, birtokot adományoznak. Az uralkodói felségjogok nem az uralkodót, hanem a Koronát illetik, az ország területe a Korona birtoka, jövedelme a Korona jövedelme és minden tulajdonlás gyökere a Szent Korona.

A király és a nemzet tehát együtt alkotja a Szent Korona misztikus testét. Az uralkodó személye egyedül arra nézve nyeri el jelentőségét, hogy a Korona uralkodásának első számú szolgája, s egyben felelőse. A Koronára nézve a hűbéri alá-fölérendeltség helyett a mellérendelő viszony érvényesül: – mindenki a maga helyén – etnikai, vallási, társadalmi hovatartozásától függetlenül, egymás mellett és nem egymás alatt – a Korona uralkodásának az eszköze.

Mint ismeretes, az alkotmány-szakértők az alkotmány két fajtáját különböztetik meg. Az egyik a történelmi alkotmány, ez a legrégebbi, mely az évszázadok folyamán alakult ki. Ilyen az angol és a magyar. A másik ismertebb, az írott alkotmány mely a XVIII. század végétől terjedt el, az amerikai, a francia és lengyel minta szerint.

A Magyar Királyságban történelmi alkotmányról beszélhetünk, hiszen – bár az angoloké néhány évvel megelőzi – a miénk a legrégebbi kontinentális alkotmány. Gyökerei – csak úgy, mint a szentkorona eszméé – messzire nyúlnak vissza, mivel pl. sem a Vérszerződés (Ősszerződés), sem Ópusztaszer nem képzelhető el „alkotmányossági” előzmények nélkül. Az Aranybullát tekintjük a Magyar Történelmi Alkotmány első írott megjelenésének. (1222), amiben ott találjuk az első alkotmányjogi biztosítékot az ellenállás jogáról (ius resistendi).

Történelmi Alkotmányunk tehát azoknak az alapelveknek az együttese, melyeket nagy királyaink törvényei, a szabadságharcok utáni békekötések határozatai, zsinatok végzései összességükben jelentettek, s amelyek alapján gyakorolták a mindenkori törvényhozást.

A hazai jogfejlődésnek a sajátossága az, hogy döntő szerepe volt benne évszázadokon át a jogszokásnak. A törvényt valójában nem a hatalom hozta meg, hanem a „közmeggyőződés”, vagyis: hiába hoztak törvényt, ha azt a gyakorlatban nem tudták keresztülvinni. Igazában az lett törvénnyé, amit a jogszokás integrált. Az a rendelet, amit a gyakorlat nem kodifikált, nem emelkedett törvényerőre. A hivatali jogszolgáltatás ott működött, ahol a népi jogszokás ezt megengedte és támogatta, s ez a modell az évszázadok próbáját állta ki a Kárpát-medencei gyakorlatban.” [1]

Werbőczi István nem alkot új alkotmányt, sem új törvényt, hanem korának joggyakorlatát foglalja írásba királyi jóváhagyással 1514-ben, abban a művében, amit „Hármaskönyv” vagy „Tripartitum”, vagy „Magyar Decretum” néven ismerünk. A tartalma akkor annyira magától értetődő, hogy az országgyűlés nem tartja fontosnak törvényerőre emelni (1514, 1548.), noha egy 10 tagú szakmai bizottság megvizsgálja, és elfogadásra ajánlja. A hivatalos törvényesítésétől függetlenül azonban ezt használják ország szerte, s nemzedékeként újra kiadják, 1696-tól pedig „Corpus Juris Hungarici” – néven az ország gyakorlatilag alkalmazott alkotmányos és jogi kézikönyve.

Amikor ősi alkotmányunk visszahelyezését követeljük eredeti jogaiba, az természetesen nem azt jelenti, hogy attól kezdve pl. az I. István és II. Endre korabeli törvények lépnek életbe, hanem azt, hogy a történelmi magyar alkotmányosság talaján – és csakis azzal összhangban – ki lehet dolgozni a modern magyar alaptörvényt, ami akár a világ legkorszerűbb alaptörvénye lehet.

Debreceni, protestáns szemmel nézve az alkotmányosság fogalmát az Ige mérlegére kell helyeznünk. Következésképpen át kell tekintenünk, hogy milyen biblica theologiai megközelítés igazít el bennünket ezen a területen? Milyen a viszonya a keresztyén gondolkodásnak a joghoz, az alkotmányossághoz, az egyházalkotmányhoz? A protestáns hittételekhez történő igazodás milyen újabb kérdéseket vet föl az alkotmányosság gyakorlatában?

Az alkotmányosság fogalmával az ókorban találkozunk. Az időszerűen hozott törvények, a törvénykezés folyamata megkövetelte a gyakorlatban elfogadott jogrend alapelveinek a lefektetését, lett légyen szó az egyes városállamok működésének különféle területeiről, vagy a legelők közös használatáról. A jogrend alapelveit a ’nomos’ – később ’constitutio’ – összegezte, mint a mindenkori törvénykezés legtöbbször isteni eredetűnek feltüntetett, örök érvényű hátterét.

A Biblia – többek között – Isten és ember szövetségének a könyve. Már az Ószövetségben egyetemes igényű és magában hordja az Új Szövetség ígéretét. Isten kiválasztó kegyelme az ember-gyermekeit szövetségi hűségre kötelezi. A mindenható Isten és a halandó ember szerződése az élet védelmét, kibontakozását, teljességét munkálja, hogy így ismertesse meg a világgal Istent és jelölje ki számára az üdvösség útját. A Szövetség értelme tehát az elkötelezettség, a hűség, a hit, s az ebből fakadó szeretet alakítja ki az Isten népének mindennapi jogrendjét.

Ha Isten és ember szerződésének az „alkotmánya” a Szövetség, akkor annak „alaptörvénye” a szövetségi hűség könyve, a Biblia.

A hűségben kiteljesedő szeretet szilárd, de eleven jogrendet hoz létre, tart fenn és újít meg, így bontakoztatva ki újra és újra a gyülekezeti közösség jogi alakját.

Jogrend és vallás összetartozik: minden emberi jog végső forrása az isteni jog. A szeretet egyháza nem játszható ki a jog egyházával szemben, mivel a szeretet elsőségét csak a jogrend biztosíthatja.

,,Isten emberrel való szövetségkötését értelmezhetjük jogi eljárás gyanánt, mely az emberi kapcsolatokat sajátos módon szabályozza, s ami nélkül nem beszélhetünk Isten népéről, egyházáról, sem Isten és ember, sem pedig az emberek egymással való közösségéről.

A bibliai jogrend akkor érvényesül, amikor alanyai tiszteletben tartják egymás érdekeit és előmozdítják azok érvényesülését, s a kölcsönös támogatás által jogosítványokat adnak egymásnak a nagyobb cselekvési szabadságra. A jog az a társadalmi technika, amely úgy épít közösséget, hogy egyrészt megerősítéssel szolgál, másrészt visszatartja az egyént a többiek érdekköreinek az erőszakos megzavarásától.” [2]

Az, hogy miképpen érvényesül a bibliai jogrend a keresztyénség mindennapjainak történeti folyamatában, az – többek között – az egyháztörténeti vizsgálódás tárgya lehet.

,,Az első keresztyének megsemmisítésre szánt, kisebbségi gyülekezetei azt vallják, hogy engedelmességgel tartoznak az őket üldöző, felsőbb hatalmasságnak, mert „Nincsen felsőbb hatalmaság, hanem csak Istentől,…” (Rm:13,1-8.) s imádkoznak érte, mivel a hatalom egyaránt lehet Isten áldásának, vagy ítéletének eszköze. De amikor arra kényszerítik őket, hogy a római császárt tiszteljék Isten gyanánt, akkor tömegesen választják inkább a mártíromságot, a kínhalált.

Máskor megadják a császárnak, ami a császáré, az adó megfizetésekor, de teszik ezt abban a meggyőződésben, hogy a Mammon bálványát, ami a császár képét hordozza, visszaadják a császárnak, az életüket azonban Isten kezébe teszik, mivel valójában minden az Isten tulajdona.” [3]

Az isteni jog két letéteményesének érdekei ütköznek össze attól kezdve, hogy a keresztyénség államvallássá lesz, s az egyházat államivá, az államot egyházivá próbálja formálni. Valójában az államhatalom és az egyházszervezet ettől fogva közös erővel nyomja el, vagy üldözi a hiteles, élő keresztyénséget, amikor az vissza próbál térni az ősegyházi modellhez, vagy a tanításaival, mozgalmaival fenyegeti a fennálló hatalmi viszonyokat.

A római katolikus egyház a klérus és az államhatalom közötti feszültséget úgy próbálta megoldani, hogy az egyházfői hatalmat a világi uralkodó fölé helyezte. A pápai abszolutizmus a törvényhozás, a kormányzás terén egyaránt érvényesült.

,,Kivételt képezett azonban a magyar jogfejlődés. A Magyar Történelmi Alkotmány Werbőczi-féle kompendiuma is rögzíti a főkegyúri jog (felségjog) fogalmát. Ennek, valamint a koronás magyar királyok „apostoli” címének az az alapja, hogy I. István szert tett a királyi kegyúri jog teljes hatalmára. Ellentétben tehát más európai országokkal, Magyarországon nem a pápától, hanem a királytól függött a főpapi választás, kinevezés és egyházi javadalmak adományozása. Betöltetlen főpapi státusz esetén az egyházi javadalom a Koronára szállt vissza. Mindezt azzal indokolták, hogy a magyar király vezette be a keresztyénséget a Magyar Szent Korona országaiba, sőt, azokon túl térítő missziót végzett, s mivel minden egyházat a király alapított, ő adományozhatja az egyházi javakat, s ha jónak látja, megadóztathatja azokat pápai hozzájárulás nélkül.

Főkegyúri jog alatt tehát a magyar királynak a magyar egyházra vonatkozó valamennyi jogát értjük. Amikor a főkegyúri jog parlamentáris szabályozására 1867-ben sor került, s a világi vonatkozású felségjogok gyakorlását a parlament vette át, az egyházi ügyek tekintetében a főkegyúri jog gyakorlása továbbra is megmaradt uralkodói hatáskörben.” [4]

A Szentszék részéről időről-időre próbálkozások történtek a magyar főkegyúri jog visszavonására, vagy korlátozására, de lényegében eredménytelenül. (Mátyás királynak is hadakoznia kellett ezért a pápával, de becsületesem kiállt a magyar jogért.)

,,A király és a Királyi Tanács között közvetítő Ernő főherceg levelében olvassuk: – nem az a fontos, hogy a kánonok mit mondanak, hanem az dönt, hogy „…a magyar koronának ősi időktől fogva fennálló jogszokásai sérelmet ne szenvedjenek…a magyar korona jogai tekintetében – amely jogoknak a királyi felség és elődei, dicséretes és tényleges birtokában voltak és vannak – Őszentsége semmiféle újítást ne kíséreljen.” [5]

Hasonlóképpen alakult a sorsa a magyar király „apostoli” címének. Ezt a címet I. István nyerte, s Árpád-házi utódai folyamatosan viselték. Később a folyamatosság megszakadt, a XVII. században III. Ferdinánd a koronázása előtt arról érdeklődik az esztergomi érsektől, hogy miként tehetne szert ismét ennek a használatára. A Szentszék megpróbálta eltéríteni ettől a szándékától, utóbb azonban mégis viselői lettek az utolsó Habsburg uralkodók. Ezt azonban nem azzal tette lehetővé a Szentszék, hogy elismerte a sok évszázados jogfolytonosságot, vagy a Konstanzi Zsinat ezt megerősítő határozatát, hanem azzal, hogy újra adományozta Ferdinánd, Lipót és Mária Terézia egyházi érdemeinek elismeréseként, adott esetben éppen római katolikus egyház érdekképviseletében a protestáns egyházak elnyomásában vállalt szerepükért. [6]

A reformáció egyházai között az evangélikus egyház a világi hatalommal szemben általában a prófétai protestálásra és a keresztyén uralkodó lelkiismeretére hagyatkozik. [7]

Kálvin János genfi városállamában, ahol az Ige abszolút uralma érvényesül, az egyházalkotmány is az Igére épül. Itt nemcsak az egyház kér és vár mindent Istentől, hanem az államhatalomnak éppúgy Isten uralma alá kell helyeznie magát, s a hatalmat Isten törvényei szerint gyakorolhatja. A törvényeket Krisztus hozza Szentlelke útján, a zsinati atyák ezeket csupán tudomásul veszik és paragrafusokba foglalják. Minden döntést, minden szinten közösségek hoznak. Az államhatalom felelőssége és feladata az, hogy Isten külső tiszteletének az útjából minden akadályt elhárítson, a gyülekezeti, kegyességi, erkölcsi életet oltalmazza, s megteremtse a művelésükhöz szükséges nyugodt, biztonságos életfeltételeket. [8]

Ha azonban az államhatalom nem látja el ezen feladatait, nem veti alá magát Isten törvényének, vagy Isten ellenében és Isten Igéje ellenére követel bármit is, nemhogy nem szükséges, de nem is szabad neki engedelmeskedni:

„…a tiszta református egyházalkotmányi felfogás szerint, egyházunk csak akkor lehet egy az állammal, ha az államban is Krisztus uralkodik. Ha nem Krisztus uralkodik ott is, az egyháznak semmi közössége nem lehet az államhatalommal: el kell szakadnia attól és nem szabad elfogadnia annak különösen anyagi támogatását. A történelem tanúsága szerint az államhatalom különben sem adja azt ingyen sohasem: mindig cserébe kéri érte az egyház függetlenségét, így nem uralkodhatik abban többé a Krisztus.” [9]

Kálvin egyfajta Szövetség-teológiát hirdetett. Tanítása szerint minden polgár szövetségre lép Istennel s az ő egyházával. Az ebben a szellemben szövegezett Genfi Hitvallásra nem csupán a tisztségviselők, de minden genfi polgár esküt tett, s aki erre nem volt hajlandó, annak el kellett hagynia a várost.

Kálvinnak a vallásüldözések korában állást kellett foglalnia az őt magát is üldöző világi és egyházi hatalommal kapcsolatosan. Fő művét I. Ferencnek „a franciák legkeresztyénibb királyának” ajánlotta, s kifejtette, hogy vissza szeretné nyerni az uralkodó kegyét, s noha anélkül sem enged jottányit sem hitelveiből, ajánlását ezzel a kívánsággal fejezi be: „Az Úr, a királyok Királya szilárdítsa meg trónodat igazsággal, a te székedet részrehajthatatlansággal, felséges király!” [10]

Még a hugenották tömeges legyilkolásának és kínzásának az idején is következetesen, a végsőkig hirdeti, hogy a hatalomért imádkozni kell, a sérelmeket el kell szenvedni, s így kell várni Isten különleges szabadítására. Itt már megjelenik a passzív ellenállás gondolata: Kálvin az egyéneknek kizárólag ezt engedi meg. Közösségek esetében azonban ő mondja ki először az alkotmányos ellenállás jogát:

„Mert ha vannak is a néptől szervezve, bizonyos felsőbbségek, melyek a királyok önkényének korlátozására vannak felállítva…annyira nem vagyok az ellen, hogy ezek kötelességszerűen közbelépjenek a királyok dühöngő önkényével szemben, hogy inkább, ha ők az erőszakosan önkényeskedő és a föld népét sanyargató királyokkal szemben gyáván meghunyászkodnak, hallgatásukat, képmutatásukat elvetemült hitetlenségnek állítom, mivel álnokul elárulják a nép szabadságát, noha tudják, hogy Isten rendelte őket ennek védőiül.” [11]

Kálvin tehát korlátozza az uralkodói tekintélyt, ellenőrzi az uralkodói hatalmat és – amikor szükséges – érvényesíti az alkotmányos ellenállás jogát. A Reformáció így formálja meg a Hit Emberét. „Ez az új ember nem elégszik meg azzal, hogy csak a hitélet világában nyerje vissza szabadságát, hanem a szellem és az anyagi élet minden területén, az élet minden vonatkozásában, az emberi közösségek mindegyikében biztosítani akarja a maga számára ezt a szabadságot.” [12]

A reformátori theokrácia azonban engedményekre kényszerült annak érdekében, hogy felekezeti harcait eredményesen meg tudja vívni. Elvált egymástól a nagy reformátorok álláspontja és a későbbi, nemzeti egyházaké. A Reformáció nem gondolkodott még felekezeti egyenjogúságban, vallásszabadságban, hanem Istennek az emberre és a világra benyújtott, abszolút igényében és egyedül Isten gyermekeinek szabadságában. Világi hatalomként azt ismerte el, amelyik az evangéliumnak minden erejével és eszközével érvényt próbált szerezni, nem pedig azt, amelyik polgári és felekezeti jogok között egyensúly megteremtésére törekedett. A protestáns egyházon belül eredetileg nincs helye annak a vallási tágkeblűségnek, mely az Ige abszolút tekintélye mellett más, világi tekintélyt is elismer. A posztreformátori kor integrálta – részben a római egyházzal vívott küzdelme miatt közös frontba tömörülő – a korábban a reformátorok által is üldözött irányzatokat, így szivárogtak be a reformátori egyházakba azok a különféle tanok és irányzatok, melyek révén a protestantizmus a vallásszabadság élharcosaként tűnhetett fel. [13]

A magyarországi függetlenségi háborúk (Bocskay, Rákóczi, 1848) nemhogy nem kérdőjelezték meg sohasem az ősi magyar jogrendet, hanem egyenesen arra apelláltak. A protestáns rendi törekvéseknek ugyancsak állandó hivatkozási alapja maradt a Magyar Történelmi Alkotmány a bécsi udvarral szemben, mely a protestáns magyarságot sohasem fogadta őszintén bizalmába, egyházait mindig rebellis egyháznak tartotta, s ezért politikája következetesen protestáns-ellenes maradt. [14] A felekezetek történetében a Magyar Történelmi Alkotmány nem elválasztó, hanem összekapcsoló szerepet játszott, nem egyszer tömörítve teljes egységbe a nemzetet, a keresztyénség és a magyarság legfontosabb követeléseinek kivívásáért.

A magyar protestánsok fél évezreden át – amióta léteznek – kiálltak a magyar alkotmányos örökség mellett. Tinódi Lantos Sebestyén talán elsőnek énekli meg, hogy az Alkotmány a király személyénél előbbre való.[15] A bibliafordító Károlyi Gáspár az alkotmányosságot megtestesítő, koronás király kezébe Bibliát ad. [16] Bocskay István hajdúi „Magyar Koronánkért” vagdalkoznak. [17] Bethlen Gábor előtt az alkotmányos rend fontosabb, mint saját uralkodói ambíciói. [18]

A református Prohászka Lajos írja az egyik legmegragadóbb esszét a Magyar Szent Korona misztériumáról. [19] Ravasz László püspökünk azt tanítja, hogy a teremtményről a Teremtőre fordított tekintettel, a reformátusok a maguk módján ünnepeljék meg István király ünnepét. [20] Bessenyei György arról beszél, hogy Szent Koronánk igazsága a magyar nemzet törvényében és szabad akaratában gyökerezik hosszú évszázadok óta. [21] Kemény Zsigmond arra figyelmeztetett, hogy széthull az ország, ha a szabadságunkat a Magyar Történelmi Alkotmányon kívül keressük. [22] Perényi Zsigmond óva int attól, hogy a múltunk nemes eszményeit megtagadjuk, mert az lealacsonyít bennünket, s jövője csak annak a népnek van, mely a sors viharai között is megőrzi jó hagyományait. [23] Deák Ferenc arra hivatkozik, hogy a magyarság mindeddig minden körülmények között meg tudta védeni sajátos jogrendjét. [24] Kossuth Lajos arra mutat rá, hogy a magyarság rendelkezik az európaival összhangban álló, mégis a legerősebb függetlenségi joggal. [25] Kölcsey Ferenc azt mondja, hogy a nálunk „demokratikusabbnak” ítélt európai országok az alkotmányosság terén még nem zárkóztak fel Magyarországhoz. [26] Kazinczy Ferenc arról értekezik, hogy az alkotmányunk olyan vonzerő, mely miatt a nálunk megtelepedettek nem kívánkoznak sehová máshová. [27] Makkai Sándor I. István királyunk igazságát a magyar nemzet európaiságának a titkaként emlegeti.

,,A magyarság már a 851-es Vérszerződésben rögzítette:

1. A közösség, mint nép birtokol minden (köz)hatalmat.

2. Ebből átruházza a Főnek a neki kijáró jogokat, vagyis közhatalmi jogok egy részét, amit világosan előírnak.

3. Büntet, ha a vérszerződést akár a közösség tagja, akár a Fő szegi meg.

4. A közösség minden tagja büntetlenül szembeszállhat a Fővel, ha az az esküjét megszegi.

5. A megállapodást szentesítik esküvel.

Az adott hatalmi struktúra mellett és eszközeinek felhasználásával fejezte ki ősi elképzelését a nép és a hatalom viszonyáról. Ez az ethosz, ez a jogi életszemlélet nyilvánvalóan létezett már 896 előtt évszázadokkal, igény pedig rá 896-ban, illetve előtte néhány évvel korábban jelentkezett. Szerves jogfejlődésünk során ez teljesedett be a Szent Korona eszmében, mint Történelmi Alkotmányunkban. A Szent Korona-tannak két nagy része van. Az egyik a tartalmi, a másik eljárásjogi kérdéseket foglal magában. A kettő viszonyát pedig az a felfogás jellemzi, ami szerint a kifogástalan tartalmi alkotmány vagy törvény sem érvényes, ha azt a cogens (át nem hágható, mindig kötelező) eljárásjogi szabályok be nem tartásával fogadták el.

A Szent Korona Tana közjogi fogalom, ami a Szent Korona erkölcsi-jogi személyiségén alapszik. A Szent Korona megszemélyesítése az egész világon egyedülálló, ehhez még csak hasonló sincs. Azzal, hogy a magyar jogi géniusz a Szent Koronát objektiválta, a magyarság fennmaradását alapozta meg.

A Szent Korona elvonatkoztatott (fölötte áll) a mindenkori államhatalmat gyakorló Főtől (királytól, kormányzótól, elnöktől stb.) és a tagoktól.

A Szent Korona az államhatalom alanya.

A Szent Korona egyesíti magában a hatalom egészét, vagyis azt a hatalmat, ami a Fő és tagok között véglegesen meg van osztva a törvényhozói és végrehajtó hatalom szempontjából. Ebből következik, hogy a nemzet mint közösséget megillető hatalom együtt, kizárólag a Szent Koronában van meg, ezt a hatalmat csak a Szent Korona testesíti meg.

1. Hungaria semper libera: A Szent Korona eszme, mint Történelmi Alkotmány és az abból fakadó Alaptörvény, és jogrendszer biztosítja a magyarság, valamint a Szent korona értékrendjét elfogadó államalkotó nemzetek által alkotott Magyarország örök szabadságát, önrendelkezési jogát, amit senkinek nincs joga feladni, sem csorbítani.

2. Sacra Corona radix omnium possessionum: Minden jog és birtok forrása a Szent Korona. A nép életének létfeltételei: a föld-, a víz-, a levegő-, és az energiakincsek a Szent Korona által megszemélyesített egyetemes magyarság örök és elidegeníthetetlen tulajdonában vannak, azok fölött csak a Szent Korona tagja szerezhet birtokjogot.

3. Una et eadem libertas: A Szent Korona országának minden tagját egy és ugyanazon szabadság illeti meg, a kötelezettségek és a jogok összhangján keresztül.

4. Sub specie Sacrae Coronae: Mindennek az egyetemes magyar nemzetet megtestesítő Szent korona tagok érdekében, biztonságuk szavatolására kell történnie. Az Alaptörvény, minden jogszabály, továbbá a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom intézkedéseinek is meg kell felelnie a Szent Korona eszmének.

5. Ius resistendi et contradiscendi: Az egyetemes nemzet minden tagjának kötelessége és joga, hogy ellenálljon és ellentmondjon minden olyan törekvéssel szemben, amely jogainak gyakorlását csökkenti, és kötelezettségei teljesítésének feltételeit korlátozza vagy gátolja.

Ezekből kiemelkedő jelentőségű a termőföld használatát szabályozó joggyakorlat. Termőföldet kizárólag magyar természetes személy, magyar állampolgár birtokolhat, illetve használhat. Vagyis a hazai termőföld minden talpalatnyi területének földtulajdonosa a Szent Korona. A Szent Korona volt a garanciája annak, hogy érvényre jusson az etelközi alapszerződés, ami szerint amit közös erővel szereztek a honfoglalás során, abból mindenki érdemei szerint részesülhessen. Az ún. királyi jog – a Ius Regium – az ország Szent Koronájának azon joghatóságát fejezte ki, ami szerint az összes földbirtok a nemzeti hatalom része. Ebből a király – a Szent Koronára visszaháramlás jogát magában foglalva csak a nemzet javára végzett teljesítmény fejében részesíthetett akárkit. Vagyis minden szabad birtok közvetlenül a Szent Koronától veszi eredetét. Ez az elv a “Sacra Corona Radix Omnium Possessionum”. 1848-tól ez az elv gyengül, napjainkban pedig a liberális lobbi haszonelvűségét követve törölni szeretné. Ezzel biztosítaná az idegen érdekek anyagi fölényét a földszerzés területén is. A Szent Korona ezen elve ma is a nemzet függetlenségének garanciája.

A Szent Korona rendelkezik – az adott kulturális, gazdasági fejlettség szerint értelmezett – az ország lakói életének fenntartásához nélkülözhetetlen gazdasági ágazatok (bányászat, kohászat, fegyvergyártás, gépipar, közlekedés, élelmiszer- és gyógyszeripar stb.) gazdasági alapjai (kapacitásai) felett, továbbá azon közgazdasági szabályzókkal, amelyek az árak, bérek, pénzforgalom stb. területén szerepüket tekintve fontosak.

Ezek a jogok a középkorban a „királyi jogok” közé tartoztak. Közismert, hogy a királyi jövedelmek zömét a sóbányászat, ércbányászat bevételei képezték. Ma is így kellene lenni. Az elmúlt 10-12 év bűne éppen ezeknek idegen kézre játszása volt. Mivel ezek az üzletek megsértették a Szent Korona-tant, létrejöttük a magyar jog szerint semmis, kártérítés nélkül visszaszerezhetők.

A Szent Korona minden erkölcsi tekintély birtokosa. A tagok részéről minden közjogi tett a Szent Korona fényét növeli. Csak a Szent Korona részére végzett szolgálat részesedhetett jutalomban, jutalmazásban.

A hűség is a Szent Korona iránti odaadást jelentette, a Szent Korona nevében végezték a legfontosabb állami aktusokat is, pl. a nemzetközi szerződéseket a Szent Korona nevében kötötték meg.” [28]

Ezzel a páratlan közjogi zsenialitással eleink Európát messze megelőzve biztosították a magyarság, és a Kárpát-medence népei számára az egységet, a gazdasági-politikai érdekvédelmet, és a demokratikus jogokat is.

Ezért támadták a magyar Szent Korona Történelmi Alkotmányt oly hevesen a Habsburgok, majd a szabadkőművesekkel összefonódott kommunisták, és liberálisok:

Mint tudjuk, az 1919-es „patkánylázadás” felfüggesztette a Magyar Szent korona történelmi alkotmányt, noha ehhez semmiféle jogi alapja, sem társadalmi fölhatalmazása nem volt és ideiglenes, írott alkotmánnyal kívánta azt helyettesíteni. Miután 1919. március 21-én gróf Károlyi Mihály átadta a hatalmat Kohn-Kun Bélának, Magyarországot a következő személyek ,,vezették”: Pogány-Schwartz József, Erdélyi-Erlich Mór, Rákosi-Roth Mátyás, Varga-Weiszfeld Jenő, Landler Jenő, Kunfi-Kunstätter Zsigmond, Böhm Vilmos, Szamuely-Samuel Tibor, Kalmár-Kohn Henrik, Lukács-Löwinger György, Ágoston-Augenstein Péter, Rabinovics József, Szántó-Schreiber Béla, Hevesi-Honig Gyula. A 133 napon át teljhatalmú kormányzótanács tagjai, valamint Szamuely és Cserny “különítményesei” is – többnyire ortodox – zsidók voltak (kivéve Garbai Sándort): Morgenstern Árpád, Feldmár Marcell, Beck József, Keller József, Korvin-Klein Ottó, Dormán Árpád, Ellenbaum Ignác, Kohn Ignác, Danczinger Ernő, Ellenbaum Náthán, Lázár Henrik, Bienenstock Ármin, Greiner Ferenc. A korszakot hűen bemutató Tormay Cecile a “Bujdosó könyv”-ben említi, hogy egy francia tábornok – Franchet d’ Espérey – megkérdezte Károlyitól: “Önök valamennyien zsidók?” Majd hozzátette: “Nem hittem volna, hogy ennyire lesüllyedtek!”

A rendet csináló Horthy-rendszer országgyűlésének legelső dolga a történelmi jogfolytonosság helyreállítása. Nemzetgyűlést hívnak össze, s az ősi magyar történelmi Alkotmányt visszahelyezik méltó helyére. Az indoklásban kifejtik, hogy a bolsevisták fő csapásukat az 1000 éves magyar alkotmányra, a nemzeti jogalkotó géniusz legeredetibb alkotására mérték, mely „…a nemzet lelkéből évszázadokon át fejlődött ki és a legsúlyosabb megpróbáltatások között, a magyarság legjobbjainak véráldozatával lett a nemzeti lét biztos épületévé fölszentelve…” [29]

1944-ben azonban a német megszállás, 1945-ben a szovjet megszállás vet véget Magyarország szabadságának, felfüggesztve egyúttal történelmi Alkotmányunkat. Sztálin parancsára államforma-változtatás történik 1946-ban Magyarországon (népköztársaság), 1949-től pedig a lefordított szovjet alaptörvényt nevezik – teljességgel alaptalanul és megtévesztően – magyar alkotmánynak, mivel – az általánosan elfogadott jogelv szerint – törvénysértés jogot nem alapíthat. Vagyis nem lehetséges azt az érvelést sem elfogadni, hogy ha már fél évszázada ránk erőltették a sztálinista szovjet alaptörvényt, akkor törődjünk bele és ne követeljük vissza ősi Alkotmányunkat.

1989-ben ennek a sztálinista alkotmánynak az alapján hirdetik ki az újabb államforma-változtatást (köztársaság) és kisebb-nagyobb módosításokkal átalakított formájára mondják, hogy ez a magyar alkotmány, sőt „alkotmányreformról” beszélnek, ami alatt ennek a további toldozgatását értik.

Összegezve:

Látható tehát, hogy a magyar Szent Korona tan Európát messze megelőzve, már 1000-ben biztosította azon jogokat – tolerancia, a sokféleség elfogadása, a szabadság, hagyományos államalkotó közösségek, etnikumok és vallások egyenjogúsága, a közigazgatási, vallási és etnikai önkormányzáson nyugvó államszervezés, az egyén­nek a hagyományos közösség tagjaként és értékeinek részeseként való oltalmazása a jogegyenlőség alapján, – amelyekért annyira küzd a neoliberális oldal.

A neoliberális oldal azonban nem teszi hozzá, hogy ezeket az értékeket ők nem evangéliumi szellemben, isteni keretek között akarják a nemzet javára érvényesíteni, hanem a Ricardó, Friedman, Hayek által kidolgozott neoliberalizmus szolgálatába akarja állítani.

A világunkat uraló pénzoligarchia kidolgozott egy transzformációs programot, amely később washingtoni konszenzus néven vált ismertté, s valójában a kelet-európai piacok brutális megnyitását jelentette a multinacionális cégek előtt. Figyelemre méltó, hogy az ehhez szükséges ideológiai alapok már 1947-óta készen voltak, ekkor gyűlt össze Svájcban a Mont Pelerin Társaság. Alapítója az a Friedrich von Hayek, aki közgazdász elődei, David Ricardo, és Milton Friedman után a korlátlan szabadkereskedelem XX.-ik századi legharcosabb szószólója volt.

Hayek közgazdasági elmélete, amely később neoliberalizmusként vált ismertté, megfelelt a nemzetközi pénzoligarcia érdekeinek, így azok bőkezű támogatását élvezi a mai napig.

,,A neoliberalizmus azt állítja, hogy ,,az embereknek a maximális piaci szabadság és a minimális állami beavatkozás teszi a legjobb szolgálatot”. Továbbá: ,,A kormány szerepét a piacok létrehozására és védelmére, a magántulajdon védelmére, és a birodalom védelmére kell korlátozni”. Minden egyéb feladatot jobban teljesít a magánvállalkozás, amelyet a nyereség motivál a lényeges szolgáltatásokra. Ilyen módon, a vállalkozás felszabadul, ésszerű döntések születnek, és a polgárokat megszabadítják az állam feleslegesen túlgondoskodó kezétől.

Azonban azok a követelmények, amelyeket a neoliberalizmus igényel, hogy megszabadítsa az embereket az állami rabszolgaságtól, – kórházak leépítése és magánkézbe adása, felemelt adók, a közszolgáltatások és a társadalombiztosítás lebontása, dereguláció, a szakszervezetek letörése – szükségesek ahhoz, hogy a felső tízezert még gazdagabbá tegyék, míg mindenki mást hagynak elszegényedni.”[30] A gyakorlatban, a Mont Pelerinben kidolgozott közgazdasági elmélet nem más, mint egy profi, és igen hatékony ideológia eszköz a nemzeti vagyonok, és az országok feletti hatalom megkaparintásához.

Ezzel szemben a Szent Korona eszme jegyében szervesen megépült ország olyan értékek hordozója, mint: a történelmi alkotmányosságon alapuló jogfolytonosság, a hagyományos államalkotó közösségek, etnikumok és vallások egyenjogúsága, a közigazgatási, vallási és etnikai önkormányzáson nyugvó államszervezés, az egyén­nek a hagyományos közösség tagjaként és értékeinek részeseként való oltalmazása a jogegyenlőség alapján, a magyar nép országalapító, közösségalkotó és fenntartó szerepének elismerése mindenki által, a Szent Koronához való hűség jegyében.

1. Az idegen megszállás alól legutóbb felszabadult Magyarországon nem merült fel sem a Történelmi Alkotmány hatálytalanításának a kérdése, sem pedig a jogfolytonosság helyreállításának az ügye.

2. A népköztársaság megszűnésével automatikusan érvényét veszítette az alkotmánynak nevezett sztálinista alaptörvény, mégis annak alapján – a diktatúra alkotmányos elismerésével – próbálták az ún. „rendszerváltást” törvényesíteni.

3. Az a legitimizálás, melynek során az önkényuralom igazolja a jogállamiságot, a diktatúra törvényesíti a demokráciát, megkérdőjelezi az adott jogrendet is minden téren és közjogi csődhöz, legitimációs válsághoz vezet.

4. A jogfolytonosság hiánya, a nemzeti önrendelkezés csorbítása miatt törvényszerűen sérülnek mind az egyetemes emberi, mind pedig az állampolgári jogok, mind a nemzetközileg elfogadott ENSZ-egyezségokmány, mind a nemzetközi jog.

5. Az 1989-től hatalomra került kormányok valamennyien súlyos mulasztást követtek el, amiért nem tették lehetővé az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását és nem állították helyre a jogfolytonosságot, s nem adták vissza a nemzetnek ősi jogrendjét.

6. Bár a Magyar Történelmi Alkotmányt semelyik politikai erőnek nem állt jogában megkerülni, az elmúlt másfél évtized alatt mégis az érvényét veszített sztálinista alaptörvényre hivatkozva hoztak olyan törvényeket, melyeket a Történelmi Alkotmányunk alapján sohasem lehetett volna meghozni.(A magyar föld külföldi tulajdonba adása.)

7. A rendezetlen múlt mocsarára alapozott jogrend arra jó lehet, hogy a társadalom salakjának a hatalomra kerülését és hatalomban maradását egyengesse, de korszerű, modern Magyarországra szabott alaptörvényt, a nemzeti érdekeknek megfelelő törvényalkotást, a jog és erkölcs kőszikláin épülő, tisztességes közéletet kizárólag a Magyar Történelmi Alkotmány alapján remélhetünk.

8. Régi magyar jogrendünk eltörlését azért sem nézhetjük tétlenül, mivel az a nemzeti önazonosság kulcsfontosságú, alkotó része.

9. Történelmi Alkotmányunk elsikkasztása, ugyanannak a kulturális népirtásnak a része, mint amelyik az anyanyelvünket, vagy a népi kultúránkat, vagy történelmünket venné el egyik napról a másikra. Ősi Alkotmányunk kidobásával az egyik legpatinásabb európai értékkel szegényítjük meg az európai házat.

10. Nemzeti küldetés, magyar keresztyén misszió, Magyar Történelmi Alkotmány, szentkorona eszme – nemcsak összefüggnek, hanem elválaszthatatlanok egymástól. Amikor hol az egyiket, hol a másikat érik manapság durva támadások, látnunk kell, hogy valójában valamennyi ellen szóló, kulturális genocídiummal állunk szemben.

Meditációnkat – protestáns szemmel az ezer éves magyar jogrend sorsáról – azzal a nem titkolt reménységgel végezzük, hogy felhívjuk a magyarság figyelmét: emeljenek szót a Magyar Történelmi Alkotmány mellőzése, az etikátlanságba torkolló törvénytelenség, az értékpazarlás, történelemhamisítás és a kulturális genocídium mai érvényesítésével szemben, hogy cinkos hallgatás ne állíthassa őket – minket – egy sorba a nemzetellenes bűntettek mai megsokasítóival!

Tesszük ezt abban a meggyőződésben, hogy – bár napjainkban lehet, hogy divatosabb „uniós alkotmányról” és összeurópai problémákról vitatkozni – amíg azonban Isten kegyelméből élnek magyarok, akik történelmi örökségük, Alkotmányuk, anyanyelvük, kultúrájuk háttérbe szorítását kénytelenek szemlélni, addig mindig lesznek, akik összmagyarságban gondolkodva, ez utóbbiak őrzésére és művelésére fognak izgatni.

Krisztusi szeretettel:

Iványi Sándor leendő bölcsész

Debrecen

[1] Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp. 1917. 110.p.

[2] Nyíri Tamás: Szeretet és jog. = Vigilia 1980. 240-247.p.

[3] Cullmann, O.: Dieu et Cesar. Paris, 1956.

[4] Gerőcz Kálmán: A főkegyúri jog tartalma történeti kialakulásában. Sátoraljaújhely, 1937. 12. p.

[5] Csorba Ferenc: A királyi kegyúri jog és a mai helyzet. Bp. 1929. 10.p. Az utolsó Habsburgok tehát nem úgy „apostoli” királyok, mint I. István és Árpád-házi utódai.

[6] Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szentszékkel. Bp. 1903. 296.p.

[7] Karner Károly: Állam és felsőbbség az Újszövetségben. Pécs, 1942.

[8] Tóth Kálmán: A dialektika a kálvinizmus politikai etikájában. Bp. 1940. 96.p.

[9] Kováts J. István: A tiszta református egyházalkotmány fontossága és ismertető jegyei. In: Emlékkönyv Szentpéteri Kun Béla hetvenedik születésnapjára. Debrecen, 1946. 289.p.

[10] Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. I. Pápa, 1909. 32-33.p.

[11] Kálvin J. id. m. II. IV. könyv XX. 31. 777-778.p.

[12] Kováts J. István: A keresztyénség és a társadalmi kérdések. Bp. 1933. 140.p.

[13] Révész Imre: Protestantizmus és vallásszabadság. = Protestáns Szemle 1934. 473-481.p.

[14] Csohány János: A reformátusság és a szociális, politikai kérdések. In: Studia et Acta 5. Bp. 1983. 104.p.

[15] Régi Magyar Költők Tára. Bp. 1880. I. 160.p.

[16] Károlyi Gáspár: Két könyv minden országoknak és királyoknak jó és gonosz szerencséjeknek okairul: (melyből megérthetni, mi az oka az Magyarországnak is romlásának és fejedelmeknek szerencsétlenségeknek ) és micsoda jelenségekből ismerhetjük meg, hogy Istennek ítéleti közel vagyon. Debrecen, 1563. In: Károlyi Gáspár válogatott munkái. Bp. 1958. 46-47.p.

[17] Debreczeni S. János: Militaris congratulatio. Debrecen, 1605. In: Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig. Bp. 1953. 70.p.

[18] Régi Magyar Költők Tára. Bethlen Gábor körének költészete. Bp. 1976. 60.p.

[19] Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó. Bp. 1936.

[20] Ravasz László: Sötétségből világosságra. In: Legyen világosság. Bp. 1938. 398-400.p.

[21] Bessenyei György összes műveiből idézi Zétényi Zsolt: A szentkorona eszme mai értelme. Bp. 1997. 105.p.

[22] Halasy-Nagy József: Magyar önismeret. Bp. É.n. 135. p.

[23] Halasy-Nagy J. id. m. Uo.

[24] Deák Ferenc: Húsvéti cikk. =Pesti Napló 1865. IV.15.

[25] Kossuth Lajos levele Helfy Ignáchoz, 1878. VII. 28. In: Kossuth Lajos iratai IX. Bp. 1902. 279.p.

[26] Kölcsey Ferenc: Magasztaló beszéd I. Ferenc király uralkodása negyvened évi ünnepén. Nagykároly, 1832. In: Kölcsey összes művei. Bp. 1960. 1060-1062. p.

[27] Kazinczy Ferenc tübingai pályaműve a magyar nyelvről. In: Kazinczy Ferenc: Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. I. Bp. 1979. 748-749.p.

[28] Vitéz Kucsora Tamás: A közösség minden tagja büntetlenül szembeszállhat a Fővel… portal.jobbik.net, 2006-05-11

[29] Történelmi alkotmányunk jogán. Id. m. 58.p.

[30] George Monbiot: Hogyan szerezték meg a neoliberálisok a nemzetek vagyonát maguknak? 2007. augusztus 28. The Guardian

Iványi Sándor

HunHír.Hu