Apám naplója. Mi történt ma 68 éve a Don-kanyarban? (korabeli naplórészlettel!)
Az emberek általában életük derekán veszik elő titkon rejtegetett kincseiket. Így tette ezt az az ember is, akit apámként tisztelhetek, aki – tíz éve ilyenkor – 58 évvel a doni katasztrófa után egy megsárgult papírokkal teli csomagot rendezgetett az áttörés emlékestjén.
Azt tudtam, hogy élete minden jelentős eseményét papírra vetette, és valami felfoghatatlan szívóssággal és céltudatossággal örökítette meg az évek, évtizedek mindennapjainak történéseit. Apám már az örök harcmezőkön írja további emlékezéseit, a Hadak Útjáról tekint alá. Elmúlt 10 év, s még mindig nincs helyre téve, megfelelő szinten kezelve a magyarság egyik legnagyobb sorstragédiája, ami egyúttal a magyar hősiesség, a hazaszeretet, a magyar kitartás örökérvényű példája is. A gagyimédiák ma is ontják a gagyiszennyet, még a jobb sorsra érdemes jobbos tévében is egy nagyfejű prolibunkó böfög belterjes betelefonálóival, és pont az nem kap súlyt és kiemelkedő szerepet, amely az egyik legjelentősebb epizódja a magyar történelemnek.
Az emberek általában életük derekán veszik elő titkon rejtegetett kincseiket. Így tette ezt az az ember is, akit apámként tisztelhetek, aki 58 évvel a doni katasztrófa után egy megsárgult papírokkal teli csomagot rendezgetett az áttörés emlékestjén. Azt tudtam, hogy élete minden jelentős eseményét papírra vetette, és valami felfoghatatlan szívóssággal és céltudatossággal örökítette meg az évek, évtizedek mindennapjainak történéseit.
Hallása nagy részét elvesztette a fronton, mert a kiütéses tífusz nem ismert kegyelmet. Terjesztették a tetűk, amelyek a negyvenfokos hidegben visszavonuló, a tisztálkodást kényszeredetten mellőző emberek ruhája alatt fokozták a magyar katonák szenvedéseit. Halláskárosodása miatt a későbbiek során is az írás maradt a legfontosabb kommunikációs eszköze.
Gyermekkoromban nem beszélhetett életének arról az időszakáról, amikor a négy per kettes tábori kórház kötelékében megjárta az oroszországi poklot. Mihályi István orvos-főhadnagy a doni áttörést követően kérte el jegyzeteit, hogy a katonaélet tárgyszerű bemutatása, a helyszínek pontos felvázolása alapján tájékoztathassa a honvéd vezérkart. Mert apám írt, és mindig csak írt. Minden este elővette a kátránypapírba csomagolt füzetecskéjét, a tintaceruzát, s lejegyezte a napi eseményeket, azokról kialakult benyomásait.
Leírta a farkasordító hideget, a huszonéves fiatalember személyiségét a későbbiekben is meghatározó negatív élményeket, a temetéseket, az oroszok invázióját és a háborúban résztvevő magyar katona hangulatát. Tanúskodnak ezek a sárga papírlapok a nagy visszavonulás előtti csendről, az orosz támadás megérzéséről, guggoló helyzetben megfagyott honvédról, s mindarról a sok testi-lelki kínról, amelyet a korábban a győzelemért indulók elszenvedtek. Szól a napló a jó barátról, Istl János pécsi fogtechnikusról, a szanitécként tevékenykedő apám főnökéről, dr. Huray belgyógyász-főorvosról, az életet biztosító, az orosz muzsikoktól kapott kartocskáról, s puskatussal leütött kezű bakáról, aki végső kétségbeesésében egy német teherautóra akart felkapaszkodni.
Apám lelkét, érzését, vívódását rejtő sorok nem tartoznak a nyilvánosságra, sőt még én sem kértem, hogy ezekbe a részletekbe belekukkanthassak. A kór-, és a korrajz érdekelt csupán, hogy egy született grafomán miként örökítette meg a negyvenes évek valóságát magának és az utókornak.
Apám akkor, a januári hidegben elcsoszogott a doni áttörés áldozatainak szombathelyi megemlékezésére. Egyedül állt az ünnepségen, nem ismerte azokat, akik valamilyen szempontok szerint az első sorban róhatták le kegyeletüket. Majd hazament, s elővette a gondosan szétválogatott, megsárgult lapokkal teli csomagocskát. A doni pokolból hosszú hónapok alatt hazakerült ember így tekintett vissza a keserű múltra, és a számára oly kedves bajtársakra.
Mikor elment, a vágyott vitézi érmen kívül csak a csomagot tudta hagyni utódjára. A ceruzával írt sors lenyomatát, amely talán a legnagyobb kincs, amit ember valaha is adhatott. Mert minden ott van a lapok között, ami egy ember, egy katona, egy hazafi szemszögéből látható és láttatható. Kendőzetlenül és hitelesen, mert nem azért készült, hogy a kozmetikázott valóság köszönjön vissza, hanem azért, hogy egy gondolkodó, vívódó, leszegényedett nemesi családból származó ember saját maga járja azt a szellemi utat, amelyet magának kijelölt, és azt a másikat, amelyet a sors jelölt ki számára.
Édesapám pontosan 68 évvel ezelőtt, 1943. január 12-én jegyezte le naplójába az alábbi sorokat.
1943. jan. 12 kedd. Az orosz újév beköszöntője ez a nevezetes nap. Ma reggel indította meg a muszka a támadást. Nagy erőkkel támadtak, előtte erős tüzérségi tűzzel Sztálin-orgonával elárasztottak mindent. A támadás Urivnál történt. A szemtanúk elbeszélése szerint oly heves tüzérségi tüzet zúdítottak a magyarokra, hogy rengett minden, senki nem mozdulhatott ki a bunkerből, az embereken a halálfélelem vett erőt. Utána százával jöttek a berúgott oroszok, hullari kiáltásokkal jönnek, mindegyikőjük kezében a géppisztoly és a golyószóró. Hiába használják a mieink is a golyószórókat, hullanak az oroszok, elesnek, de jönnek helyettük százak, és feltartóztathatatlanul jönnek előre. Aki nem fut el, aki a bunkerben marad, az foglyul esik a részeg bandának, s agyonlövik. A külső kiegészített védelmi vonalat áttörték. Mennek előre, a tüzérek ütegeiket ott hagyják, zsákmányol a muszka. A 30.5 feles is fogságba kerül, a reménységünk, siratva hagyják el a fiúk, még annyi idő sincs, hogy felrobbantsák. A muszka egészen Boldirevkáig jön, a fő védelmi vonalig. Szegény soproni fiúk, de sokan ott vesztek, hiába az önfeláldozás, nem lehet csinálni semmit, a muszka tankokkal támad. Most jön a németektől segítség, harckocsik, talán nekik sikerül visszanyomni őket. A harc tovább folyik, este van, eléggé késő. Jönnek a sebesültszállítók, hordják a sebesülteket. Mindenki talpon van, a templom, hol a kórház működik, telik. Mi lesz holnap?
A kordokumentum és történelmi értékű kincs napra szóló részleteit osztjuk meg olvasóinkkal ezen a héten, amelyet a doni hősökre való emlékezésnek szentelünk. Minden napra jut tehát egy naplórészlet.
“1943. január 13. Korán reggel indulnak a sebesültszállítók, jönnek az autók sebesültekkel tele, ki a lábán, a hasán, vagy a fején kapott sebet, súlyosak, kevésbé súlyosak. Mesélik a fiúk, hogy az oroszok csak jönnek, szakadatlan. Igaz, igen nagy a veszteség, de náluk nem számít az ember. Voltak olyan alakulatok, akik felváltásra hazamennek, de újra bevágják őket a harcba. Milyen érzés. Nagyon hideg van, talán ilyen hideg még nem volt, csikorog a hó, szegények, ki sebesülten feküsznek, megfagynak…
Az autók járnak, több mint háromszáz sebesültet hoztak be. Mihozzánk a légnyomásosak kerülnek, mesélik, hogy milyen szörnyű világ van. Dervizát el-foglalták és felperzselték. Ez a miénk volt, itt húzódott a fő védelmi vonal. Kegyetlenek a muszkák, a foglyokat agyonlövik. Szemtanú mondja, hogy ő elbújt, a bajtársát a fal mellett lőtték agyon. Mit számít ezeknek, ezek vadállatok. Sajnos nagy zsákmány jutott a kezükbe, hiába van ellentámadás a mi részünkről, a muszka csak újra visszanyom bennünket. Szegény soproni, Vas megyei és veszprémi fiúk, rengeteg elveszett. Ezt hozta az újév. Mi lesz holnap?”
“1943. január 14-én, csütörtök. Reggel újra hozzákezdünk a munkához. Sok légnyomásos volt még, akiket tegnap nem sikerült megvizsgálni. Délután szünetelt, a szállításra készültünk. Este csak ruhástól fekhettünk le, riadókészültségben voltunk. Az oroszok nagyon közel jártak hozzánk. Éjfél lehetett, midőn riadó volt. Felugráltunk és menetkészen indultunk a templomhoz, hol a lőszert kiosztották. Felkészültünk a támadásra, kimentek a járőrök. Eközben megindult a betegszállítás. Teherautók, betegszállító kocsik hordták a sebesülteket Nikolajevkába. Ez megtörtént, reggel 5 órára végeztünk, azután csomagolás, csak a szükséges dolgokat pakoltuk, alsóneműt, laboratóriumi dolgokat. Sok nem volt pihenés, de jól éreztük magunkat. Ettünk, ittunk, az úton megszámlálhatatlan kocsi, emberek, jöttek a frontról. Lőszerrel megpakolva, teljesen menetkészen állottunk. 9 óra után megindultunk. Az ágyúk dörögtek, nagyon közel voltak, nem sokára itt lesznek a muszkák. Közben elbúcsúztunk s leányismerősöktől, sajnos személyesen nem tudtunk velük beszélni, csak az anyjukkal, aki sírt is, és két munkásnőnk is. 9 órakor elindultunk mi hárman, Szűcs és Kenyeres a beteglétszámban szerepeltek, de nagyon szimpatikus fiúk voltak. Velük mentünk, azután kocsi, kocsi, ember, ember. Jóformán cél nélkül mentünk, az útirány Nikolajevka, 45 km. Az idő jó, szép, csendes, csak hideg van, száraz hideg, a hőmérő -25, -30 Celsius-fokot mutat. Egymás után hagyjuk magunk mögött a kilométereket, az út síkos, később már a menetelés nehézkes. Délfelé egy teherautóra kapaszkodunk, ezen majd 15 km-t teszünk meg. Nagyon hideg van a kocsin, hiszen nyitott, a lábam, karom zsibbad, félek a megfagyástól. Le kell szállnunk, nem bírjuk tovább. Közben volt kis probléma, egy alezredes meg akarta állítani a kocsit, hogy két sebesültet felvegyen, de a sofőr nem állt meg, az alezredes pedig közénk lőtt, de szerencsére rosszul célzott. A sofőrt nagyon letolta, ez az alezredes a vonalparancsnok volt (Juhász), ki nem engedte, hogy felvegyük a harcot. Délután 3-ra értünk Inaszvolába, hol ideiglenesen beszállásolnak bennünket. Közben bementünk a pilótákhoz, itt melegedtünk. Elszállásolásra egy muszka házhoz kerültünk, úgy volt, hogy 3 óra múlva megyünk tovább. Nagyon fáradt voltam, a bal lábam alig bírom, nagyon fáj a combom, megrántottam, és sántikálok. Hogy tudok így tovább menni? A ház régi, bútor semmi nincs, hideg van. Egy kis szalmára feküdtem, azon alszom. Nem megyünk ma tovább. Olyan jól aludtam. Künn a hőmérő mínusz 40 Celsius-fok alá süllyedt.”
“1943. jan. 15., péntek. Reggel ébredek fel, a lábam nagyon fáj, alig tudok járni. Egy orosz házba mentünk melegedni. Lefeküdtem a szalmára, hol orosz foglyok voltak, annyira fáradt voltam, hogy lefeküdtem közéjük. Különösen a jobb lábam fájt, combban és lágyéknál. Úgy vonszoltam magam, pedig még hátra volt kb. 30 km. Pihenés után még nehezebb, alig bír az ember megmozdulni. Nagyon erős a hideg, mínusz 30 fok alatt. Gyenge kesztyűim vannak, áteresztik a hideget, és mégis menni kell, az oroszok a nyakunkban vannak, menekülünk, és mégis megyünk, jobb, mint a fogság, az biztos halál. Éjfél után 2 órakor értünk egy kis községbe. A nevét nem tudom, nem is kérdeztem. Az első dolog ilyenkor lakást keresni. Felzörgetjük az oroszokat. Ágy nincs, kevés kis szalma, pokróc, ha hideg is van, azért csak elalszunk. Mély álomba merülve, csak a reggel ébreszt fel bennünket. Sajnos reggeli, ebéd, csak elvétve van. Kaptunk kevéske konzervet, hozzá kis feketekávét, ez az egész. Élelmünk kevés van, hiszen mindent ott kellett hagyni, az első csak az volt, hogy menni, csak menni. Meg is látszik rajtam, az arcom beesett, a szemeim karikásak a hidegtől, a kialvatlanságtól, a kimerültségtől. Sokat fogytam. Hogy hol fogunk letelepedni, azt még nem tudjuk. Az anyagunk ott veszett, minden célszerűen, praktikusan el volt készítve, most az oroszoké lett. Annuska, Klári, Natus, ugyan mit csinálhatnak? Szegények, biztosan visszasírnak bennünket.
Már elég volt a muszka földből, de ezután is az a kérdés, hogy leváltanak-e bennünket? A naplómat egy szegényes orosz viskóban írom, az óra 10 óra felé jár, hideg van, a lábam fázik, hát még ott künn. Mennyit fogunk még ma menni? Nehéz lesz, hisz a bal lábam nagyon fáj, de ha kell, akkor menni kell. Nem tudom, édesapám mit gondol, sejti-e, hogy hol vagyok? Eszterék, ők megtudják, az őrnagytól küldtem levelet, leírtam, hogy áll a helyzet. Csak a levél eljusson haza! Kellemetlen lenne, ha elfognák valahol. Bízzunk és reméljünk, a további utunkról későbben fogok szólni.”
“1943. jan. 16., szombaton. Reggel 5 órakor ébredtem fel, az éjszakát átaludtam, nagyon jól. Még nincs parancs, nem tudjuk, hogy hová megyünk, Krasznojén már átmentek az oroszok. A gh. raktár ott maradt, rengeteg élelmiszer, rum stb. A kórházban is ott maradt a sok szalmazsák, a pokrócok egy részét viszont el tudtuk hozni. Ami ott maradt, fel sem tudtuk égetni, a rum kié maradt? 7 hadosztálynak 3 nagy raktára, 7 ezer bakancs, 4 ezer ruha, bekecs, hósapka. Ezek meg lettek gyújtva, felrobbantva, arról a sok élelmiszerről nem is beszélek, ami ott maradt. Hiába, annyira kevesen voltunk, akik kijöttek, azoknak a fele sincs meg. Azután mit lehet azoktól az emberektől várni, akik 4 támadást keresztül éltek. Fent láthatják, hogy a tervezésük nem sikerült. Miért nem szervezték meg a felváltást, vagy miért nem hoztak ki új csapatokat. Mennyi ember elveszett most, akik megsebesültek, azok mind ott vesztek, mert megfagytak. Már itt Inaszovka előtt húzzák a mieink a vonalat, aknáznak, itt akarják az előre jövő oroszokat megállítani. Itt van a repülőtér, a gépek állandóan cirkálnak. De miért nem mennek a mieink védelmére? Az oroszok Ortogozsszk felé vonultak. Ma éjjel rengeteg német vonult fel, nekik kell visszaűzni az oroszokat, ami szerintem nagyon nehezen fog menni. Hogy a mi sorsunk mi lesz, azt nem tudom, merre fogunk menni, kérdés, hol fogunk letelepedni, még nem tudjuk. Az anyagunk ott veszett, minden célszerűen, jól, praktikusan el volt készítve, most az oroszoké. Annuska, Klári, Natus mit csinálhatnak vajon? Szegények biztosan visszasírnak bennünket.
Már elég volt a muszka földből, és kérdés ezek után is, hogy leváltanak-e bennünket? A naplómat ebben a szegényes orosz viskóban írom, az óra 10 felé jár, a lábam fázik, hát még ott künn milyen hideg van! Mennyit fogunk még ma menni? Milyen nehéz lesz, hiszen a bal lábam nagyon fáj, de ha kell, akkor menni kell. Nem tudom édesapám mit gondol, sejti-e, hogy hol vagyok? Eszterék, ők megtudják, mert az őrnaggyal küldtem levelet, leírtam, hogy áll a helyzet. Csak a levél sikerüljön, kellemetlen lenne, ha elfognák valahol. Bízzunk és reméljünk. A további utazásról később fogok írni. 10 óra felé jött a parancs, hogy tovább megyünk. A hideg tovább tart. Hosszú utat kell megtennünk. Délután későn érkeztünk Budenyibe, egész rendes, nagy község, szép házai vannak. Már besötétedett. 2 órai pihenés állt a rendelkezésünkre. Vacogtak a fogaink.”
“1943. jan. 17., vasárnap. Indultunk tovább, ott hagytuk a helyet, ahol az éjszakát töltöttük. A bajuszom nagyon kellemetlen, jégcsapok lógnak róla. A szám kisebesedett. Sokaknak megfagyott az orra, lába. Istennek hála nálam még nem fordult elő. Még mindig nagyon nehezen járok, a lábaim nagyon fájnak, jelenleg különösen a talpam. A lábam beledagadt a cipőmbe, ez nagyon kellemetlen. A kocsira hiába ülnék fel, ott olyan hideg van, hogy az ember megfagy. A pokrócot is magamra terítettem, a fejemet a sálammal körültekertem, a szél azért csak átfúj rajtam. Milyen jó a motorizáltaknak. Délután Vrehokonovkára értünk. Nagyváros, vasúti gócponttal. Úgy volt, hogy itt települni fogunk, de az oroszok tovább jönnek. Autók százai kerülnek el bennünket, az út tiszta jég, sokat esünk mi is, meg a lovak is. A szánok, kocsik befarolnak, egész veszélyes köztük járni. Alig tudjuk húzni a lábunkat. Naponta átlag 40 km-t teszünk meg, ezen a napon és éjfél után érkeztünk meg teljesen kifáradva, és akkor még lakást is kell nézni. Az egyik helyen három asszony feküdt, a lakásuk nagyon hideg volt. Pár vékony szalma a fekhelyünk, hideg van nagyon. Összebújunk páran, egymást melegítjük, meg is fáztam, erősen köhögök. Pár órai alvás után ébredtünk fel.”
G. Kirkovits István – Hunhír.info
