Kezdjük mindjárt a Turul mondánkkal, amely szerint Emesét álmában látogatja meg egy Turulnak nevezett madár. Ennek a „látogatásnak” következménye lett Álmos születése. Ezt a történetet szokták ellenink – mitológiai környezetéből kiragadva – a totemizmus megdönthetetlen bizonyítékaként emlegetni.

Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi, elegendő tudnunk mi az, amin állunk.
„Túlrúl száll a fénymadár, begyrében hozza a magot. Szárnyain a Hold a Nap, körötte búgó csillagok.”

Amint az már a korábbiakban kiderült, az archaikus eredetű mondákat, „szentírásokat” nem szabad a jelenkori viszonyaink, rögződéseink szemszögéből vizsgálni. Tudnunk kell, hogy egy magasabb rendű égi világ történéseit, annak földi tükröződéseit, fordításait „tartjuk a kezünkben”. A titkok csak akkor nyílnak meg előttünk, ha – úgy ahogy van – szívünkbe fogadjuk, s magunk is szerves részévé válunk. A magyar mondavilág elemzésénél sem tehetünk másként, hiszen az eredeti alaptézisek továbbfejlődött, netalán leromlott változatainak szimbólum kavalkádjában illene eligazodnunk.

Kezdjük mindjárt a Turul mondánkkal, amely szerint Emesét álmában látogatja meg, egy Turulnak nevezett madár. Ennek a „látogatásnak” következménye lett Álmos születése. Ezt a történetet szokták ellenink – mitológiai környezetéből kiragadva – a totemizmus megdönthetetlen bizonyítékaként emlegetni.

Nos, aligha láthatunk bele Isten kártyáiba, de bizonyára oka van annak, hogy minden valamirevaló ősi népnek létezik eredetmondája, van „totemállata”. Se szeri, se száma a medve, farkas, oroszlán, sas, hal, kígyó, bika, tehén, szarvas képében megjelenő ősapáknak, ősanyáknak, héroszoknak, „isteneknek. Példának okáért, a zsidó Talmud szerint, Évát sem csak gyümölcsevésre csábította el a kígyó. Vagyis, ha totemizmus, akkor totemizmus!

De ebben az esetben másról van szó, az ősi szövegekben a madár egy égi jelkép, az isteni mag, a lélek hordozója, az isteni követ megtestesítője. Ezen eredeti impulzus következménye, mindenekelőtt Hórusz, az Isteni Sólyom (lásd második fejezet), a sumér Imdugud Ningirszu, az Anzu sas, Iana, Artemisz, vagy Izisz madarai, az ősanyák szárnyas ábrázolásai. Ezt jelképezi Attila sólyma, az újgurok, mongolok szent madara, a szkíta szárnyas istennők, az ősanyát, tojásával megtermékenyítő, kínai, húsvét-szigeteki fecske, vagy a számtalan szárnyas napkorong ábrázolás. De „közelebbi” példával szolgálva az sem véletlen, hogy Zeusz hattyú képében termékenyíti meg Lédát.

Milyen megfontolások alapján rekesztenénk ki ebből a körből a nagyszentmiklósi kincseken, vagy a rakamazi hajfonatkorongon egyértelműen lélekhozó (vivő) madárként ábrázolt Turulunkat?

Természetesen a Turul is ebbe a körbe tartozik, s a „totemmisztikus szakvélemények” csupán a magyarság tudatos, vagy tudattalan degradálását szolgálják. Mindebből kiindulva, nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a Turul legenda egy, az ősidőkből eredő teremtésmítosz része, melynek – továbbadását megkönnyítendő – az egyszerű emberek által is érthető szimbólumrendszerrel kellett rendelkeznie. Egyszóval, hogyan magyaráznánk az isteni mag anyagba, földbe jutásának körülményeit, egy olyan világban, ahol még a Napot is szárnyakkal ábrázolják? Természetesen egy égi jelképpel, a maghozó madár a segítségével.

A Turul megnevezését többen többféleképpen értelmezik. Vannak, akik a tud szóból, vagy a tórul, tódul szavakból, mások a sumér TUR (megújulás), UL (isteni erő) szógyökökből származtatják. Ugyan az utóbbi értelmezés tökéletesen kiszolgálja elméletünket, mégis megemlítenénk egy egyszerűbb, a nép nyelvén született magyarázatot, miszerint az égiek küldte maghozó madár odaátról, „túl-rul” érkezett, tehát ezért kapta a Tu(l)rul nevet.

Térjünk rá a másik eredetmondánkra, a Csodaszarvas históriájára, amelyben – a két elbeszélés eltéréseiben – többen a magyarság különböző származásának bizonyítékát látják. Csakhogy a szarvast űző ikerpár, Hunor és Magor története egy közismert szkíta motívumra, a ragadozók által üldözött szarvasünő ábrázolásokra, pontosabban a feltűnően gyakori jelenet hátterére, a szkíta hitvilágra vezethető vissza. Továbbá a történet korai ábrázolásain az üldözők nem négylábú ragadozók, hanem madarak voltak.

Mivel az íjfeszítő pusztai népeknél a zsákmány elejtése, az abból történő egyszeri jóllakás szexuális tartalommal bírt, a madár, a madarak helyére minden további nélkül beilleszthetjük a mi Turulunkat. Tehát a két eredetmítosz gyökere egy és ugyanaz, ami nem lehet más, mint a kezdetek kezdete, a teremtés, az ősi nász. Vagyis az ősanyát, Emesét, a szarvasünőt megtermékenyíti az isteni hírnök, a maghozó madár.

Igaz, a Turul legendában Emese mint Álmos anyja szerepel, de ez közel sem zárja ki a história régebbi keletkezését. Elvégre mi sem lehetett természetesebb Álmos, és nemzetsége részéről, mint az ősi-, isteni magtól való származás hitregéjének felelevenítése, aktualizálása. Eképpen megteremtve a megyer nemzetség elsőbbségét a versengő törzsfők körében.

Az ősanya-képről:

„Ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van, és ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van. Így vihető végbe az Egyetlen csodálatos műve.” (Részlet Hermesz Triszmegisztosz smaragdtáblájáról)

Nemcsak Egyiptomban volt „divatban” az „ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van” világnézet, hanem őseinknél is. Többek között ennek emléke a világfa hármas tagozódása, az ebből képzett égi, földi és alvilági élet, a temetők, a sírba rakott tárgyak tükörképszerű elrendezése. Azaz természetes dolog volt az „égi” ősanyát a föl-domborodó Föl-ddel, míg az ősapát, a Nappal azonosítani.

Persze, az eltelt évezredek alatt jelentős átalakulásokon ment keresztül az eredeti ősanya-kép. A Föld heggyé lett, példa rá a tibeti Csomolungma (a világ anyja), a Világfát „tartó” nagy hegy, az újgurok szenthegye, vagy az egyiptomi „ősdomb”.

Majd egyre inkább a földelemek, a víz, a fa, illetve a hozzájuk köthető állatok képében ölt testet, de nem ment ritkaságszámba a teremtés szereplőinek sajátságos összeolvadása (szárnyas- Ízisz, Imdugud Ningirszu, Iana, Artemisz), s egyéb metamorfózisok sem.

Ezek után az lenne az igazi csoda, ha az „em” szótőből képzett emes, Emese mint em-elkedő (hegy, föld), vagy a „Világfát” magán hordó szarvas nem épült volna be regéinkbe, hiedelmeinkbe, mint Magna Mater, minden élő és „élettelen” anyja.

Emeséről szólva el kell még mondanunk, hogy „em”, Emese emelkedő értelemben, természetszerűleg köthető a földomboruló, „szülő” földhöz, a létezés forrásához, valamint az emes, emlős, emse szavaink által, a világot táplálni kész Istenanya fogalmához egyaránt. Egyszóval személyében nyugodtan asszociálhatunk az azték, maya földistennőkre, vagy a több tucat emlővel ábrázolt Efézusi Artemiszre is.

Tehát ő a mindenség anyja, az ősóceánból ki-em-elkedő anyaföld, az em-ből-eredő em-b-er szülője.

Várom Önöket a következő fejezetnél!
Örökké élj Magyarország!

B. Kántor János – HunHír.Hu