GYŰLÖLET
Így nevelik őket, ezt hallják az iskolában, a családban, a tévében – nincs min csodálkozni. De ez nem jelenti azt, hogy ne kellene tenni valamit ellene. A Nyitott Társadalomért Alapítvány, valamint az Etnikum- és Kultúrakutató Központ felmérése során idén tavasszal 955 kilencedikest kérdeztek meg arról, hogy mit gondol a különböző kultúrájú és anyanyelvű, velük együtt élő csoportokról, s a válaszokból az derült ki, hogy a magyarokat tekintik a legellenszenvesebbnek. A romákat a gyerekek 34 százaléka ítéli meg negatívan, 28 százalékuk pozitívan, a magyarokat 36,7 százalékuk negatívan, és mindössze 25 százalékuk pozitívan. A menekültek, muzulmánok, románok, vietnamiak megítélése mind-mind kedvezőbb, mint a magyaroké; számunkra az egyetlen pozitív jel az, hogy ha gyakrabban találkoznak velünk, és megismernek, általában jó irányba változik a véleményük.
Csakhogy hány előítéletekkel és fóbiákkal teli szlovák fiatal látott életében magyart, és hánynak adatik meg a lehetőség, hogy megismerje a kultúránkat, történelmünket, bennünket? Nagyon kevésnek, és ezért lehetnek sokan azok, akik Ján Slota kijelentései és a soros botrányok sajtóvisszhangja alapján alkotnak véleményt rólunk. Nem véletlen, hogy a felmérés szerint a legtöbb szlovák fi atalnak a magyarokról a Malina Hedvig-ügy meg a Magyarok a Dunán túlra! jelszó jut eszébe, és az, hogy Mongóliából érkeztünk kurta lábú lovakon. Személyiségeink közül csak Csáky Pált és Bugár Bélát ismerik, őket is egyre kevésbé pozitív viszonylatban, az idegenek iránti toleranciát hirdető Szent István lovas bohócként vonult be a szlovák köztudatba, a történelemről pedig olyan kép él a fejekben, hogy az évszázadok során mindig mi voltunk az elnyomók.
Ilyen feltételekből kiindulva valóban nem meglepő, ha a tizenévesek 63 százaléka úgy gondolja: már az is nagy kegy, ha megengedik nekünk, hogy otthon magyarul beszéljünk, mivelhogy Szlovákia a szlovákok állama, és ennek így is kell maradnia. Megdöbbentőnek inkább azt nevezném, hogy a szlovák politikusok közül sem kormányoldalon, sem az ellenzék köreiben senkit sem háborított fel, nem ösztönzött elhatárolódásra ennyi gyűlölet. Szinte kivétel nélkül valamennyien tudomásul vették, hogy ez van, és így azt üzenték, hogy tulajdonképpen jól is van. Robert Fico még a magyar miniszterelnöknek is azt mondta Brüsszelben, hogy számára annyira hiteles ez a felmérés, mint egy kosár víz. És ha valakinek még illúziói lettek volna, hogyan vélekedik rólunk a jelenlegi kormánykoalíció, azt a múlt héten Ján Mikolaj oktatási miniszter tökéletesen felvilágosította.
A tárcavezető Berényi József MKP-képviselő kérdésére, hogy mi a véleménye a felmérésről, és mit kíván tenni a viszonyok javításáért, azt válaszolta, hogy ő nemcsak megérti a szlovák fiatalokat, hanem egyet is ért velük. Szerinte tökéletesen logikus, hogy azt szeretnék, ha a magyarok csak otthon beszélnének magyarul, hiszen érteni akarják őket. Még ha így volna is – márpedig nincs így -, az, amiről Mikolaj beszél, illemtudás kérdése, nem pedig nemzetiségi jogoké. Illemtudó ember pedig nemcsak azt tudja, hogy társaságban illik úgy beszélni, hogy mindenki értse, hanem azt is, hogy egyetlen nemzetiségi csoportot sem lehet gettóba szorítani. Annak, hogy a köztudatban máris konyhanyelvvé degradálták a magyart, ugyanis pontosan ez a lényege: épp azt mutatja meg, mennyire gondolják komolyan a kisebbségek védelmét, az új tantervekben bevezetett multikulturális oktatást, a közös történelemkönyveket – mindent, amit az EU felé olyan gyakran hangoztatnak.
Az új tantárgyat ugyan már ebben a tanévben bevezették, de túl sokat nem lehet várni tőle, ha a pedagógusok többsége is előítéletekkel küzd, a tankönyvek tele vannak egyoldalú, téves nézetekkel és adatokkal, a politikusok pedig csakis a nemzetállam eszményét hirdetik. Így biztosan nem lehet a fi atal nemzedékek előítéletei ellen küzdeni, s abban is teljesen biztosak lehetünk, hogy a probléma magától nem szűnik meg. A rossz dolgok és téveszmék mindig nagyon könnyen, észrevétlenül nyernek teret, a jóért viszont tenni kell – minél később kezdünk hozzá, annál többet. Itt mégis mintha minden illetékes ráérne: mintha csak arra várna, amikor már túl késő lesz, és végleg meggyűlöljük egymást. De gondol valaki arra is, hogy utána mi lesz?
Petőcz Kálmán, a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa
Botrányosnak tartom az oktatási miniszter kijelentését, hiszen azon kívül, hogy saját magát diszkvalifi kálta, azt a kormányprogramot is semmibe veszi, amelyben vállalták a multikulturális és multietnikus értékek ápolását és fejlesztését. Az, hogy a fiatalok így gondolkoznak a magyarokról, részben pontosan az ilyen politikusi kijelentések, a Slota és párttársai által hangoztatott nézetek miatt van, de ugyanekkora része van benne a tétlenül hallgató szlovák ellenzéknek is. Szlovákiában nincs multikulturális nevelés, a fiatalok nem abban a tudatban nőnek fel, hogy a sokszínűség érték, a politikai közbeszédben a nemzetiségek szinte csak negatív értelemben szerepelnek, és a családokban is sok a tudatlanságból vagy egy-egy rossz tapasztalatból fakadó előítélet. Sajnos, én nem látok rá esélyt, hogy ez rövid időn belül megváltozzon, mert senki sem tesz érte semmit.
A Nyitott Társadalomért Alapítványnyal ugyan bizonyos szinteken az oktatási minisztérium és az Állami Pedagógiai Intézet is együttműködött egy multikulturális oktatási projekt kidolgozásában, de az eredményt illetően szkeptikus vagyok. Amíg az oktatási miniszter úgy véli, hogy a multikulturalitásnak az a lényege, hogy a magyarok tanuljanak még többet a szlovákokról, és beszéljenek még többet szlovákul, mint eddig, a szlovákoknak viszont semmit sem kell tudniuk a magyarokról, addig lényeges változás nem várható.
Miroslav Kusý politológus
Hitelesnek tartom ezt a közvéleménykutatást, és úgy gondolom, hogy nem szabad elbagatellizálni. Az, hogy a fiatalok így gondolkodnak az ország legnépesebb kisebbségéről, a mostani kormány politizálásának a következménye. Abból fakad, hogy nálunk büntetlenül lehet szidni, gyalázni a magyarokat, és a koalíció egyik vezető politikusa ezt rendszeresen meg is teszi. Nem feltétlenül szükséges, hogy a tizenévesek Ján Slotával azonosuljanak: lehet, hogy őt magát kinevetik, de a nézeteit ettől még átveszik, hiszen azt látják, hogy bármiféle jogi következmény nélkül hirdetheti őket. A közvéleménynek kellene végre elítélnie őt, a megértő kacarászás helyett, hogy megint milyen marhaságot mondott, de hát mi is hülyeségeket beszélünk, ha iszunk, egyértelművé kellene tenni, hogy ez Európában nem szalonképes magatartás. Évtizedekkel ezelőtt Amerikában ez történt a feketékhez való viszonyban – továbbra is élnek ugyan ott rasszisták, de aki ilyen nézeteket hangoztat, az lejáratja magát. Éppúgy, ahogy Ján Mikolaj is lejáratta magát a magyar nyelv otthoni használatát illető kijelentésével. Ez a második világháború utáni időkre emlékeztet, amikor kollektív bűnösnek nyilvánították a magyarokat, és megfosztották a közéletben való nyelvhasználattól. Csak nem ehhez a gyakorlathoz akarunk visszatérni?
Hunčík Péter pszichiáter
Nem lepett meg ez az eredmény, mert nagyon sok előzmény és jel utalt rá. Már Csehszlovákiában is létezett rejtett kisebbségellenesség, de ezt a proletár internacionalizmus ideiglenesen lefagyasztotta, hogy aztán a rendszerváltás után a legprimitívebb formában törjön elő. Az MKP és a szlovák demokratikus erők nyolcéves együttkormányzása markáns változást hozott, hiszen sok szlovák akkor látott először magyar embert szlovákul nyilatkozni, a tévében szerepelni. Amióta ez a kormány van hatalmon, ismét felerősödött a nacionalizmus, ráadásul azzal párosult, hogy a gazdasági sikereik folytán a történelem során eddig nem tapasztalt mértékben megnőtt a szlovákok önbizalma. Ez nem zárja ki, hogy továbbra is elsősorban a magyarokkal szemben fogalmazzák meg önmagukat, hiszen a lélektanból is tudjuk, hogy nincs nagyobb összetartó erő, mint a valaki ellen való szövetkezés. A kölcsönös közeledést nem segíti az a lekezelő magatartás sem, amellyel még mindig gyakran viseltetünk irántuk. Társaságban, főleg Magyarországon még most is gyakran előfordul, hogy szolganépnek, buta tótoknak nevezzük őket, és higgyük el: ők ezt érzik, ezért is ilyen bizalmatlanok velünk szemben. Helyenként még ma is olyan a viszonyunk, mint a grófé és a kocsisáé: a gróf nem gyűlöli a kocsisát, mert még erre sem méltatja, csak lenézi, a kocsis viszont szívből gyűlöli. Ezen a helyzeten csak az változtathatna, ha először mindketten a saját házunk táján söpörnénk, aztán sok közös dolog kapcsán megismernénk, elfogadnánk egymást.
Mástól biztosan nem várhatjuk a megoldást, mert az EU hozzáállása az, hogy a saját határain belül minden ország úgy bánik a kisebbségeivel, ahogy akar. Az uborkák méretét pontosan szabályozzák, az etnikumokkal való bánásmódra azonban nincs mérce; nagyon súlyos dolognak kell történnie ahhoz, hogy egy ejnye-bejnye elhangozzon Brüsszelben. Nekünk, itthon kell megoldanunk a problémáinkat, módszeresen és tudatosan, mert ehhez a jó szándék már nem elég. Nem hinném, hogy egy jó szándékú elefánt kevésbé törzúz a porcelánboltban – márpedig a mostani politikacsinálók ebben a kérdéskörben mind elefántként viselkednek.
Vrabec Mária