Bár a Hunhír csak ritka esetben foglalkozik, tér ki a görög-római antikvitás történetére, azért van néhány mozzanat, melyek a jelennel való összefüggéseik miatt megkerülhetetlennek tűnnek.
A múlt nyáron röviden írtunk Julianus Apostata, az utolsó nagy, a régi vallást követő császár életművéről, halála 1650 évfordulója kapcsán. A jelleme, intellektusa, politikai és katonai tehetsége révén a kortársai közül messze kiemelkedő császárt a rosszul sikerült perzsa háborúban, a visszavonulás közben, egy jelentéktelen csetepaté során érte a halálos sérülés.
A hadsereg vezetői ekkor, egy Julianusszal azonos korú, katonai vezetőt, Jovianust választották császárrá. Jovianus a protecores domestici, vagyis a császári testőrség parancsnoka volt. Apja Varronianus comes volt, aki hasonló tisztséget töltött be korábban, lehetséges, hogy a döntés apja érdemeinek is betudható volt.
Jovianus pályája a mai Belgrád helyén álló Sigindunum városából indult, a nándorfehérvári várhegyen állt erődítmény, városka akkor is őrizte a Duna és a Száva találkozásának stratégiai pontját. Itt találta meg feleségét is, aki szintén egy parancsnok, Lucillianus comes leánya volt. Charito két fiúval ajándékozta meg.
Jovianus és Charito egyaránt családi örökségként tekintettek a kereszténységre. Természetesen nem a Constantinus dinasztia korábbi uralkodói által követett ariánus irányzatot, hanem a szentháromság hitére alapuló kereszténységet követték.
Jovianus meglehetősen rövid, vagyis 363 júliusától, 364 februárjáig tartó uralkodói periódusát sokan ellentétesen ítélik meg. A Julianust a klasszikus erények alapján etalonnak, példának tekintő Ammianus Marcellinus történetíró meglehetősen elmarasztalóan ír róla. Lehet, hogy ebben nincs teljesen igaza, hiszen a római-gall csapatok már a perzsa főváros, Chtesiphon előtt álltak, melyet ostromgépek hiányában nem tudtak bevenni, ezt a visszavonulás követte. Ez nem elsősorban Jovianus felelőssége volt.
Julianus halálát követően a kényszerű békét Sahpur perzsa királlyal neki kellett megkötnie, melyben át kellett adni a perzsáknak Nisibis és Singara római városokat. Ez már egy adott, kész, kényszerű helyzet volt.
Érdemének tekinthető viszont a keresztény vallás jogainak helyreállítása. Bizonnyal a sokáig száműzött Athanasius püspök hatására, kérésére császári rendeletei helyreállították a keresztény egyház státusát, funkcióit, tulajdonait. Ettől kezdve a még egységes birodalomban megindult a keresztény vallás és intézmények erősödése, felemelkedése.
Jovianus a sikertelen hadjáratot követő visszavonulásban, egy bithiniai Dadastana nevű településen, éjjel, álmában halt meg. Ammianus Marcellinus egy, a szobájában égő mécses kigőzölgését emlegette mint halála okát, mások mérgezést rebesgettek.
Konstantinápolyban, a Szent Apostolok templomában helyezték örök nyugalomra. Temetésén megjelent utóda, Valentinianus is.
Tény azonban, hogy Jovianus állásfoglalása, döntései révén, a kereszténység győztesen kerülhetett ki a birodalom vallásaival: régi capitoliumi vallás, zsidó vallás, keleti kultuszok versengésből. Úgy tűnt, hogy több mint három évszázad, sok esetben véres konfliktusai után, melyben a keresztényeknek főként az áldozat szerepe jutott, Krisztus követői szabadon gyakorolhatták hitüket. A keresztény hit győzelmét el kellett, hogy fogadják a zsidók is, akik közül többen – ha nem is általánosíthatóan – de szerepet játszottak a kegyetlenkedésekre fogékony császárok a keresztények ellen fordításában.
Nem kellett hozzá csak mintegy két évtized, a kereszténység meghatározó, döntő erővé, államvallássá vált a Nagy Theodosius (379-395) császár alatt az utolsó fénykorát elérő birodalomban. A keresztény egyház már akkora erőt jelentett, hogy Ambrosius püspök nyíltan megróhatta Nagy Theodosiust a milánói dómban, mert támogatta a katonái által lerombolt mezopotámiai zsinagógák újjáépítését.
Persze a kereszténység képviselői a már hatalmi szerep birtokában is alkalmaztak erőszakot. Így Alexandriában, 410 körül fanatikus keresztény tömegek ölték meg Hüpathiát, a régi pogány vallás utolsó papnőjét, filozófust. Természetesen egyes emberek, vagy csoportok tettei, viselkedése magában még nem minősítenek egy vallást.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
