Ezt a posztot azzal a szándékkal írtam, hogy végre véget vessek annak az egyre morbidabbá váló folyamatnak, mely közbeszédünket április 9-e óta eluralta. Ezen a nyáron az ellenzék valamennyi magára valamit adó szereplője elmondta véleményét arról, hogy szerinte ki, miért és hogyan felelős a Fidesz kétharmadáért és kiknek kellene ezért felelősséget vállalni, lemondani, megszűnni, eltűnni ahhoz, hogy „felkapja a fejét a közvélemény”.
Láthattunk ellenzéki ex-politikusokat szóban saját kardjukba dőlni, hallgattuk egyes megmondóemberek szemrehányásait. Az önkritika hasznos és szükséges. Ám én hiszem, hogy az önkritika akkor hasznos, ha épülünk belőle és tovább tudunk lépni. Amit azonban most sokan az ellenzéki térfélen művelnek az nem önvizsgálat, hanem öncélú köldöknézés és a felelősség elkenése, valamint rombolás. Ebből pedig elég volt.
A nyár két számomra talán legmegdöbbentőbb olvasmánya Tamás Gáspár Miklós július 19-én a Magyar Narancsban megjelent írása, valamint a 24.hu augusztus 8-án, Raskó Györggyel készült interjúja. Aki lemaradt róluk, annak röviden vázolom a fő megállapításokat: TGM belvárosi entellektüel létének minden attribútumát szignifikánsan megjelenítve, lukácsista terminus technicusokkal tömött szózuhatagban kárhoztatja a „fasiszta Jobbikot” a Fidesz győzelméért. Raskó György pedig átlibbenve azon, hogy MDF-es államtitkárként milyen szerepet töltött be az újkori magyar történelemben, egyenesen felszólítja az ellenzéki pártokat, hogy oszlassák fel magukat, mert „akkor majd felfigyel a világ”. Vannak részigazságai TGM-nek és Raskónak? Akadnak. Jogos lehet a kritika? Jogos lehet. De akkor miért nem beszélünk arról, hogy milyen felelősséget visel TGM, a liberális értelmiség véleményformálója azért, hogy egyesek a mai napig a parttalan fasisztázással vannak elfoglalva értelmes politikai tevékenység helyett? Miért nem beszélünk arról, hogy Raskó György a választások előtt a rendszerváltást kisiklató politikai elit levitézlett tagjaival turnézta körbe a magyar közéletet, javaslatokat megfogalmazva a pártok részére? Honnan az ellenzéki megmondóemberek felhatalmazása ahhoz, hogy most ők vádolják a maradék NER-en kívüli pártot és azt állítsák, hogy létükkel legitimálják az Orbán-rendszert? Ha ők ezt lelkiismeret-furdalás nélkül megteszik, mit szólnának, ha megfordítanánk a történetet és azt kérdeznénk: tán TGM, Raskó György, vagy éppen a legutóbbi Magyar Hangban az ellenzék bűneiről elmélkedő Ungváry Krisztián nem legitimálja Orbánt azzal, hogy úgy publikál, interjúzik és szerepel, mintha valódi véleménypluralizmus lenne? Ha annyira hisznek abban, amit mondanak, miért nem magukkal kezdik? Miért nem vonulnak ki a közéletből, hagynak fel az írással, hátha majd a közvélemény egyszer felkapja a fejét, hogy „azt a kutya mindenit, hát már Raskó György sem szólal meg? Láttátok, az új HVG-ben üres Tamás Gáspár Miklós oldala, mert nem ír többet! Na, most aztán ki az utcára!”
Nem szeretnék felelősséget kenegetni, ezért most utoljára leírom: valóban, az ellenzéki pártoknak, így a Jobbiknak is van felelőssége a választások eredményében. De megvan a maga felelőssége a harminc éve leragadt TGM-nek, a privatizáció során szerzett milliárdos vagyona mellől egykori kollégáival hobbipolitizálgató Raskó Györgynek és az ellenzéki értelmiség többi tagjának is. Borzasztóan cinikusnak érzem ezért, mikor pont Raskó György oktat ki arról, hogy az 1,3 millió szavazatot elért, az emberek 20 százalékának bizalmát elnyert Jobbik szűnjön meg és kapituláljon az Orbán-rendszer előtt, miközben a Fidesz legfőbb vágya éppen az, hogy csak saját háziellenzéke maradjon talpon: az MSZP, a DK és a Novák-Toroczkai páros Mi Hazánkja. Ezért Raskó, aki tavasszal még javaslatokat tett, most úgy rúg bele a Jobbikba, az LMP-be és az eddig általa is támogatott Momentumba, mintha mi sem történt volna. Minek kormányzati kétharmad, ha az ellenzékben ilyen jó „barátaink” vannak, nemde?
Mindez persze nem menti fel a Jobbik hibáit sem és most utoljára még szeretnék ezekről is írni. Vona Gábor szerint logisztikai vereséget szenvedtünk. Valóban. És mindez azért történt, mert türelmetlenek és felületesek voltunk. Ahelyett, hogy fejben megmaradtunk volna mozgalomnak, munkánkban pedig professzionális szervezetté váltunk volna, fejben képzeltük magunkat professzionális szervezetnek, miközben a mozgalmi működés hibáit sem tudtuk felszámolni. Mindez következett az elhibázott személyzeti politikából és abból, hogy a saját kampányunkat sem tudtuk türelemmel végigcsinálni. Nem fejtettük ki a Bérunió programját, mely szerintem az elmúlt évek egyetlen politikai innovációja volt. Mindennek azonban már vége, a következtetéseket le kell vonni és a jövőre kell koncentrálni: mi a Jobbik feladata most?
Mint minden választás, április 8-a is egy pillanatfelvétel volt. A hecckampány, a választási jog és a kormány korlátlan anyagi lehetőségei kétharmados többséget eredményeztek. Ám semmi sincsen kőbe vésve és semmilyen kormány nem marad örökké hatalmon. Meggyőződésem, hogy a cinizmusra, agresszióra és végtelen hatalomvágyra alapozott orbáni politika bukásra van ítélve. Kiszámíthatatlan, nyugtalanító és valódi válaszok helyett csak lózungokat kínál, ezért fenntarthatatlan. A Jobbik feladata most az, hogy egy életképes alternatívát kínáljon. Konfliktusok helyett szövetséget keressen, fenyegetések helyett nyugalmat adjon, a folyton változó világban kiszámíthatóságot nyújtson. Tudjuk, hogy nem kis dologra vállalkozunk, szinte szabadságharcot kell vívnunk. De én úgy gondolom, hogy ez sokkal jobban illik hozzánk, mint a leszegett fejjel járás és az önmarcangolás, pláne a kapituláció. Köldöknézés és egymás hibáztatása helyett fogjunk hát össze, higgyünk abban, hogy lehet változtatni és kezdjük el lerakni egy új, igazságos és kiszámítható Magyarország alapjait. Aki jön velünk, az jön, aki pedig belesüllyed az apátiába, az lemarad. Szerencsére számot adnunk nem nekünk kell majd azért, hogy amikor nehéz időket éltünk, mi semmit sem tettünk, csak másokban kerestük a hibát. Hamarosan vége a nyárnak, nekünk pedig el kell indulnunk az úton. Részletek hamarosan…
Hunhír.info
