A Hunhíren is foglalkoztunk a Caporetto mellett bekövetkezett „csoda” eseményeivel, mikor az 1. és 2. osztrák-magyar Isonzo-hadseregek és a 14. német hadsereg 1917. október 24-én a Flitschi-medencében áttörték az olasz védelmet és kijutottak a Piave folyóig.
Oroszország a bolsevik forradalom, majd a Bresztben megkötött béke következtében, Románia pedig a május 7-ei, Bukarestben megkötött békével kiestek a világháborúból, melynek fő hadszínterei 1918 nyarára már a nyugati frontokra kerültek.
Ismeretes, hogy az 1917 június végén Párizsban megtartott szabadkőműves kongresszus a központi hatalmak békeajánlatai ellenére a háború folytatása mellett döntött. E kongresszus szellemében tartották az 1918 áprilisi római kongresszust, ahol az antanthatalmak hadviselő félként ismerték el az Osztrák-Magyar Monarchiából kiválni szándékozó román, délszláv, és csehszlovák nemzeti tanácsokat. Ez a Monarchia, ezen belül Magyarország számára a teljes feldarabolás vízióját jelenthette.
Az osztrák-magyar hadvezetés az előző év október-novemberi győzelem továbbfejlesztésében gondolkodott, ezért akart döntő csapást mérni az olasz haderőre.
Itália „ősellensége”, Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök két irányból tervezett támadást, Tirolban a 10. és a 11. hadseregeknek kellett áttörnie az olasz védelmet a Hétközség fennsíkján és a Monte Grappán. Délen a Boroevic táborszernagy vezette 6. és az Isonzo hadsereg készült az 1917 október-novemberi győzelem továbbfejlesztésére.
Az olasz hadtörténetírás súlyos csapásként tekint vissza a Caporettónál a 2. és 3. hadseregeikre mért német és osztrák-magyar győzelemre, mely Cadorna vezérkari főnök bukását is eredményezte. Ekkorra azonban a francia és brit hadosztályokkal, tüzérséggel is megerősített olasz hadsereg stabilizálta védelmi vonalait a Piave túlsó partján.
Ma sem láthatjuk tisztán, hogy Conrad prekoncepciója nem látta át a katonai erőviszonyok a Monarchiára nézve kedvezőtlen arányait, vagy a birodalom katonai erejét akarták az antanthatalmak felé demonstrálni, esetleg a franciaországi frontokon súlyos harcokat vívó német erőket akarták tehermentesíteni azzal, hogy olasz hadosztályokat ne lehessen átcsoportosítani a francia frontra. Tény, hogy Conrad el tudta fogadtatni a támadás koncepcióját az őt a vezérkari főnöki tisztségben felváltó Arz Artúr vezérezredessel, aki a Románia elleni 1916-17-ben végül is győzelemmel végződő hadműveletekben jóval nagyobb pragmatizmust tanúsított. Tény, hogy Boroevic tábornok a június 15-re tervezett támadás előtt kérte az akció elhalasztását. Ráadásul a folyamatos esőzések, áradások jelentősen megemelték a Piave vízállását, ezzel megnehezítették a támadásra kijelölt egységek átkelését és támadó hadműveleteit.
A támadás első lépcsőjében kijelölt, főként rohamcsapatok a Piave part szőlői és gyümölcsösei között rejtőzködve várták az akció kezdetét. Június 15-én, hajnali 3 órakor az osztrák-magyar tüzérség megkezdte az olasz védelem rombolását, majd 5.55-kor megindult a gyalogság átkelése. Az olaszok heves ellenállást tanúsítottak, tüzérségük a mélységben elhelyezkedő osztrák-magyar csapatokat, valamint az átkelőhelyeket támadta, géppuskáik pedig a folyón átkelő gyalogságot lőtték. A Piave felett megjelentek a Caproni-rajok, melyekkel jóval kevesebb osztrák-magyar gép vette fel a harcot páratlan hősiességgel.
Ennek ellenére az osztrák-magyar csapatok leküzdötték a túlsó parton védekező olasz egységeket. Szabó László hadtörténész, a korszak egyik legkiemelkedőbb szakértője, a témával foglalkozó művében számos páratlan magyar teljesítményt említ meg.
Példaként Kozma Gábor hadnagy, a 70. hadosztály tisztje, a 80-as években arra emlékezett vissza, hogy századával elérve a Piave túlsó partját, itt 40 olasz géppuskát zsákmányolt és 300 foglyot ejtett, ezért megkapta a Vaskorona-rendet.
Szintén a korszakkal foglalkozó történész, Pintér István kutatásai és publikációi szerint az akkor 19 éves Bertalan Árpád hadnagy rohamcsapatai élén az olasz állásokat áttörve több száz hadifoglyot ejtett.
A veszteségek ellenére Boroevic hadseregeinél felcsillant a siker lehetősége: példaként a VII., a XXIII. hadtestek, a 10. hadosztály, a temesvári 1. huszárhadosztály sikeresen nyertek tért a Piave túlsó partján, összefüggő területeket birtokba véve és támpontokat, hídfőket létesítve. Azonban Conrad támadása Tirolban elakadt, az olasz védelem pedig stabilizálódott.
Június 19-én Boroevic udinei főhadiszállásán találkozott a csapatokat meglátogató IV. Károly királlyal és Arz vezérkari főnökkel, és közölte, hogy nincs remény a támadás továbbfejlesztésére. A döntés megszületett: a hadsereg-főparancsnokság /AOK/ június 24-én a következő hadijelentést tette közzé:”Az árvíz és a kedvezőtlen időjárás következtében beállott helyzet arra kényszerített, hogy a Piave túlsó partján kiküzdött területeket kiürítsük. A visszavonulást az ellenség nem fedezte fel…”
A nem igazán végiggondolt, megtervezett, ráadásul a kedvezőtlen időjárási feltételek által is megnehezített támadás közel százezres veszteséget jelentett az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege számára elesettekben, sérültekben, eltűntekben és hadifoglyokban. Lehet, hogy e veszteségek az utolsó, októberi összecsapásokban erősíthették volna az összeomlás előtt álló birodalom védelmét. Mindettől függetlenül, a magyar, de a Monarchia más nemzetiségű katonái részéről is tanúsított hősiességre, valamint az áldozatokra egy évszázad távlatából is tisztelettel tekinthetünk.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
