2015. április 28. Az időpont, amely megváltoztatta az életemet. A mindennapi munka monoton egyhangúságát valami olyasmi váltotta fel, amelyet egész életemben legszívesebben elkerültem volna. Egy izgő-mozgó, örökké a változásokon agyaló embernek mint derült égből a villámcsapás szólt bele az életébe a bénaság. Egyik percben még kislányommal az utcán nevetve, vidámkodva, másik percben kezem-lábam önálló életet élve sztrájkba kezdett. Hiába a gyors orvoshoz jutás, a néhány percen belül érkezett segítség, a legszörnyűbb betegség, amely az embernek egyik felét lábujjtól koponyáig bénává teszi, a stroke győzedelmeskedett rajtam.

Három hónap a kórházban, emberekkel való találkozás, ahol mindig én vagyok a szánalomra méltó, gyenge és elárvult, és mindig én szorulok istápolásra. Viszonylag jó az emlékezetem, és ezért a három hónapos tortúrát megpróbálom bemutatni mindenkinek. Valójában olyan, mint az élet, soha nem hittem volna, hogy a napi politika, a napjaink meghatározó kérdései mennyire visszaköszönnek a hétköznapok valójában is.

Azért írok, hogy akiket nem ért meg a számomra az évszázad betegsége, és a pozitív gondolkodás híve, az továbbra is természetesnek vegye, hogy mindkét lába és keze egyformán teljesíti a parancsokat, illetve azért, hogy azok, akik beengedik életükbe a negatív hangokat, még időben kiszálljanak a végzetes expressz vonatból.

Teljesen szubjektív naplóleírás, senkit sem kímélve, senkire sem tekintettel és senkit sem ajnározva, vagy önzőn lehúzva a sárga földre. Mindent a cselekedet határoz meg, a hozzám való viszony, és ez a fő szempont, nem pedig a származás, vagy a vallás. Most veszek egy jó nagy levegőt, és holnap reggel elkezdem azt a több részből álló sorozatomat, amelyben a hirtelen bénult ember belső harca, küzdelmei három hónap után – megfogyva bár, de törve nem – most is élénkek és elevenek előttem.

G. Kirkovits István – Hunhír.info