Természetesen a vízretétel napján is zuhogott az eső. Emelő hevederekkel kidaruztuk a hajót és a várva várt dagályra (tide) eresztettük le. Bár mindig erre vártam és mások is, most azonban csak páran nézelődtek a kikötőben. Értesíteni senkit nem tudtam, senki nem segített, mert Sabrinak egy hajóval el kellett mennie. A darus kivitte a víz fölé és figyelte az utasításaimat. Még gyorsan, a felfekvési helyeken bevontam algavédővel és vártunk vagy tíz percet, hogy megkössön.

-SS86H-
(1)

„Természetesen a vízretétel napján is zuhogott az eső. Emelő hevederekkel kidaruztuk a hajót és a várva várt dagályra ( tide ) eresztettük le. Bár mindig erre vártam és mások is, most azonban csak páran nézelődtek a kikötőben. Értesíteni senkit nem tudtam, senki nem segített, mert Sabrinak egy hajóval el kellett mennie. A darus kivitte a víz fölé és figyelte az utasításaimat. Még gyorsan, a felfekvési helyeken bevontam algavédővel és vártunk vagy tíz percet, hogy megkössön.

Az Elba barátságtalan arcát mutatta. Semmi kedvem nem volt beleesni, még kevésbé belefulladni, pedig tudtam jól, ez itt és most nagyon könnyen előfordulhatna velem.

Előkészítettem a magyar pezsgőmet, amelyet idáig őrizgettem. Intésemre a hajó megindult lefelé, majd simán vizet fogott; hallottam, ahogyan dübörögve áramlik a víz a ballaszttartályokba, mint odahaza a flottilla öblében… Simán gerincre állt és vízszintesbe szabályozta magát – elvégre nem hiába dolgoztunk rajta annyit odahaza!

A fedélzetre léptem, miközben egy hurkot dobtam a bakra, hogy ne sodródjunk ki az Elbára.
Amint az acélfedélzetet megéreztem a lábam alatt és a hullámzó mozgást átvettem, valamilyen kegyetlen és szép vad érzés árasztott el. Felnéztem a szakadó esőben a partfalra támaszkodókra, akik csendben, szinte áhítatos, templomi komolysággal figyeltek. Tekintetünk találkozott – az ilyen pillanatokért érdemes élni!
Bemásztam a búvónyíláson és leellenőriztem a hajó tömörségét és bekapcsoltam a vízbetörésjelző rendszert, ami a szirénára volt rákötve. Minden rendben volt és a teknővíz sem lett magasabb, kellemes gázolaj és gépzsírszag volt, ahogy annak lennie kell.

Kint a parton kibontottam a pezsgőt és egy részét a hajóra loccsintottam, a többit elosztottam a jelenlevők között. Mindenkinek jutott, de csak pár csepp. Akkor már régóta nem volt pénzem fényképre, így hát mások készítették el azt.

Szétszéledtünk, mindenki ment a dolgára, a mámor elszállt. Egyedül maradtam és néztem a tengeralattjárómat, amint követve a hullámok mozgását lomhán hintázott és a rostélylemezein átáramló víz miatt úgy tűnt, hogy mindjárt elindul vagy nem bírja már a várakozást és türelmetlen.

A kikötő üres volt, a szél feltámadt és fehér habcsíkokat rajzolt az Elbára. Szemben, Altona partjainál eldübörgött a „Sea Lion” kikötői boxer, a távolban egy hajó kürtje hallatszott. Már nem voltam itt egyedül, teremtményem életre kelt és rám várt. Nem ölt meg, pedig oly sokszor megtehette volna vakmerőségemért, hogy új utakra tévedtem és átváltoztattam sorsát, melyben üzemanyagtartálynak szánták, de tengeralattjáró lett belőle.

Kitöröltem a szememből egy könnycseppet és férfiasan a számba haraptam: „Semmi gyengeség, hitványság vagy gáncs, szép és jó csupán..” 1991 májusa volt és tengernyi kínlódás és munka után ( amit senki még csak felbecsülni sem tud ) Hamburgban vízretettem azt a tengeralattjárót, amelynek elkészítésében senki nem tudott segíteni – és hinni!

Magányra vágytam, pedig valójában a hajót nem mertem magára hagyni. Nem azért, mert nem bíztam benne, hanem azért, mert féltettem, mint egy kiskutyát az első magányos éjszakáján.
Mivel hétvége volt, a hotelben aludhattam, így oda indultam. Kilenc óra is elmúlt már, amikor odaértem. Szokásomhoz híven a sarokban fenntartott helyemre gondoltam és a sörre, ami most nagyon jól fog esni.
Beléptem az ajtón és szokatlanul csendesnek találtam az ivót, bár dugig volt, szerencsémre a helyemet eddig tiszeletből mindig estére szabadon hagyták. Csendesen leültem és akkor körülnéztem……..Láttam, hogy mindenki engem néz és mosolyog. A pultnál a személyzet tagjai álltak sorban, pohárral a kezükben:
„ Herr Kapitén..” – lendítette felém poharát a tulajdonos: „Éljen Ungarn! Éljen Kommandante..!” – harsogott a tömeg is és felállva kiáltozták: „Éljen U-Boot, Éljen U-Boot!” – az előre odakészített teli pezsgőspoharammal felállva viszonoztam jókívánságaikat…..

Másnap az első dolgom volt az árbocra a magyar zászló mellé tiszteletből felvonni a németet is…. A tengeralattjáróknak nincsenek külön árbocaik, csak a periszkópbaknál.”

(2)

„A kialudt szivaromat újragyújtva elköszöntünk egymástól, búcsúzóul még egy hatos sört bedobtak a hajóba, én beindítottam a főgépet, hogy a parkot megkerülve a másik oldalon merülésbe vigyem a hajót.
Német rendszerű ballaszttankjaim miatt ( melyben a vízen úszik a gázolaj és felette van a felhajtó levegőréteg ) a lassú egyenes gerincű merülést inkább menetből dinamikusan akartam végezni a mélységi kormánylapátok és a levegő kieresztésével egyidőben. Így növeltem a sebességet, irányt vettem egy távoli kéményről vagy kohóról és nulláztam a pozícióban az iránytűmet. Már csuktam is a kompressziós tetőt, a hajó kezdett előredőlni, mikor füttyöt és hahózást hallottam a parti sétányról: a fiúk már odaértek, keresztül a parkon, a félszigeten.

Ez a pillanatnyi figyelemkiesés már elég volt ahhoz, hogy kiessek a ritmusból és hallottam, hogy a kiemelkedő hajótatban felpörög a terhelés nélküli, vízből kiálló hajócsavar. Gyorsan leállítottam és átkapcsoltam mindkét elgépre ( vízalatti motorok rövidítése). Dübörgés és bugyborékolás hallatszott, ahogyan a ballaszttankok megteltek vízzel, és máris kezdtem emelkedőállásba kormányozni a hátsó merülőlapátokat. Tekintetem a mélységmérőre esett, ami azt mutatta, hogy már alig van víz alattam…… A hajó, mint a kő süllyedt, de ugyanakkor haladt is előre szépen. Gyorsan zártam a szelepeket, nehogy túlsúlyos legyen a hajó és a talajba álljon…azonban elkéstem. Hirtelen megszólalt a gerinc alatt lévő ultrahangos mélységmérő vészjelzője és láttam, hogy az egyméteresre beállított határérték a nullán van…. Keményen talajt fogtam és homlokom a gumírozott toronynyílás-peremhez csapódott, ugyanakkor kintről fémes hangot hallottam, mint amikor késsel egy alumíniumdobozt aprítunk. A hajó dübörögve megállt és a villanymotorok zümmögésén kívül mást nem hallottam. (Ekkorra már Mercury T 28-asokra cseréltem az önindítómotorokat. )
A hajóban a vörös vízalatti szükségfények égtek, minden a helyén maradt lerögzítve, a teknővíz lötykölődött ugyan, de a vízbetörésjelző nem jelzett….

Hatalmas csend telepedett rám, mintha vattában lennék, csak a gépházból hallatszott a felhevült kipufogóvezeték pattogása. Kintről egy elszabadult buborék emelkedett fel virgoncan, majd a távolból hallottam, hogy felért. Talán 12-14 méterre lehettem a felszín alatt.

Fuvatni próbáltam, de rá kellett jönnöm, hogy a hajó meg sem mozdul, pedig már annyi levegőt beleeresztettem, hogy félő volt, hogy a gázolajamat nyomom a felszínre.

Forróság öntött el és gyorsan a búvármentőhöz nyúltam – egy csavarás és friss sűrített levegő áradt elő sziszegve – ez tehát rendben lenne! Elzártam és próbáltam nyugodt maradni. Volt már ilyen, amikor otthon, még üresen átfordult velem és átéltem azt, amit itt és most már nem fogok, határoztam el.

Ebben a pillanatban megszólalt a fiam a gépházból, aki az építés alatt is rengeteg időt töltött velem együtt: „Apa” – hallottam tisztán és egyértelműen… „Büdös kölyök, pont a legjobbkor” – mondtam ki ösztönösen, és nagyon elcsodálkoztam, hogy ezt egy percig is elhittem.

Ránéztem a kormányt markoló kezemre, hogy nem remeg-e…..remegni nem remegett, de mellette ott volt a hamutartóban az a kialudt szivar, amit talán ezer éve még ott fent szívtam az ESSO pontonon. Eszembe jutott a lány és a neve – „furcsa” – gondoltam, és hirtelen megnyugodtam. Időben itt vagyok hát, talán fent látták is, hogy merültem, talán várnak és majd segítenek is megkeresni, ha nem kerülnék elő. Három napig biztosan kibírom itt, talán négyig is, hacsak nem gázolnak le, ha lemegy a vízszint, villant belém. Most már nem tűnt olyan jópofának a Sabri-féle koszorús vicc, inkább próféciálisnak, de ez a Halmaya-dolog, ez felfoghatatlan volt.

Próbáltam az elgépekkel előre és hátra mozgatni a hajót, mint a sárban elakadt autót. Eleinte meg sem moccant, majd egyszerre csak engedni kezdett valamilyen fémes nyeszetelés közben….újabb buborékok és égett akkumulátorvezeték szag. Áramom sok volt, a támogatásként kapott Perion telepeim újak és erősek voltak, így bekapcsolhattam a ventillátorokat is, és rögtön enyhült a forróság. A villanymotorjaim teljes kapacitással üzemeltek és húzták-tolták a hajót. Néha abbahagytam és füleltem. Először csak a füleimmel, később pedig a vízalatti mikrofonjaimmal is. Az Elba hétvégi forgalma olyan volt, mintha itt menne mellettem, de tudtam, a víz közel ötször jobban vezeti a hangot, így nincs okom az aggodalomra. Volt még egy vészjelző kibocsájtható felúszó bójám is, ennek használatát még korainak éreztem, úgy véltem, ez a tűzkeresztségem.

Az időt nehéz volt megbecsülni, de magabiztosságom helyreállt, túl voltam a meglepetésen és reménykedtem abban, hogy magamtól is kijutok innen, nem kell ahhoz a hajót szégyenszemre elárasztanom, hogy a búvármentővel innen kiússzak.

Fáradozásomat és kitartásomat egyszer csak siker koronázta: a hajó erősen oldalra billent, majd mint egy elszabadult celluloid labda úgy megindult felfelé, hogy az arcomat a térdeimbe ütöttem. Amint felértem, kezdett az oldalára borulni, amit gyors ballasztvíz beeresztéssel azonnal megállítottam – hiába, én építettem a hajót!

Felnyitottam a dekompressziós tetőt és friss, hideg levegő zúdult a hajóba, fent magasan egy repülő húzott el búgva, szemben orr iránt ott világított a kohó vagy gyárkémény pontosan irányban…..a csillagos ég lassan átlátszott a homályon.

A diesel dübörögve életre kelt és már fordítottam is a hajót az Elba sötét tömege felé. A tatlámpa fényében kavargott a víz, de valahogy mintha világított is volna. Még a szívverésem is megállt: széles, olajos foltot húzott maga után a hajó, a felszakadt MIG pótüzemanyag-tartályokból ömlött a tartalék, sarkvidékre szánt üzemanyagom! Egy pillanattal később már le is kapcsoltam a hajó navigációs fényeit. Ezt nem viszem el szárazon! Ismerve azokat a kamionos történeteket, hogy még a földet is felszedették ilyen esetben a tartályok körül, esetemben ez azonnali golyó általi halált fog jelenteni.

Csendben kikötöttem és lezártam a hajót. Nehéz szívvel, kétségek között hányódva ballagtam a szállásomra. Szerencsére nem találkoztam senkivel és csendben bezárkóztam a szobámba. Egy csomó italt megittam, míg sikerült megnyugodnom. Ruhástól dőltem a vetetlen ágyra, ha jönnek reggel a rendőrök, legalább fel legyek öltözve.

Álmomban többször is jöttek és mindig ki is végeztek, de én makacsul feltámadtam és állandóan újabb mentségek jutottak az eszembe.”

(3)

„Radarbója, Altona.
Még jó, hogy itt döglött be. Innen még hazamotorozhatok, gondoltam. Azután váratlanul sikerült beindítanom a dieselt. Nehezen, de beindult. Lassan növeltem a fordulatot. Olyan volt mintha meggyógyult volna magától. Vidáman vitte a hajót. Egész nap kiválóan működött, majd másnap és harmadnap is. Behoztam a lemaradásom, amit mulasztottam. Gondolatban már az Északi-tengeren jártam, ami nem is lett volna onnan messze. Boldog voltam és iszonyú fáradt. Eldobott sörösdobozaimból, szivarjaimból megállapítottam, hogy itt a fehér éjszakákban és az idegenül fütyülő rigók világában már három napja nem aludtam.

A hajóknak integettem és a „Jeanne D’Arc” francia fregatt mellett elhaladva – amely tisztelgő látogatásra jött Hamburgba – konstatáltam, hogy az orrfedélzeten felsorakozott legénység tiszteletadásának a tárgya vagyok. Büszkén kivonultam a fedélzetre és félig le-, majd visszavontam a lobogókat, a fedélzeten távcsővel figyelő fehér egyenruhás tiszt pedig minden mozdulatomat követte.”

(4)

„A tengeralattjáró vezetőülése volt az ágyam, ha a háttámlát ledöntöttem; kényelmes egyáltalán nem volt, de mit számított ez akkor már.

Álmomban a taxisblokád idején jártam, amikor kenummal evezve jártam le a flottilla öbléig és vissza naponta. A jeges sötét téli éjszakákban nemegyszer az evezőpadhoz fagytam és a katonai sátorlapom szó szerint beleragasztott a hajóba. Ezzel szállítottam is, néha kegyetlenül meg volt rakva, nem sok kellett, hogy elmerüljek vele. Ilyenkor, ha azután jött a kamionszállító hajó a gonosz hullámaival, nagyon észnél kellett lenni. A ködös és erős sodrású Dunán a nagyobb merülésem miatt a partközelben nem mehettem, hanem csak jóval beljebb, és a partot ilyenkor sokszor eltakarta a köd és a sötétség. Nehezen lehetett a hajó helyzetét megállapítani és csak a sodrás erősségéből lehetett kikövetkeztetni, hogy mennyire járok már bent. Reggel korán mentem és késő éjszaka jöttem. Lefelé egy, vissza kettő órába, olykor még annál is több időbe tellett az út. Nagyon kellett vigyázni a padon ülve az egyensúlyra, nehogy egy nagyobb húzásnál kikanyarítsam magam az evezőpadból a jeges Dunába.

Voltak veszélyes helyek, ilyen volt az akkor még működő betonelemgyár, házgyári vízbeszívó szűrő telepe ott, ahol a kavicshegyek voltak felhalmozva. A partnál nem lehetett elmenni, mert néhol még víz sem volt, ha olyan volt a folyó vízállása, itt pedig maga az építmény mélyen benyúlt a főág erős sodrású folyamába.
Az előtte lévő sötét tömeget egy erős reflektor világította meg, ahol látszott a víz rohanása. Ezt a helyet különösen utáltam, pedig kedvencemmel, a kamionszállítóval és annak erős hullámverésével is, mindig itt találkoztam a sors kifürkészhetetlen akaratából.

Egy hideg téli napon, mikor még a takaró sátorlapom is szó szerint rámfagyott, jól megrakva mindennel eveztem itt éjjel egy óra tájban. Pont a reflektorral megvilágított részen húztam kegyetlenül, amikor a lapátom puhán beleütközött valamibe és a sötét nyálkás, iszalagos valamit elfordította: egy kifehéredett és szétázott, ínyeit felhúzó, tésztaszerű halálfej vigyorgott rám a semmibe bámuló fekete szemüregeivel; kis híján a vízbe borultam, úgy hátra rándultam, de a víz már vitte is tovább…… – Soha ne nézz a vízi hulla arcába! – szólt a tanítás. – És soha ne beszélj róla, mert akkor mindig emlékezni fogsz rá! –

Ez a vízihulla most ott vigyorgott a gépházam sötétjében és lázálmaimban egyre közelebb jött, kezében egy izzó főtengely darabot tartva és a tömszelence hibáit magyarázta.

Rettenetes mérgezésem volt a benzines gázolajtól, fejfájással és szédüléssel, erős hányingerrel. Olyan gyenge voltam, hogy segítség nélkül még állni sem tudtam, sem enni.

Sabri szegényes lakókocsijában hevertem és néztem az adriai tenger kék vizeiről készített napsütéses képeket.

Forró teát készített nekem és egy kis whiskyt öntött bele, valamilyen fűszerrel és citromkarikákkal. Közben zavarában hol angolul, hol albánul káromkodott, ami az adott helyzetben teljesen ésszerű volt. Égett szagot is éreztem valahonnan, olyat, mint ami a flottillánál is volt, amikor teherautószámra hordták oda az égetni való dokumentumokat, a rendszerváltásnak hazudott hazaárulásnál….”

-SR93H-

(5)

„Kedves ismerőseim egy része nem jött el, egy része elkésett és olyan is akadt, akinek az ott elkészített pótolhatatlan felvételeit a fegyelmezetlen gyereke semmisítette meg. Viszont szerencsére volt olyan is, aki videót hozott és azt használni is tudta. Valamilyen számomra ismeretlen csatornán keresztül a tv2 alkalmi stábja is kijött, felvette az eseményeket, de azt soha nem adta le – gondolom nem volt hírértéke a sikernek… A túlsó parton álló kikötött jégtörőkről készítettek néhány jó képet, ami a Blikkben megjelent, de mást szinte sehonnan. Minden gáncsoskodás és ellehetetlenítés ellenére az SR93H „Polaris-D” tengeralattjárót sikeresen vízretettem, de tudtam, hogy ezt sohasem fogják nekem megbocsájtani.

Néha elég egy csepp méreg a tengernyi vízbe, hogy azt tönkretegye…..és hozzánk még importálnak is belőle!

Maga a művelet abból állt, hogy velem együtt a hajót a magasba emelték, majd a korlát felett közel a partfalhoz elkezdték fokozatosan leereszteni. Teljesen szélcsendes és napsütéses idő volt. Egyedül álltam a tengeralattjáró fedélzetén és figyeltem a hevederek feszességét és tartását. Lent elég sokan összegyűltek ahhoz képest, hogy én senkinek nem szóltam és maga a hajójavító is már csak részlegesen működött.
Amint a Duna fölé értem és áttekintettem a magasból az Árpád út irányába láttam, hogy a magányos hajléktalan, aki magában üvöltözni szokott a hideg és fagyos téli éjszakákban, két kézzel integet nekem… Könnyű szél, inkább szellő kerekedett és meglobogtatta mellettem a vadonatúj, címeres zászlót. Felemelő pillanat volt. Más, mint Hamburgban és más, mint a flottilla öblében. Mindenre a kényszerhelyzet és a szükségesség nyomta rá a bélyegét.

A családomból már senkit sem hívtam meg, mert úgysem jöttek volna el; a feleségem még azt is feleslegesnek tartotta, hogy emiatt a lányom az iskolából mulasszon. (!)

A fiamat már rég nem érdekelte a hajózás és mióta anyagi helyzetünk mélyrepülésbe kezdett, már egyáltalán nem hallgatott rám. Eleinte volt tekintélyem, mert csillogó és vagány Wrangler Jeep-emet szó nélkül átadtam a részére, hogy „valakinek érezze magát”, az ő szavaival. „M” zárolt katonai parancsnoki UAZ-omat ( 469B ) pár év alatt leamortizálta, és annak javítása is az én feladatom volt. Miután megjavítottam magamnak, elcserélhettem a „hernyó lassú” UAZ-ra az addig féltve őrzött, csupakróm és bivalyerős, 180 Km/h-val is száguldó nyitott, tűzpiros terepjárómat, „úgyis a fiataloké a jövő” felkiáltással…

Erkölcsi és morális értelemben is simán hátbatámadva kellett most, a legnehezebb pillanatban helytállnom és nem a feladat nyomasztott, hanem a tudat, hogy mennyire nem így gondoltam az építés alatt, amikor a „barátok” úgy másztak elő még a bokrok alól is, mint a giliszták.

A torkom elszorult és ismerős fájdalmat éreztem a szívemben – nem bilógiai, és orvosi értelemben vett fájdalmat. Ennyi keserűséget egy beteg szív már rég nem tudott volna elviselni. Ez a szépség fájdalma és a magányosság, a felelősségteljes magányosság fájdalmas érzése volt. Kapitány a hídon!

A hajó lassan vizet fogott és a pesti oldalon a jégtörők kürtjei megszólaltak. Köszöntötték testvérüket a vízen, megszületése pillanatában. 2005.05.12-e 11óra 30 perc volt. A 02-es oldalszámú tengeralattjáróm vizet fogott.

Ahogyan Ő is, én is hontalan voltam…..

Akkor és ott szívesen meghaltam volna, mert tudtam, ennél nemesebb és szebb érzésben talán sohasem lesz részem. A partfalon magasan fent az összesereglett munkások csendben figyeltek.

A hajó deciméterenként merült a vízbe, miközben én bent kézi reflektorral a kezemben ellenőriztem a hajó tömörségét. Ha ilyenkor történne valami, csak magamra számíthatnék. Azonban tudtam, hogy az én gyermekem, amelyért eddig is és ezután is véremet fogom hullatni, soha nem hagy cserben. Nem féltem és nem voltam elbizakodott sem, ünnepélyes komolyság és béke volt a lelkemben. Mindenki, aki csak egyszer is átélt hasonló nagyszerű és megismételhetetlen pillanatot az életében tudja, hogy ezek személyre szólóak. Ezekért meg kell dolgozni és meg kell szenvedni, ez nem egy vett hajó, idegen kezek munkája és verítéke – itt az építő lelke közös a hajóéval!

Én nem tulajdonos vagyok, hanem teremtő és alkotó, a munkám és lelkem van benne. Egyek vagyunk!

(6)

„Közeledve a hatodik X-hez, gyakorlatilag a saját hazámban hontalan és hajléktalan vagyok. Sem jövedelemmel, sem semmiféle orvosi ellátással nem rendelkezem, pedig a szúrt, vágott és törött csontjaimnak erre néha szüksége lenne, de önként és dalolva ezt a jogom átengedem (átengedtem) a hazánkba hívatlanul érkező zsidó „menekülteknek”, állítólag valami nagy holohazugság miatt kell vezekelnünk…
Ezenkívül vannak mások által okozott „sportsérüléseim” is, mert ez így olyan úrias és sznob…

Katonai tiszteletadásra sem számíthatok elmúlásomkor, mert semmit nem akartam eladni és átjátszani a hazámból, hanem ellenkezőleg, ezek ellen tenni akartam, mi több, ezért védőfegyverzet kialakításán fáradoztam!

Esetleg egy igazi Magyar Önvédelmi Hadseregtől ezt „poszt-humusz” megkaphatnám, gondolok erre becsvágyóan….”

Az idézett részletek a „Requiem egy tengeralattjáróért” című könyvből származnak.

Megjegyzés:
Egy gátlástalan és rosszindulatú belső ellenséggel állunk szemben, amelyik tervszerűen dolgozik az elpusztításunkon. Ne engedj beadatni sem magadnak, sem a gyerekeidnek injekciót, mert a nyomorult és lassú halált szánják nekünk! Már útban vagyunk nekik…
Egy elárult nemzet nevében, bajtársi üdvözlettel:

Cmdr. Forintos Gyula

HunHír.Hu