1918. május 7-én, a bukaresti békeszerződésben, amit az első adandó alkalommal megszeg az oláh, Románia különbékét köt a központi hatalmakkal; Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával. Románia gazdasága német–osztrák–magyar ellenőrzés alá kerül, hadseregét le kell(ene) szerelnie, Dobrudzsát elveszti, de megtartja a Szovjet-Oroszországtól megszerzett Besszarábiát.

A bukaresti béke közvetlen előzményei

1917 novemberében Oroszországban ismét forradalom tört ki. A bolsevik kormány 1917. december végén Breszt-Litovszkban békét kért a központi hatalmaktól.

Ez a béke elvileg a teljes orosz arcvonalra érvényes volt, a moldvai orosz-román front azonban gyakorlatilag Romániához tartozott. Mivel az ottani orosz csapatok sem óhajtottak továbbra is idegen érdekeket védelmezni, a román kormány fegyverszünetet kért.

A fegyverszüneti tárgyalások Focşani városában kezdődtek december 7-én a német Morgan altábornagy elnöklete alatt, s végül 9-én éjjel írták alá a fegyvernyugvást elrendelő dokumentumot. Román részről Lupescu tábornok,Constantin Prezan hadseregparancsnok küldötte írta alá az okmányt. Akkoriban bomlottak föl a román területen lévő orosz egységek, de a román kormány arra számított még egy ideig, hogy az önálló Ukrajna fogja majd segíteni addig, amíg a nyugati országoktól ismét segítséget kap. Ezért húzódoztak utolsó pillanatig a román politikusok a békekötéstől, amely különbéke lett volna, s ebben az esetben semmissé válik az antant Erdélyre vonatkozó ígérete.

Amikor azonban 1918. február 9-én Ukrajna is megkötötte a békét a központi hatalmakkal, Románia sem várhatott: már másnap, február 10-én békét kért. Ez az addigi román politika csődjét jelentette. Ferdinánd király a következő napon menesztette Bratinaut, s Alexandru Averescu tábornokot, a mărăşti ütközet hősét nevezte ki miniszterelnökké.

Két hét múlva, február 24-én a német kormány küldöttei átadták a román kormánynak a békeszerződés főbb célkitűzéseit tartalmazó okmányokat, majd március 5-én Bukarest mellett, Buftea-ban, az ottani Ştirbey-kastélyban előzetes békét kötött Románia a központi hatalmakkal.

Az első focşani-i fegyverszünet és az előzetes békekötés között eltelt hónapokban, amikor a német és osztrák-magyar hadosztályokat már átdobták a nyugati frontra, s amikor az ukrán és orosz haderő még igen gyönge volt, a román kormány ismét fontos külpolitikai döntésre határozta el magát. A maradék román csapatokat ugyanis 1918. januárjában megindította Besszarábia elfoglalására. A helyzet az volt, hogy Romániának addigi ellenségeivel (1914-ig szövetségeseivel) volt fegyverszüneti egyezménye, tudniillik Németországgal és a Monarchiával, addigi szövetségesének, Oroszországnak megtámadásától semmi sem tiltotta, legalábbis a román politikai gondolkodás szerint. Felhasználva Németország és a Monarchia nyugati elfoglaltságát, valamint a német részről érkező halvány biztatásokat, a vesztes voltát hivatalosan elismert Románia egyszerűen megszállta annak az országnak a nyugati területeit, amelynek csapatai megvédték néhány hónappal azelőtt a román állam létét. A szövetségesi hűség ilyen üzletszerű felfogásának 1918 végén lett meg az eredménye, amikor egyes antant-politikusok húzódoztak minden román követelés elfogadásától.

A bukaresti béke a keleti front felszámolásának utolsó állomása. A fegyverszünet megkötésére Románia veresége után 1917. dec. 9-én kerül sor. A Románia és a központi hatalmak között 1918. márc. 5-én a Bukarest melletti Bufteában aláírt előzetes békében a Monarchia a Kárpátok ívén elsősorban katonapolitikai (a hágók védelme; Czernowitz biztosítása), valamint gazdasági megfontolások alapján 15,9 ezer km2-nyi területhez jut. A Dunánál megkapja az egész Mehedinti megyét Turnu Severinnel, így közös magyar-bolgár határ jön létre. A határon belülre kerül a moldvai csángó falvak csaknem fele mintegy 30-35 ezer lakossal. A Duna menti Cochirlenitől a Constanta alatti tengerpartig futó dél-dobrudzsai határtól északra eső Dobrudzsa (a Duna-deltával) közös német-osztrák/magyar-bolgár kondominium lesz. Romániát hadereje leszerelésére kötelezik, kivéve Besszarábiában, amelynek 1918. januári román megszállását elismerik. A központi hatalmak hadseregeinek szabad átvonulást biztosítanak Szovjet-Oroszország felé.

A franciák által dominált nemzetközi politikai háttér

Oroszország háborús szövetségének 1917. novemberi elvesztése a francia kormány Ausztria – Magyarország irányában tanúsított magatartásában is irányváltást hozott.

Megerősítette ugyanis a november 17-i francia kormányváltozás nyomán hatalomra került miniszterelnököt, Georges Clemenceau-t és barátját, Pichon külügyminisztert abban, hogy végrehajtsák a Monarchia felbomlasztásának általuk már korábban is képviselt programját. Ez az új koncepció a már előbb idézett november 26-i memorandumban is jelentkezik. Ebben ugyanis Lengyelország Németországgal szembeni kiemelt védelmi funkcióján túl szó esik a másik fontos pillérről, egy „megnövelt Romániáról”. Sőt: „A germán expanzió elleni védőövet megfelelően egészítheti ki új államok létrehozása keleten”. Ezek az „új államok” csak AusztriaMagyarország felbomlása után, annak helyén keletkezhettek. Néhány héttel később, 1918. január 5-én Margerie politikai osztályvezető a belga nagykövettel beszélve ugyancsak ezt az új koncepciót vázolta, hangsúlyozva, hogy azt Pichon, Clemenceau és Foche is elfogadta. Arról beszélt, hogy egy hatékony Németország elleni szövetséghez Oroszország helyettesítésére Lengyelország önmagában nem elegendő Csehszlovákiát, Fehér Oroszországot, Ukrajnát, Besszarábiát és Romániát is szükséges bevonni a németellenes francia biztonsági zónába. Az új francia irányvonal jegyében 1917. december 7-én bizottság jött létre a francia Külügyminisztériumban, azzal a feladattal, hogy Oroszországra vonatkozó, idegen elemeket (csehek, ukránok stb.) felhasználó propaganda- és akciótervet dolgozzon ki. A bizottságnak Beneš és Štefanik is tagja lett. December 15-i dátummal Beneš a Deuxième Bureau felkérésére pontos akciótervet készített a Monarchia hátországában szabotázsakciók szervezésére. December 16-án pedig aláírták a Csehszlovák Nemzeti Tanács irányítása alatt álló csehszlovák hadsereg létrehozásáról szóló francia kormányrendeletet. Mindezek a lépések azonban nem jelentették még a francia kormány visszavonhatatlan elkötelezettségét a Monarchia szétzúzása és önálló cseh állam létrehozása mellett.

Az új francia Közép-Kelet-Európa politika kialakulásának 1918. januártól októberig tartó harmadik időszakát ugyanis egyszerre jellemezte a bizonytalanság és a megszilárdulás.

A lengyel államiság kapcsán amely nem vetette fel az európai egyensúly szempontjából mindaddig nélkülözhetetlennek tekintett, nagy múltú Habsburg állam megszüntetését viszonylag egyenes vonalú fejlődést figyelhetünk meg Franciaország és szövetségeseinek politikájában. A független Lengyelország létrehozása melletti 1917. december végi francia állásfoglalás után röviddel, 1918. január 5-én Lloyd George brit miniszterelnök a lengyeletnikai határok helyreállítását javasolta, míg Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök január 8-i nyilatkozatának 13. pontjában ugyancsak független lengyel államot kért tengeri kijárattal.

Noha az antant vezető hatalmai eltérő álláspontokat fogalmaztak meg az új Lengyelország határait illetően, míg például a franciák egy ideig az 1772-es határok visszaállítását is elképzelhetőnek tartották, a brit kormány elvetette a történelmi határokat a lengyel újraegyesítés szükségességét egyikük sem kérdőjelezte meg. Ennek eredményeként a Versailles-i Legfelső Haditanács 1918. június 3-i ülésén Franciaország, Anglia és Olaszország az igazságos és tartós béke egyik feltételének jelölte meg a független és egyesült lengyel állam megteremtését. A francia köztársasági elnök, Poincaré június 22-én a lengyel hadsereg első hadosztályának eskütételekor ezt az állásfoglalást megerősítette. Szeptember 28-án a francia kormány átadta a lengyel hadsereg parancsnokságát a Lengyel Nemzeti Bizottságnak, miáltal szövetséges hadviselő félnek ismerte el a lengyel haderőt. Rövidesen a többi antantállam is meghozta ezt a döntést. 1918. október 7-én a lengyel régenstanács kikiáltotta Lengyelország függetlenségét. Mindvégig megfigyelhettük Franciaország kezdeményező és meghatározó szerepét a lengyel ügyben, ami azzal függ össze, hogy Párizs az 1917. december 23-ai angol-francia egyezmény óta folyó alkusorozat alapján a lengyel területeket saját akciózónájának tekintette, ahol kezdeményező szerepét szövetségesei sem kérdőjelezték meg. Az önálló lengyel államiság megteremtésénél sokkal ellentmondásosabb és bonyolultabb folyamat vezetett el a Monarchia felbomlásáig és annak területén új állami keretek kialakulásáig.

Ausztria-Magyarország esetleges megszűnése nyomán az európai hatalmi egyensúly megbomlásától tartott ugyanis az amerikai és a brit kormány, sőt a francia politikai elit egy része is. Lloyd George brit miniszterelnök 1918. január 5-én az angol szakszervezetek delegáltjai előtt mondott beszédében kijelentette, hogy a Monarchia szétzúzása nem brit háborús cél. Wilson elnök híressé vált január 8-i kongresszusi üzenetének 10. pontjában AusztriaMagyarország népei számára autonóm fejlődést és nem függetlenséget kívánt.

Február 15-én a francia Szenátus Külügyi Bizottsága előtti meghallgatása során Pichon külügyminiszter azokról a nehézségekről beszélt, amelyeket a britek tartózkodó magatartása okoz a nemzetiségek idegen uralom alóli felszabadulásához való jog alkalmazásával kapcsolatban. A francia vezérkar március elsejei „Oroszország helyreállítása és a francia érdekek” című tanulmánya a Habsburg állam megszűnését és fennmaradását egyaránt lehetségesnek tartotta. Még a Béccsel folytatott titkos különbéke-tárgyalások április eleji megszakadása után is elhangzottak a francia Képviselőházban a Monarchia továbbélését támogató felszólalások. Így április 30-án Painlevé egykori miniszterelnök ezt mondta: „Az antant nem akarta, hogy vége legyen a Habsburgok Ausztriájának, inkább Ausztria modern alapokon nyugvó, a népek önrendelkezési jogának elvét figyelembe vevő átszervezését kívánta.” „Önök felégették a hidakat Ausztria felé. Ennek a politikának később látjuk majd meg a következményeit. Oroszország tönkre van téve, nem tudom, érdekünkben áll-e, hogy Ausztria darabokra legyen szabdalva. Nem tudom, hogy a darabok milyen befolyás alá kerülnek majd.”- érvelt Marius Moutet május 3-án. Ugyanezen a napon Clemenceau is bevallotta a képviselők előtt: „nem volt osztrák politikánk, se nekem sem másoknak”.

Mindennek fényében nem véletlen, hogy május 28-án Beneš világos és pontos állásfoglalást kért Pichon-tól a csehszlovák kérdésben. Sőt a Csehszlovák Nemzeti Tanács aggodalmai 1918nyarán sem szűntek meg: tartottak IV. Károly újabb békeoffenzívájától, féltek attól, hogy a francia politikai elit mégis kedvezően fogja megítélni a Monarchiát, és nyugtalanította őket az is, hogy Németország esetleg végső, ezúttal sikeres rohamra indul.

A francia kormányzati körökben is helyenként jelentkező bizonytalanság ellenére az 1917. novemberdecemberre kialakult új francia Közép-Kelet-Európa koncepció az 1918. januártól októberig terjedő harmadik szakaszban is tovább erősödött. Három, a háború menetét jelentősen befolyásoló esemény történt, ami az új irányvonalat megszilárdította.

1918. március 3-án Szovjet-Oroszország különbékét kötött a központi hatalmakkal, és kivált a háborúból, ami nyilván a francia-orosz és a brit-francia szövetség azonnali felbomlásával járt. Április elején botrányos körülmények között (Czernin-incidens) végleg megszakadtak az Osztrák-Magyar Monarchiával 1917 márciusa óta folyó titkos különbéke-tárgyalások.

Továbbá 1918. május 1415-én Spában Németország és Ausztria-Magyarország vámunióirányába mutató szoros gazdasági együttműködést célzó szerződést írt alá. Megvalósulni látszottak a francia biztonságpolitika számára ijesztőnek tűnő Mitteleuropa tervek. Vagyis Oroszország, mint szövetséges végképp kiesett, a központi hatalmak egysége látszólag tovább erősödött, miközben a nyugati front megsegítésére várt amerikai csapatok tömegesen még nem érkeztek Franciaországba. Ebben a válságos helyzetben a francia kormány minden szóba jöhető tartalékot, köztük a központi hatalmak által már évek óta előszeretettel alkalmazott „nemzetiségi fegyvert” is igyekezett bevetni. E politika keretében a Monarchia úgynevezett „elnyomott nemzeteinek” 1918. április 10-én Rómában tartott kongresszusát, amelynek résztvevői a közös elnyomó elleni közös küzdelemre szólítottak fel, Franciaország egyértelműen támogatta. A Párizs által a tanácskozásra küldött félhivatalos küldöttség tagja volt Franklin-Bouillon, a parlament külügyi bizottságának elnöke is, aki kifejezte, hogy a francia kormány egyetért a kongresszus határozataival. Sőt maga Clemenceau is megjelent a nemzetek képviselői előtt, és elítélte a Monarchiát. Röviddel később Beneš azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy ismerje el Csehszlovákia függetlenségét. A „Tigris” ezt akkor még hivatalosan nem tette meg, de megérlelődött benne a meggyőződés a cseh emigráció törekvéseinek támogatását illetően. A francia külpolitika irányítói ezután rendszeresen fogadták Benešt, és a Quai d’Orsay-én egy külön hivatalnokot bíztak meg a lengyel és a cseh ügy figyelemmel kísérésével. 1918 májusában a francia miniszterelnök egy nyilatkozatában szükségesnek nevezte az Osztrák-Magyar Monarchia szétzúzását.

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk tehát, hogy a Közép-Kelet-Európával kapcsolatos francia külpolitikai paradigma alapvető változáson ment keresztül az első világháború során. Míg korábban a szövetséges Oroszország érdekeire való tekintettel, illetve az OsztrákMagyar Monarchia esetében az európai egyensúly fenntartása érdekében a francia külügy nem támogatta a térség általában birodalmi keretek közt élő nemzeteinek önállósági törekvéseit, 1916-tól kezdődően a francia kormányzat egyre nagyobb érdeklődést tanúsított főként a lengyelek és a csehek iránt. E változás, amint fentebb láttuk, nem a rendkívül aktív francia szlávszakértők vagy a cseh emigráns politikusok, netán a francia közvélemény nyomásának volt köszönhető, hanem a katonai helyzet új kihívásainak. A nemzetiségi kérdés háborús eszközként való felhasználása a Központi hatalmak oldaláról, valamint a francia hadsereg növekvő létszámproblémái napirendre tűzték a cseh hadifoglyok és a lengyelek harci bevetésének kérdését. A háborús szerepvállalás pedig egyre nagyobb mértékben megerősítette a franciaországi lengyel és cseh emigráció politikai helyzetét, mely emigráns szervezetek nemzetközi szinten is az általuk képviselt népek legelismertebb szervezeteinek számítottak.

Mindazonáltal Franciaország Közép-Kelet-Európa politikáját legnagyobb mértékben befolyásoló tényező orosz szövetségesének a háborúból való kiválása volt a bolsevik forradalom következtében 1917 novemberétől. Párizsnak tehát találnia kellett a cári Oroszország helyett másik ellensúlyt Németország hátában. A megoldásnak a birodalmak visszahúzódása illetve összeomlása nyomán Közép-Kelet-Európában létrejövő franciabarát nemzetállami övezet kialakítása és megerősítése tűnt, amiből logikusan következett a Monarchia megszüntetésének programja. Megállapíthatjuk tehát, hogy Franciaország térségünkkel kapcsolatos külpolitikáját az első világháború idején is a nemzetbiztonsági szempont határozta meg.

Párizs 1917-18-ban kezdeményezőbb volt e régióban angolszász szövetségeseinél, akik többnyire kisebb-nagyobb késéssel követték például az emigráns szervezetek elismerése és a velük való együttműködés tekintetében. A francia külpolitika nagyobb aktivitásához minden bizonnyal hozzájárult, hogy a háborús emberveszteségek Franciaországot sújtották a legnagyobb mértékben, és az orosz szövetséges kiesése után neki kellett közvetlenül szembenéznie a megnövekedett német veszéllyel. A Monarchiával folytatott titkos különbéke-tárgyalások kudarca után Franciaország befolyása megerősödött az antanton belül, és jelentős mértékben hatott partnereinek Ausztria-Magyarországgal kapcsolatos politikájára is.

A bukaresti béke – visszalépés a Bufteában aláírt előzetes békéhez képest

A Bukarestben május 7-én aláírt végleges béke az átadandó területet – lényegében Magyarország rovására – közel harmadára csökkenti. Az 5,6 ezer km2-nyi területből 86,8 ezer ortodox vallású román lakossal Magyarországnak jut 3,8 ezer km2 22,9 ezer lakossal, 42 faluban. A csángó falvak visszakerülnek Romániához. Ausztriához kerül 1,9 ezer km2 terület 63,9 ezer lakossal (107 faluban). Magyarország és Bukovina határa a csatolt részeken nincs megállapítva. Emellett Magyarország a Duna szerb-román határszakaszán három dunai szigetet (Simianu, Ostrovu, Mare Ostrovu) 30 évre kereskedelmi megfontolásból évi ezer lejért bérbe vesz.

Raffay Ernő:A vajdaságoktól a birodalomig – Az újkori Románia története II.
Kecskés Gusztáv: Franciaország Közép-Kelet-Európa Politikája 1918-tól napjainkig
Erdélyi Magyar Adatbank

pig@ – HunHír.Hu