Egész szép magyar hazánkról szól s nemcsak fiatal magyaroknak az a tanulságos mese, amelyet Wass Albert már a 30-as években megírt a Patkányok honfoglalása című elbeszélésében.

Még azóta sem értettük meg, nem bírjuk felfogni, hogy egyre több magyar család házában vagy portája körül patkányok tenyésznek. Még mindig kevés Olvasóhoz jutnak el az intelmek, pedig ma már azokra a napokra ébredünk, amikor nincs időnk gondolkodni, hogy mit is tegyünk a beházasodó, szaporodó, elfajuló hatalmas patkányokkal. Most cselekednünk kell!

Az ember háza ott állt a dombokon és uralkodott. Uralkodott a kerteken, fákon, bokrokon és veteményeken. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy.

Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott, szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón, és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiai voltak, s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.

Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk – gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.

És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Feltúrták a pincét, ásni kezdték a falakat. Már nemcsak a pincében, hanem a kamrában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, s megrágtak minden megrághatót. Egyszer amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott a botjával. Az egyik patkányt fejbe találta, s kimúlt. Vérig sértve röffentek össze a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző. – Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a főpatkány egy zsírosbödönt tetejéről. És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplőcsizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak.

Egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak, még a virágoknak is, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és eljött a tél. A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, marták és ölték egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedetek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Őszre ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire megjött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban vagy pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!

(részletek az elbeszélésből)

– vahe – HunHír.Hu