Ami a románoknak örömünnep, az nekünk végtelen, soha el nem múló fájdalom. Habsburg féreg rágta, szabadkőműves métely fertőzte a Szent Korona országát, és olyanok hasítottak le belőle hatalmas szeleteket, akiknek őseik jogán nem volt hozzá jussuk. A csonka Magyarország körüli nemzetállamok politikusai sokkal rafináltabbak és rámenősebbek voltak az elmúlt egy-két országban a magyaroknál, ők megszerezni akartak bármi áron, míg a mieink nem egymással elfoglalva, belülről bomlasztva nem tettek a hazáért szinte semmit. Medgyessy korábban koccintgatott az örömünnepre, a román vezér beletörölte bocskorát, s mi továbbra is úgy közelítünk az elszakított nemzetrészekhez, hogy a hivatalos álláspont szerint véletlenül se sértsük meg a szomszédok érzékenységét.

Nyolcvanhét esztendő telt el az erdélyi románság képviselőinek Gyulafehérváron tartott nemzeti gyűlése óta, amely kimondta Erdély egyesülését a királyi Romániával, közismertebb nevén a Regáttal. A románság számára ez azóta meghatározó jelentőségű dátum nem túl hosszú államisága történelmében. Nem túl hosszú – mondhatjuk -, hiszen az igazi államiságot számukra a függetlenségi háborút megelőző és követő, csupán két históriai tartományt, a korábban török, kicsit orosz vazallusságot elszenvedő Havasalföld és Moldva összekapcsolása jelentette. Számukra a nagy álom mindig is Erdély csatlakoztatása volt, melyre enyhe román demográfiai többsége jogán tartottak igényt.

1918. december elsején látták elérkezettnek az időt, hogy ezt az igényt egy népgyűlésen nyíltan és nyilvánosan is megfogalmazzák. Persze, az igény bejelentése még semmit nem döntött el, a nagy történelmi mozgásokat egyéb tényezők határozták meg. Például az osztrák-magyar hadsereg más frontokon való összeomlása, a magyarországi “őszirózsás” forradalom által hatalomra került dilettánsok kétbalkezessége, pacifizmusa, mely szinte az országárulásig ment el. Továbbá Kun Béláék vörös diktatúrája, ami igazi “vörös posztó” volt a győztes antanthatalmak szemében.

De Trianonig még volt némi idő hátra, s bár ott az előre elhatározott “vae victis” elvén ítélkeztek, mégis történhettek volna némileg másképpen is a dolgok.

De térjünk vissza Gyulafehérvárhoz. Az akkori erdélyi lakosság enyhe többségét képező román lakosság képviselői ott nyilatkoztatták ki, hogy egyesülni szeretnének a román királysággal – a népek önrendelkezési elvének alapján. A többi, együtt lakó népet, magyarokat, németeket, zsidókat nem kérdezték meg az ügyben, de elhúzták előttük a demokratikus megoldások mézesmadzagját, az új államiságon belüli kulturális autonómia és Székelyföld területi autonómiájának ígéretét. Hogy mennyire gondolták ezt komolyan, az máig is talány és megfejtendő titok marad, ám tény, hogy az eltelt nyolcvanhét esztendők alatt soha nem tartották be ezt az ígéretet. Az akkor tett ünnepélyes nyilatkozatukat pedig szeretnék végleg és visszavonhatatlanul elfelejteni, s az egész gyulafehérvári aktusból csak a dátumra emlékezni, melyet – nem éppen alaptalanul – az ország nemzeti ünnepének jelöltek ki.

Számunkra 87 esztendő alatt az akkori Gyulafehérvártól a mai Gyulafehérvárig tartott és tart az a kálvária, mely kifosztatásunk és jogfosztottságunk hosszú-hosszú útját jelenti, s ezen nem változtatott a híres ,,decemberi forradalom sem, amihez azért magunk is hozzájárultunk és fűztünk némi reményt.

Önrendelkezés? Kulturális autonómia? Ugyan! Székelyföld sajátságos önállása? Hát ez a bukaresti politikusok és a gyulafehérváriak mai örökösei számára is országárulást, méltánytalan, veszélyes igényeket jelent. Sőt: Koszovó rémét.

Pedig nem mi, ezúttal ők tévelyegnek a történelem igazi logikáján kívül.

Magyari Lajos
Háromszék napilap

HunHír.Hu