Apa már nincs itt, a nagypapa, az a drága jó ember, évtizedekkel ezelőtt eltávozott közülünk. Hogy szerették-e egymást, azt ma már nem tudni, hogy tisztelték, arról van még pár emlékkép, de hogy mindketten megtértek Teremtőjükhöz, biztosan megbékéltek magukkal, egymással és a sorssal is. A föld, amelyből vétettünk, a végén úgyis befogad, a koporsóra hulló rögök túlvilági harangszónak számítanak, és jelzik kezdetét a csendnek, a megnyugvásnak.
Apa és nagyapa egyben biztosan közös volt, mert azt adta meg nekik a sors, hogy egy olyan országban születhettek, amelynek még tenger mosta partjait, ahol négy folyó zúgott a Kárpátok szent hegye karéjában. Aztán ez a föld zsugorodni kezdett, a rajta levő embereket más zászlók alá hajtották, és a hatalmi szóval döntők megcsonkoltak egy országot. Apa és nagyapa ebben a világban mozgott, de megélhette azt is, amikor visszaadták a zászlókat, majd saját bőrén érezte, amikor a kicsiben is kicserélték azokat. Angyalkásról vörösre.
Apa és nagyapa megtért a földbe, a zsugorított, csonkolt országban, de legalább sírjukat jel fedi, az utód bármikor odazarándokolhat. Nyugalmukat, pihenésüket nem zavarja senki, mert nálunk a temetők legalább megmaradtak. De mi van azokkal, akik elbitorolt magyar földben álmodnak, és nincs nyugtuk a temetőben, mert az emberből először fejfa lett, aztán gonosz kezek azt is jeltelenné tették?
A katonák, a hősök, akik fegyverrel védték a hazát, űzték az ellenséget, s haltak meg ellenséges kartácstűzben a harcmezőn, ott, azon a környéken nyugszanak, ahol kihullott kezükből a puska, ahol a földre esett a bajonett. Ők együtt vannak, mint ahogyan együtt voltak a hadrendben, úgy alusszák álmukat akár az otthontól távol, akár közel, de mindenesetre ott, ahol harcolni kellett a hazáért.
A gonoszok, akik 85 éve megérkeztek, jöttek, láttak és kaptak. Nem érik be annyival, hogy ölükbe hullott ország, vagyon, ember, épület, gazdagság, a gonoszok most már a halott hősöket is gyalázzák. Teszik, mert erős bennük a bűntudat, hogy nem szereztek, tettek és dolgoztak, hanem csak felvették az alamizsnát, és nincs joguk ahhoz, ahol ezer évek óta más színű zászlót fújt a hajnali szél, ahol napról, csillagról regéltek a tarsolylemezes katonák.
A bűntudat, s az ebből táplálkozó zsarnoki felejtetésvágy nem kíméli a temetőket, megbecsteleníti a fejfákat. Hogy az utódok kimennek az elmélkedés és az elmúlás kertjébe, ne találjanak feliratot, ne találjanak jelet, csak az új zászló borítson be mindent, hogy azt gondolhassák: az ő őseik porladnak ott.
Az elszakított területeken, azon belül is Erdélyben mindennapos a halottgyalázás. Magyar hősi temetők kerítéseit festik át ocsmány kék-sárga színekre, a neveket levakarják a fejfákról, hogy kifelé így jelezzék a birtokbavételt. Százegynéhány év múlva már senki sem emlékezik arra, hogy magyar hősök csontja fölött jár, akkor már ott, a Kárpátok lábánál majd mondhatják, hogy ide temettük a román dédapát. A sósmezői, a dancúrási katonatemető még áll, a fejfák még várnak, s titkon remélnek: nem lehet annyira gonosz a világ, oly történelemhamisító és galád, hogy továbbra is átcímkézze a keresztfát.
G. Kirkovits István – HunHír