Csendes, befele forduló, méltóságteljes. A legerősebb hang a koporsóra eső rög tompa puffanása, aztán a csend, s újabban a Szózat. A gyász a szívbe költözik, kifele mutat egy-egy könnycseppet, arcra telepedett szomorúságot, s a lélekkel hadakozik. Miért pont most, miért pont ő, miért pont ez a nemzet?
Gyászunk több évszázados, azóta tart, mióta megszűnt a nagy kor, mióta három darabra szakadtunk, és elveszítettük lelkeink háromnegyedét. Azóta nem tudunk régivé születni, hiába erőlködünk és kapaszkodunk, s vonszoljuk magunkat évszázadokon át, soha sem következik be a teljes kibontakozás. A gyenge gyökérből nem nőhet erős fa, s a meglévő törzs is elhal, ha mindig egyre mélyebben és mélyebben vágják le az ágát.
Bennünk él évszázadok óta a befelé fordító gyász, és az a pár kis siker, amely ad örömöt, felvillanást, viszi tovább életünket nemzedékeken át. Az utóbbi évszázadok nehezek voltak és kegyetlenek, mert csak hanyatlás van azóta, mióta kihalt a nagy ház, és a jobbá tevők is az égbe vándoroltak. Befelé fordultunk. A koporsóra puffanó rögök birodalmába, a magunkba fojtásba és a csendes szenvedésbe. Ezek voltunk, egy nagy, régi, de sokat szenvedett nép. Ezek vagyunk, egy minden irányból támadott, a megsemmisülés felé vonuló, segélykiáltásokat nem adó, a bensőben rendet nem rakó, megosztott, elbutított nemzet. Akkor is lenni kell, ha erre kevés a lehetőség, és akkor is tenni kell, ha tipornak, mert muszáj. Földi élet és földi feltámadás, de az újabb aranykor előtt most még érezhető a halál, a csendes, befelé forduló, méltóságteljes gyász. Pedig az taníthat is, és a gyász megosztható másokkal és az utódokkal úgy, ahogy szűkebb körben tesszük, méltóságteljesen.
A még élő és kézzel fogható gyászunk nyolcvanöt éve kezdődött, amikor először megcsonkoltak, majd kivéreztettek. A maradékot gettóba hurcolták, mert gettó lett a Kárpát-medence karéja úgy, hogy nem elvitték lakóit, hanem szülőföldjükön tettek rájuk rabigát. Kín, keserv, fájdalom, a haldoklók hörgése, az idegen szuronyra tűzött csecsemők véres valója, korbács, kényszermunka, megalázás. Magyar szóért dézsma, deres, akasztás. Előtte még elpusztultunk több mint félmillióan, mert védeni kellett a hegyeket és a hágókat, és megint belekényszerültünk egy olyanba, amihez semmi közünk, de a nagyok, akik bennünket korábban megtizedeltek, ismét ránk parancsoltak.
Aztán jött az a második, az a legnagyobb világégés, a Don-kanyari fagyott halál, az idegen földbe leeresztett koporsók díszsorfala, majd az összeomlás a halálhozókkal szemben. Negyvenöt éven keresztül lehelték a megsemmisítés illatát, gyilkoltak, rombolták a lelket, törték szét az életutat, s taposták el az egzisztenciát. A szovjet megszállók magyarországi halálosztaga csak ütött, csak ütött, csak kínzott, csak kínzott, rúgott le vesét, vert péppé nemi szervet, és a szembeszegülőért már hívta is a kaszást. Tombolt a terror, ember embernek lett farkasa, mert azok, ott Moszkvában és itt, az ismét vörös rongyokba öltözött Budapesten ezt akarták, kéjes bosszúvágyban tobzódva pusztítani el mindent, ami akár csak a legcsekélyebb mértékben is emlékeztet az előző korszakra.
Azok, akik ezt tették, még élnek, még nagyon sokan élnek itt közöttünk, s nem foglalkozunk velük. A gyászt, a fájdalmat, a szeretett elvesztését nem kiáltjuk világgá, mert nem ilyen a természetünk. Nem siránkozunk, nem handabandázunk, s nem rázzuk öklünket. A gyász, a fájdalom, a szenvedés a lélekkel harcol, s a szívbe költözötten rág belülről.
Fogyunk természetesen, és ez is nemzethalál. Azok is gyilkosok, akik helyeslik, s támogatják a kedvezőtlen irányt, hogy elegen vagyunk, minek szülessen több gyermek, s ha mégis kell, majd a hozzánk betelepülő idegenek kiegészítik az országlistát. Századokon keresztül magunkban tartottuk a gyászt, legfeljebb halottainkat öltöztettük fehérbe vagy feketébe ősi szokások alapján, de most már szóljunk, mert mindenre ráborul a feledtető homály. Ne csak a kis sírnál álljon a pap, és mesélje el a pár jelenlévőnek az elhunyt életútját, hanem a nagy nemzeti gödörnél is álljanak a tanítók, mondják el annak múltját, nevezzék meg megalkotóját, és a régiből, az elhunyt történéseiből, tapasztalataiból táplálkozva, azt világgá kiáltva vetítsék előre a hőn óhajtott feltámadást.
Az elmúlt évszázadban több millió lelket vettek el tőlünk, több millió test élhetett volna tovább, több millió otthonban verték le a feszületet, s rondították össze a házi áldást a megszállók, a megalázók és az idegenek. Nem beszélünk veszteségeinkről, nem beszélünk kínjainkról, mert csak belül harcolunk, és ezért is olyan kiüresedtek az unokák. Nekik nem mondják azok, akik most a kormányrúdnál vannak, milyen volt a múlt, milyen szörnyű családtipró és nemzetgyilkos az idegenek osztotta halál, mert még most sem tudják sokan elfogadni, hogy a keletről jöttek a többségnek szenvedést hoztak, megbecstelenítést, rabságot, megalázást, kivégzést és nem felszabadítást.
Tanítsák már az évszázadok szenvedéseit olyan súlyban és olyan mértékben, amilyen hatással volt a nemzetre. Tudja meg idős, s fiatal, az, aki most még más világban él, hogy milyen volt a magyar tetemrehívás. Don-kanyar, szovjet megszállás, haláltábor, Recsk, ÁVO, besúgórendszer, lelakatolt száj. Ez mind a magyar eltitkolt valóság, s ha befele is fordulunk, nekünk is fáj.
G. Kirkovits István