A megfélemlített délvidéki magyarok a körülményekhez képest megpróbálnak megmaradni szülőföldjükön. A jobbára magyarlakta településeken ez könnyebben megy, mint másutt, s nem véletlen, hogy ezek a falvak egy-egy kicsi szigetet képeznek a szláv rengetegben. Igaz, a rendőr is legfeljebb csak beszél magyarul, a boltost, a kocsmárost leginkább a haszon érdekli, de az olyan központi fórumokon, mint például a cukrászda, vagy az italbolt, mindig előjönnek a nemzetiségi kérdések. Ha aztán véletlenül előkerül egy hegedűs, bőgős, vagy cimbalmos, s emelkedik a hangulat, akkor bizony előfordul, hogy a tompa fényű lámpákkal megvilágított helyiségből kiszűrődik az utcára a Kossuth-nóta.

A valaha jobb napokat megélt kishegyesi ABC előtt gesztenyeárus kínálja portékáját. A felszerelése hasonló, mint amilyennel harminc-negyven évvel ezelőtt az idősebbek Budapesten találkozhattak, a hordó alakú tűzhely megmaradt, csupán faszén helyett gázpalack pörzsöli a nyers őszi finomságot. Kétszáz dinárért körülbelül hatszáz forintért adnak fél litert, s ráadásul tisztítva rakják a láng fölé, így még a pucolással sem kell bíbelődni.

A magyarul beszélő árus elmondja, hogy mily furcsa egy budapestinek, Macedóniából származik a gesztenye, és bizony a szállítás miatt is kénytelen az ottani viszonyok szerint nagyon húzós áron adni a sült csemegét. Az árus nem panaszkodik, sőt, mondhatni inkább bizalmatlan, a megélhetést, a lehetőségeket firtató kérdezővel szemben, leginkább csak azt dünnyögi: hát, megvagyunk. Az ABC egyik fele üres, pár rossz kartondoboz minden ékessége, míg a másikon, ha szegényes választékban is, de azért szinte mindent lehet kapni. Alapvető élelmiszereket, italokat, tisztítószereket, édességet.

A fizetések még hozzánk képest is alacsonyak, a nyomát sem látni már az egykori jólétnek, amikor a szocialista Magyarországhoz képest kapitalista úti célként funkcionált a régi Jugoszlávia. A pénztáros kisasszony is visszafogott, szemmel láthatóan hozzászokott ahhoz, hogy ki tudja, milyen célból érdeklődnek egyesek, ezért jobb, ha ott van a szájon a lakat.  Élünk, éldegélünk, elvagyunk  mondja csak csendesen. Kérdezem a magyarverésekkel kapcsolatosan, tudakolom, hogy náluk is divat-e a falfirkálás, persze ő csak annyit mond, hogy igen, hallotta, hogy ilyen esetek előfordulnak, és nagyon szomorúnak, fájdalmasnak nevezi azokat.

A kocsmában már többen vannak, köztük fiatalok, elnyűtt arcú idősek. Az asztalokon sörös és boros pohár, mellette erősebb ital kísérőnek, s néhol a mi ízlésünknek kicsit furcsa zaccos török kávé gőzölög. A kishegyesiek ismerik Lavró Tihamért, azt a szabadkai fiatalembert, aki elsőként tárta nyilvánosság elé, hogy magyarsága miatt verték meg, alázták szerb szomszédjai, és hosszú heteken keresztül elcsúfított arcán viselte a szerbek ütésnyomát. Az egyik törzsvendég mondja, hogy szerencsém van, mert látta Tihamért a faluban, s az is előfordulhat, hogy mielőtt visszamenne Szabadkára, betér ide egy-egy parolára. Tihamér jön is, és most már rutinosan nyilatkozik, s ami a legfontosabb: nincs benne félelem.

Eleget szenvedett ahhoz, hogy megerősödjön, s most már végigjárja az általa kijelölt utat.  Szidnak persze most is engem, gyalázzák szegény anyámat, s bizony a hatóságok is egyoldalúan bánnak velünk, de úgy érzem, mindezek ellenére itt kell maradni a szülőföldön. Meg kell mutatni a világnak, hogy igen, él és ragaszkodik ősei birtokához a délvidéki magyarság, és soha nem fogja hagyni, hogy elűzzék, eltapossák.
Mint megtudom, mások is vannak az italboltban, nem csak helybeliek, és természetesen a messzebbről jött ember mindig bátrabb, hiszen ha valami gond van, ő szedi sátorfáját, a helyben lakó pedig ott és egyedül marad. Érdekes, hogy mégis helybeliek, más településről érkezettek, amikor a magyarságról van szó, vérmérsékletük függvényében a ragaszkodást, a csendes ellenállást jelölik meg legfontosabb feladatnak. Ők csak élni akarnak, úgy, ahogyan természetes, ahogy törvényszerű: hogy használhassák a nyelvet, hogy kitűzhessék a zászlót, ami az övék, s hogy azért ne bánthassa őket senki sem, mert magyarok, mert őshonosok, és mert nem más szerb tartományból szalasztottak.

A mindennapi diszkriminációt megélik, hiszen jelen van a hétköznapi- és a közéletben egyaránt. Az egyik vendég meséli, hogy az idetelepített szerbek a szűkös álláslehetőségek ellenére is munkához jutnak, és természetesen a fizetésük is magasabb, mint az őshonos magyaroké. Ennek ellenére a Délvidék él, és a magyarok nem alkusznak. Reménykedve tekintenek a kettős állampolgárságra, mert úgy érzik, erre mindenképpen szüksége van a szülőföldjén megnyomorított magyarnak.

2004. november 01.

G. Kirkovits István