A délvidéki őshonos magyarságot ért szerb etnikai terrorhullám miatt emelte fel ismételten szavát a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM). A budapesti Műcsarnok oldalánál, a Jugoszláv Nagykövetséggel szemben összegyűlt több mint félezres nemzeti érzelmű tömeg piros-fehér-zöld és Árpád-sávos zászlók takarásában tett hitet az elszakított nemzetrészen élő honfitársak érdekvédelme mellett.
A HVIM által szervezett erődemonstrációhoz több párt és civil szervezet is csatlakozott, hogy közösen tudassák a világgal az anyaország elkötelezett polgárainak üzenetét. A Kárpátia elnevezésű nemzeti rock együttes lelkesítő, az összmagyar reményt tápláló szerzeményeinek alátámasztásával a rendezvény szónokai egyértelműen hangsúlyozták: a délvidéki magyarok nem lehetnek egyedül, mert élet-halál harcukért az egész Kárpát-medencének ki kell állnia.
Toroczkai László, a HVIM elnöke ünnepi beszédében kiemelte, hogy Trianon után folyamatos, ha úgy tetszik, százéves háború dúl a Szent Korona országaiban. Az elnök konkrét történelmi példákat felsorolva időrendi sorrendben ismertette a trianoni területcsonkítást követően azonnal harcba lépő Rongyos Gárda dicsőséges magatartását, s példaként állította őket a hiteles magyar történelemtől elrugaszkodott generációk elé. Utalt a revízióra, az összmagyar akaratra, amikor a magyar csapatok visszafoglalták a Szent Korona testéből elszakított területrészeink egy részét, és figyelmeztetett 1956 fontosságára úgy, hogy aláhúzta azt a negyven éven keresztül elhallgatott tényt: a jelenlegi határainkon túl élő magyarok lelkesedésükben fegyverrel is támogatták volna a vörös hordák ellen a budapesti barikádokon küzdőket.
Toroczkai üdvözölte Cseresznyés Pált, a rendezvényen megjelenő marosvásárhelyi hőst, és szólt arról a pogromról, amikor 1990-ben a feldühödött románok magyar vérrel öntözték Székelyföld egyik legnagyobb városának utcáit. A közelmúlt történéseit megvilágítva elemezte a volt Jugoszlávia területén dúló véres háborút, megemlítve a Délvidék 1999-es bombázását. A HVIM elnöke szerint most is háború van, mert még az anyaországban és Erdélyben az önrendelkezésért, az állampolgárságért harcolnak a magyarok, addig a szerbek ütik, vágják, rúgják őket a Délvidéken. Figyelmeztetett rá, hogy hovatartozásuk miatt gyűlölik őket, és a nap, mint nap bekövetkező véres események bizonyítják, mindezekhez hozzájárul az ottani hatalom cinikus részvéttelensége. A történelmi példák nyomán leszögezte: a magyar nemzet hős része hiába harcolt oroszlánként a sorsfordító pillanatokban, az áruló politikai vezetés mindig hátba döfte a nemzetet, s a valódi hős vezérek elvéreztek a harcmezőkön, vagy dohos börtöncella lett az osztályrészük. A nemzetárulók apró pénzre váltották a harcok és a küzdelmek eredményeit, s emiatt tűnt el több százezer magyar az elszakított területekről.
Toroczkai nyomatékosította: a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom április 30-án a délvidéki Óbecsén tüntetett a magyarokat ért terrorcselekmények miatt, tiltakozó jegyzéket adott át a szerb rendőrségnek, és a mai napig egyetlen magyar megmozdulást követően került az érdeklődés középpontjába a délvidéki helyzet. Erőteljesen bírálta a szerb hatalommal szimbiózisban élő Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Kasza József kétértelmű megnyilvánulásait, aki hatalmát féltve megijedt a HVIM-esek kezdeményezésétől, bátor kiállásától, és csak két hónap múlva állt a közvélemény elé, mert a magyarveréseket már nem lehetett az asztal alá söpörni. A tömeg bekiabálásokkal fejezte ki ellenszenvét Kasza és politikája ellen, mikor értesült Toroczkai Lászlótól arról, hogy a délvidéki hivatalos magyar vezető diplomáciai úton akarta leállítani a magyar újságírók Szabadkára érkezését.
Mindezek ellenére Toroczkai úgy ítélte meg, a több évtizedes küzdelem mégsem volt hiábavaló, mert a magyarság nem tűnt el úgy a Kárpát-medencéből, mint a szászok, vagy a svábok Erdély különböző területeiről, a darabokra hulló jugoszláv államalakulatból történelmi múltjához híven kinőtt a szabad Horvátország. A vajdasági választások pedig arra is figyelmeztetnek, hogy elkezdődött a nemzetárulók kiszorítása a különböző pozíciókból. Örömmel és megelégedéssel nyugtázta, hogy ifjúsági mozgalmuk szövetségesei képviselői lettek a délvidéki törvényhozó testületeknek, s kifejezte abbeli reményét, hogy így a magyarkanizsai mellett a kishegyesi városházán is piros-fehér-zöld zászlót lobogtat majd a szél.
A harc folytatására buzdítva hittel vallotta: ahogy 84 esztendő után elérhető közelségbe került a magyar állampolgárság, az autonómia és a nemzetáruló politikai réteg leváltása az elszakított területeken, úgy szabadulhat fel lassan, de biztosan az elkövetkezendő években a Kárpát-medence. Úgy ítélte meg, az általa jelzett százéves háborúból még 16 esztendő biztosan hátravan, s a tüntetők helyeslése mellett kijelentette: hit, hűség és bátorság kell ahhoz, hogy ismét a Szent Korona ragyogjon a Kárpátok bércei felett. Megismételve a 84 éves jelszót köszönt el hallgatóságától: Vesszen Trianon!
2004. szeptember 25.
G. Kirkovits István