A Pinka-völgybe is eljut a tömegkommunikáció, annak minden káros hatása, és az ott élők az osztrák mobiltelefon-társaságot kénytelenek igénybe venni, mert hazai cég részéről még nem lefedett a terület. Ezek a nyugat-dunántúli falvak negyven évig küzdöttek a vasfüggöny szorításában, s történelmükről, az ottélők mindennapjairól, őseik küzdelméről keveset szól a fáma. Elátkozott vidéknek tartották a kommunista időszakban, ahová úti okmányok híján csak a madár járt, s titkolták, hogy mit tettek az ott lakó magyarok, németek, horvátok dédszülei, nagyszülei 1920 után, amikor számukra megnyílt a választás lehetősége. Magyarnak maradni, vagy csatlakozni Ausztriához, de a kérdésre egyértelmű lett a válasz.

Ragaszkodtak a Vas-hegy takarásához, s nem engedték elbitorolni tőlük a Szent Korona tulajdonát. Az utódok most megint hallatják szavukat, az együtt élő magyarok, németek, horvátok. Ők, akik annyit szenvedtek, s annyi megpróbáltatásban volt részük, most, amikor mások unióról papolnak, a csatlakozást dicsőítik, s az anyagi haszonszerzésben reménykednek, ők visszatértek a gyökerekhez. Alsócsatár, Felsőcsatár, Horvátlövő, Kisnarda, Magyarkeresztes, Nagynarda, Németkeresztes, Olmód, Pornoapáti és Szentpéterfa népe felhívással fordult Magyarország valamennyi önkormányzatához és az ország lakosságához, hogy a kezdeményezést támogató aláírásukkal is segítsék elő a magyar nemzetiségű személyek kedvezményes honosítását. Azokét, akiktől úgy vették el a magyar állampolgárságát, hogy szülőhelyükön maradva, önhibájukon kívül szakadtak el hazájuktól és honfitársaiktól.

A hiteles magyar történelmet megismertetni, tanítani nem volt érdeke a kommunista időszaknak, a jelenlegi kísérletek pedig arról szólnak, hogy a nemzet megmaradása szempontjából oly fontos ismeretanyag felhígítva, elhallgatva kerüljön a szélesebb közvélemény elé. Az elszigeteltség falát törték át azok a faluk, amelyeknek hazafias szemléletű lakói talán úgy gondolták, hogy ők is tesznek valamit a nagy piros-fehér-zölddel átkötött nemzeti kalapba, megköszönve, hogy az ország jó része is kiállt amellett, hogy megőrzött területüket ne birtokolhassák idegen ingatlankufárok, s ne monoton erőgépek zaja verje fel e természeti ritkaságokban is gazdag, nyugodt környék csendjét.

A nyugodtság persze viszonylagos, hiszen nem volt ez mindig így, mert a XX. század legnagyobb magyar sorscsapása, a trianoni átok is sújtotta az ittenieket. Amikor a nagyhatalmak megállapodtak Nagy-Magyarország felosztásáról, a Pinka-menti falvak tőszomszédságában lévő Ausztriában baloldali hatalom diktált. Igaz, nem gondolták, hogy a megcsonkított Magyarországból ők is kihasíthatnak egy szeletet, de a Szent Korona testét rágó féreg, Benes doktor aktív közreműködésével ők is nagy-magyar területekhez akartak jutni.

Talán erre az időszakra datálódik azon dalszöveg egy-két gondolata is, amelyet később énekeltek a Duna két partján: Komáromban jaj de nagy a vigasság, húsz év után kiderült az igazság. Benes doktor félve néz a felhőkre, jön a vihar, hová bújjon előle.

A Népszövetség elfogadta az osztrák baloldaliak követelését, és két zónára osztva kívánta a magyar területeket az osztrák kézre játszani. Az A zónában Lajta-Fertőmeggyes, Ágfalva, Doborján, Borisfalva, Felsőpulya, Németszentgrót, Gáborfalva, Vasjobbágyi, Gyepüfüzes, Rábakeresztúr, és ettől nyugatra eső területek, a B zónába pedig Sopron, Ágfalva, Bánfalva, Fertőrákos, Horka, Boz, Balf, Nagycenk, Kópháza és közigazgatási területei tartoztak.

Sopronban és Nyugat-Magyarország városainak közterein 1921. augusztus elsején jelent meg a felirat, amely Burgenland és Nagy-Magyarország lakosságához szólt – ettől a pillanattól vált ismertté az addig soha nem hallott fogalom, a Várvidék elnevezés -, hogy Nyugat-Magyarország területe Ausztriának adandó át. Augusztus 29-ére tervezték a területcsonkítás végrehajtását, csakhogy ez nem ment egyszerűen. Augusztus 28-án futótűzként terjedt a hír, hogy a Sopron melletti Ágfalva térségében fellángoltak a harcok, mert az itt fészkelő magyar felkelőegységek, kiegészülve a környék magyar hitű lakosságával, szembeszállt az osztrák csendőrökkel, és fegyveres erővel is meg akarta akadályozni a trianoni ítélet végrehajtását.

A nyugat-magyarországi határvidéken élők örömujjongással fogadták Prónay Pál, Héjjas Iván embereit, s viselkedésüket az is motiválta, hogy még elevenen élt bennük Kun Béla és Szamuely Tibor vörös terroristáinak gyászos emléke, akik rettegésben tartották a lakosságot.

A nagymama mesélte, hogy a falujában megjelenő Lenin-fiúk egyik legvérengzőbbje volt Szamuely, aki tobzódó kegyetlenségében egy édesanyát kért fel döntőbírónak, hogy melyik fiát végezze ki. Az asszony térden állva könyörgött a szadista hóhérnak, de ütés és rúgás volt a válasz, majd az ikrek élettelenül terültek el a porban. Nem csoda hát, ha a vidék népe felszabadult lelkesedéssel fogadta a különítményeseket, akik nagymértékben hozzájárultak a rend helyreállításához.

A világpolitikai események függvényében aztán sorra következtek a jelenlegi határzóna településeinek jeles napjai. Az osztrákoknak nem sikerült átvenni a területet, szinte mindenütt jelezték a fegyveres ellenállást, és a szájhagyomány útján terjedő bátorsági krónikák is megteltek jeles üzenetekkel.

Héjjas Iván utolsó élő katonája, az egyik Pest megyei településen élő E. Balázs most is könnyes szemmel emlékszik arra, amit az idősebb bajtársaktól hallott, hogy vezérük és a Rongyos Gárda kurucos hadicseleket alkalmazva, csordát hajtva verte fel a környék csendjét, s a megszálló osztrákok nagyobb létszámú seregnek vélve a felfordulást, visszavonultak. Hogy miért nem nevezem teljes nevén e derék hazafit? Mert fél most, 2004-ben, s nem akar úgy járni, mint volt katonatársa, Franczia Kiss Mihály, akit 45 után a kommunista ÁVO-s bérencek aggastyánként hurcoltak a bitófa alá.

A határvidéki eseményeknek köszönhetően 1921 októberében Velencében vitatták meg a nagyhatalmak és az érintett országok képviselői a nyugat-magyarországi kérdéseket. Hazánk illetékesei megígérték a csapatkivonást az osztrákoknak ítélt régi magyar országrészből, cserébe ők elfogadták, hogy Sopronban és a környező nyolc községben népszavazást tartsanak a hovatartozás kérdéséről. A jegyzőkönyv utolsó záradéka szerint 1922 januárjában az úgynevezett határmegállapító bizottság megkérdezte azon falvak lakóit, akiket már elcsatoltak Magyarországtól, hogy vissza akarnak-e térni a Szent Korona oltalma alá.

Már az osztrák volt a területen az úr, mégis több, jobbára német és horvát nemzetiségű település tett hitet magyarsága mellett és kerülhetett vissza Magyarországhoz. Azon települések, amelyeknek mostani lakói a jelenlegi határainkon túli magyarok kettős állampolgárságának támogatására szólítanak fel. Mi készteti ezeket az embereket, akik között szép számban fellelhető a hintz nyelvjárást beszélő bajor, hogy a globalizációs áradatban a magyarságtudattal és a hazaszeretettel foglalkozzon? Az ősök üzenete, vagy a generációkon keresztül megőrzött konokság, vagy a múlt sérelmeinek felejtése és az összetartozás fontosságának erősítése? Nem tudni.

A szovjet lerohanás után az addig virágzó falusi élet megsemmisült, a németek jó részét elhurcolták, s helyükre felvidéki magyarokat telepítettek, elhintve a viszály magvát, és még máig is élő sérelmeket alapoztak meg. Ők mégis túlnőnek ezen. Az évszázadok óta itt élő Wéberek, Fixlik, Osztrosicsok, Purckerek és a többiek. Pedig lenne okuk panaszra nagyapáik hitvallása miatt, ha áttekintenek a jelenlegi zöldhatáron és látják az osztrákká lett magyar települések és a Magyarországhoz visszatértek közötti gazdasági különbségeket. Háttérbe szorítottan éltek hosszú-hosszú évtizedekig, nem tarthatták a kapcsolatot a túloldalra került rokonokkal, szögesdrót szabdalta szét földjeiket, és határőrök fürkész tekintete vigyázta minden lépésüket.
Nem érhettek el megközelítőleg sem olyan életszínvonalat, mint a Pinka folyó túlpartján élők, mégis a dédszülők cselekedete magasztos tett számukra, s ők folytatni akarják ezen hagyományokat. Most szólnak és cselekednek a maguk eszközeivel. Gyűjtik az aláírásokat, hogy valóra váljanak az újra együtt és a magyar állampolgárságot minden magyarnak gondolatok.

2004. május 11.

G. Kirkovits István