A tervezett erdélyi autópálya elkerüli ugyan a Székelyföldet, de jóval kevesebb erőfeszítést igényel majd pár kilométer megtevése rossz minőségű úton, mintha csupán dél-Erdélyben jelölték volna ki a nyomvonalat. A távolság gyors legyőzése megváltoztathatja az eddig jobbára eldugott településeken élők életét, szemléletét, noha ismételten leszögezhető, hogy a Magyarországról is érkező tömegkommunikációs hatások nem egy esetben jóval kártékonyabbak, mint a Ceaucescu-rendszer hál istennek csak elkezdett, de be nem fejezett falurombolása.

Az egy tömbben élő magyarság Székelyföldön próbál boldogulni az adott keretek közepette, s természetesen figyelemmel kíséri a helyi, a magyarországi és a világpolitikai eseményeket is. Nem mindegy viszont, milyen ezek tálalása, illetve, milyen televízió- és rádióműsorok alakítják gondolkodásmódját.

Az általánosságban megfigyelhető, hogy a magyarországi kulturális gagyi már megfertőzte ezt a korábban szűz vidéket, a globalista eszmeirányzatok és ezek különböző vetülete nyomják rá bélyegüket a mindennapokra. Ahova viszonylag könnyebben el lehet jutni, ott szinte anyaországi giccsparádé szól a helyi rádiókból és tévékből, s a vendéglátó-ipari helyek zenei kínálata is ezt a trendet érvényesíti. Az autonómiatörekvéssel kapcsolatban is megállapítható, hogy ezt a kérdést leginkább az elszegényedett néprétegek, illetve az úgynevezett középvállalkozók támogatják más-más előjelekkel.

Azok, akik magyar pénzre átszámítva párezer forintos nyugdíjból tengődnek, és a háztájin kívül nincs semmi bevételi forrásuk, az adok és a kapok szellemében várnák el az anyaország támogatását, anyagi, gazdasági és politikai síkon, akik a különböző vállalkozásoknak köszönhetően pedig egy kicsit jobban megtollasodtak szintén igénylik az anyaország segítőkészségét, de egyértelműen nyomatékosítják, hogy nem engednek beleszólni semmilyen szinten sem saját sorsuk irányításába. A társadalmi ranglétra alsó mezőjében elhelyezkedők és pár felvilágosult értelmiségi azt vallja: gyertek magyarok, fektessetek itt be nálunk, vegyetek ingatlant, fűzzük szorosabbra a kapcsolatokat, mert inkább ti legyetek itt, mint a németek, olaszok, hollandok, a középmezőben tanyázók legtöbbje pedig úgy gondolja, gyertek hozzánk turistának, egyetek, igyatok, szórakozzatok, vegyétek igénybe szolgáltatásainkat, de ennél többről szó sem lehet. Nem kívánatos a lakás- és házvásárlás, maradjon meg minden: föld, erdő, mező, rét az itthoniaknak.

Ez idáig még nem ejtettünk szót, arról a rétegről, amely csonkaországi viszonylatban is a milliomosok közé tartozna, ők eléggé megközelíthetetlenek, kevésbé a székelység, a szülőföld, s az ott élők sorsa izgatja őket, inkább a román hatalomhoz való dörgölőzés, illetve az összefonódásokból származó anyagi előnyök érdeklik. Találunk Székelyföldön is olyan nagyvállalkozókat, akik vagyonuk alapján a magyarországi úgymond aranytízben is előkelő helyet szerezhetnének, hiszen például idehaza még csak beszéltek az egyik német autógyár terepjárócsodájáról, a nagy hegy lábánál, HR-es rendszámmal már nem egy ilyen szupermárka látható volt.

Az árubőség, a kereskedelmi forgalom és a kínálat alapján egyes falvak, illetve települések nyugodtan megérdemelhetik az egyértelműen gazdag jelzőt. Elég, ha csak Korondra gondolunk, amely alig tíz év alatt egy olyan elosztó központot fejlesztett ki magából, ahol naponta forintszázezrek cserélnek gazdát, segítve elő az ottani kimondottan gazdag kereskedőréteg kialakulását. Korondon minden kapható, ami a környék kézművesiparát szimbolizálja, és sajnálatos módon az utóbbi időben a kínálat sokszínűsége egyértelmű minőségromláshoz és értéksilányodáshoz vezetett. Inkább a gyorsan előállítható, kevésbé jó minőségű alapanyagból készült tucattermékek dominálnak, mint azok a tárgyak és lakberendezési eszközök, amelyek előállításához szív, idő, hagyománytisztelet és ősi kézügyesség szükségeltetik.

Nem véletlen, hogy Tamási Áron szülőfaluja, Farkaslaka úgy kíván felzárkózni ehhez a folyamathoz, hogy inkább hosszabb távon kifizetődőbb a kisebb haszon elvet gyakorolják kereskedői, kézművesei, mert lassan már az Erdélybe többször visszatérők is vallják, ott is meg kell nézni, miért adjuk ki forintjainkat, s a székelység egészét használja-e, ha egyes családok gyors és látványos meggazdagodásához járulunk hozzá. Jobbára a Magyarországról kiinduló turizmusnak is köszönhetően a Hargita-menti frekventált települések, vendéglátással foglalkozó családjai, a szolgáltatásban tevékenykedők is egyértelműen elismerik, hogy évről évre nagyobbak a bevételeik, s növekvő forgalmat regisztrálnak. Ez a jelenség persze sokakat vonz, hogy falusi turizmussal keressék meg kenyerüket, de Székelyország a 80-as évek végének balatoni állapotát modellezi mostanság. Akkor ugyebár még a sufnikat és a garázsokat is kiadták hazánk fiai a külföldieknek, volt is rá kereslet, s a vendégeket kevésbé érdekelte a szolgáltatási színvonal. Most is találunk számos olyan panziónak nevezett családi házat, ahol egy fedél alatt él vendég, s gazda, s bizony az árak az anyaországi faluturizmus szintjén mozognak úgy, hogy a szolgáltatási színvonal ezt nem éri el.

Kevés az olyan minden szempontból elfogadható szállás- és vendégfogadóhely, ahol a pénzéért megfelelő ellenértéket kap a turista, sokhelyütt tapasztalhatja, hogy megjelent az a gyakorlat, amelyet már itthon ismerünk: a profithajhászás, a vendég lehúzása, az árak és a szolgáltatási színvonal közötti érzékelhető ellentét. Persze, nem kell mindezeken csodálkoznunk, hiszen itt jön elő a fent említett tömegkommunikációs hatás, amelynek ember- és közösségnyomorító hatása ott is előbb-utóbb előjön. Talán mégiscsak a földrajzi távolság az egyedüli, amely a turistákkal valamilyen szinten érintkezőket megtartja annak, amilyenek voltak ősei, szabadnak, de igazi vendégszeretőnek. Háromszékben, 750 kilométerre Budapesttől még jóval kedvezőbb fogadtatásban részesülhetünk, mint Székelyföld nyugati szegletében. Mintha kicsit másabb lenne az emberek mentalitása is, hiszen jóval többen gondolkodnak az együttmozdulás kérdéskörében, s próbálják úgy intézni a dolgaikat, hogy mindenki jól járjon. Az is, aki ott befektet, ingatlant vásárol, és az is, aki munkalehetőséghez jut, vagy megfelelő kapcsolati tőkét építhet ki.

Teljesen természetes, hogy az anyaország harcol az elszakított területrészeken élő honfitársaiért, és erejéből telve a legmesszebbmenőkig támogatja őket. Mindenkinek az lenne a kívánatos, ha a székelyek megmaradhatnának szülőhelyükön, ott boldogulhatnának, s közben a földet, a területet is megtarthatnák a Szent Korona tulajdonának. Ezért is alapvető, hogy senki se távozzon keserű szájízzel a szolgáltatások árai, és a színvonal közötti különbség kapcsán, hogy mindenki azt érezhesse, testvérhez jött, testvéren segít, de saját maga is jól akarja érezni magát, és ehhez nemcsak a táj szépsége, a történelmi múlt felismerhető és látható tárgyi emlékei szükségeltetnek.

A mi példáink nyomán is előbb-utóbb rájöhetnek székelyföldi testvéreink, hogy az egyre keményebbé váló versenyben csak az tud megmaradni, aki szívvel-lélekkel a helyben maradásért küzdve úgy irányítja saját sorsát, hogy vendéglátásával, kínálatával mindenki elégedett legyen. Ehhez persze kell befektetés, s a magyar kormánynak az ottani ez irányú projekteket is támogatnia kéne, mert a vendégfogadásra alapuló iparág sok embernek nyújthat biztos megélhetést, és tervezhető jövőképet. Az is fontos lenne, hogy a székelyek felismerjék és megfelelőképpen propagálják saját értékeiket, legyen szó az ősi kultúra, a néprajz, az építészet, a történelmi emlékek szakterülete. Például az is visszatetsző, hogy azon a vidéken, amelynek dallamvilága akár zenei óriásaink gyűjtőmunkája alapján is világszerte ismert szinte csak egy vendéglő van, ahol felvételről ugyan, de tradicionális népzene szól, míg sokhelyütt a Csitári hegyek alatt című népdal diszkósított, román nyelvű változatával borzolják a turisták idegeit. S akkor még nem beszélünk a “mogy a gozos Konizsoro” szintű őrületekről.

Az sem éppen szerencsés, hogy mondjuk a magyar turista fedezi fel egy 1940 óta még a román hatóságok által sem túlságosan háborított emlékművön, hogy az egykori ereklyés országzászló másolata 63 vármegye rögét foglalja magában.

Az anyaországi turistáknak kívánatos lenne, hogy időt, energiát és közlekedési eszközt nem sajnálva eljuthassanak olyan vidékekre, ahol még működnek az ősi faluközösségek, ahol a tiszta szó, az emberi megnyilvánulás, a levett kalapos köszöntés mindennapos, és ahol még számos rejtett csodát takar és hord magában a táj. Ott szembesülhetnek igazán azzal, milyen volt ez a föld azon évszázadokban, amikor lakói székelyek voltak, de egyértelműen Magyarországhoz tartozónak vallották magukat.

2004. szeptember 22.
Fotók: G. Németh Éva

1. Szénagyűjtés a havasokban
2. Itt még őrzik a nyáj melegét
3. A legtitokzatosabb rom, Ika vára
4. Ika pataki öreg molnár

G. Kirkovits István – G. Németh Éva