Reményik Sándor, a költő versét megírta. Gyűrűt készített, hogy megvethesse Parist, a hitvány, dölyfös ember-bábelt. Verset írt, hogy eszébe juthasson mindenkinek a kettétörött kard és lobogóink tépett erdeje, verset írt, mert magáénak érezte azt a fájdalmat, amelyet a magyarok milliói miután bekövetkezett a nagy nemzeti gyásznap. A költeményben Reményik a néma, fagyott öblű kürtöket is megszólaltatta, hogy a remény hangján a némasággal is zengjenek.

Ady, József Attila, Babits, Herczeg Ferenc, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Dsida Jenő, s így folytathatnánk a sort, akik mind-mind felemelték szavukat, hogy Trianon fájdalma ne lehessen örök. A tollforgatók mellett szegény, s gazdag, az egész magyar társadalom, a nép akarta, hogy végeszakadjon a vonalzóval rajzolt világnak, és ismét magyar honvéd állhasson a Hargitán. Trianont el kellett felejteni, s csak az emberek lelkében élhetett tovább a gyászos emlékű negyven évben, de az utóbbi időszakban hál Istennek már kifelé is jogunk van felidézni. A Bocskai István Szabadegyetem színpada úttörő szerepet vállalt a nemzetpusztítás utáni költészetünk bemutatásával, s most végre tárgyi levonatait is megismerhetjük annak a kornak, amikor mindent visszát kiáltott minden magyar. Várpalotán a Zichy-kastélyban megnyílt a világ első Trianon emlékmúzeuma.

Várpalota, hajdan szebb napokat megélt kisváros, a szocialista iparosításnak köszönhetően csaknem panelvilággá változott, hogy az ország minden részéről idetelepített bányászok a föld méhe kincsének kiaknázásával építhessék a szocialista jövőt. A kor szelleme erőteljesen rányomta bélyegét a településre, hiszen a belvárosban még mindig ott virít a csillagos márványtábla, amely a kommunista párt helyi szervezete megalakulásának állít emléket. A szocialista hatás abban is megnyilvánul, hogy a városlakók közül sokan a gulyáskommunizmus elkötelezett hívei, s lehet, hogy kevésbé értik meg az új idők szavát. Kicsit paradoxonnak tűnhet, hogy mégis ezen a településen, az egykor a néphadsereg által használt, majd éveken keresztül csak pusztult Zichy-kastélyban sikerült létrehozni egy olyan kiállítást, amely az összmagyar fájdalom és az összmagyar bizakodás mementójává is válhat.

Trianon tárgyi levonata nagy számban megtalálható a lelkes gyűjtőknél, hiszen a két világháború közötti időszakban mindent és mindenkit áthatott az a jogos igény, hogy amit eloroztak, elvettek és elraboltak, az visszakerülhessen a jogos tulajdonosokhoz. Trianonról nemcsak azért volt tilos beszélni a szocialista időszakban, hogy úgymond a proletár internacionalizmus szellemében nehogy megsértsük tisztelt szomszédainkat, hanem a vörösöknek az volt a legfájdalmasabb, hogy az országot ért sokkot a nemzet egy emberként élte át, és próbált tenni ellene. Mindenki, aki élt és mozgott, aki valamilyen szinten kapcsolatba került a tömegízlés-formálással, vagy a kommunikációval azt harsogta a világnak, hogy nem nyugszunk bele.

Tematikusan, sőt lélekre hatóan felépített a kiállítás, s ha kézzel nem is, de legalább szemmel lehet simogatni azokat az emlékeket, amelyek ezt a nemzeti folyamatot és gondolatot érzékeltetik. Teremről teremre haladva villannak fel a képek a területcsonkításra válaszoló harangoktól a pár éves visszaszerzésig úgy, hogy közben elénk tárul a XX. század egy nagyon fontos időszaka. A fényképekről régi arcok tekintenek ránk, költőink, iróink műveit olvashatjuk, amelyben elutasították a nemzetgyilkolást, s ott az a számos használati tárgy, ereklye, amely a mindennapok részévé tette a tragédiát. Az egykor teljesen természetes alakzat, Nagy-Magyarország sziluettje 1920. június 4-e után lett mindent kifejező jelkép, figyelmeztetve, hogy ilyen szinten addig még nem raboltak ki országot és nemzetet idegenek.

A tanárok, a pedagógusok, sőt még a tanszergyártók is arra törekedtek, hogy már a kisiskolás agyába vésse a három nemet, sőt úgy köszöntse a napot, hogy hisz Magyarország feltámadásában. Nem, nem, sohás tollak, ceruzák, cigarettásdobozok, füzetek, könyvek, a háztartási élet mindennapos használati tárgyai mind a figyelemfelkeltést szolgálták, s hirdették a soha nem felejtendő magyar valóságot. Láthatóak azok a magyar műalkotások, amelyeket az országfoglalók elpusztítottak, azok a szobrok, bronztáblák, kopjafák, amelyeket a Kárpátokon belül garázdálkodó idegen hordák megsemmisítettek és ott vannak azok a műalkotások is, kicsinyített formában, fényképen, vagy maketten, amelyek 1920 és 1945 között megszemélyesítették a reményt. A régi falitányérok, amelyeket még Hollóházáról vittek Erdélybe stafírungba az első világháború előtt, majd amelyeket a Bánffyhunyad-környékiektől a mócok elraboltak, s most a Királyhágón túlról visszakerültek a csöppnyi kis országba. Löveghüvelyekből készített hadiemlékek, és persze mindenütt a zászlók. A történelmiek, illetve a történelmet ábrázolók a Kárpát-medence egységével.

Hamvas Béla békésen és szelíden megfogalmazta a magyar irredentizmus egyik jelszavát: Semmi lázadás, de semmit sem engedni. Vannak, akik eltorzítanák mostanság is a múltat, akiknek nem fáj, hogy mások költöztek a házakba, hogy feltúrják a temetőket, kihányják a csontokat, és az ősök rejtőzködő porhüvelye fölé idegenek temetkeznek. Éppen ideje már, hogy helyére tegyük magát azt is, hogy ki az az irredenta. Ő csak csupán annyit akar: visszaszerezni, ha máshogyan nem megy, legalább lélekben.

A kiállítás szervezői vallják, hogy a régi ország nagyrészt bennünk működött és működik, és ezt a szemléletet tolmácsolják a tárgyi bemutatóval is. A világpolitikai helyzet és a nagyhatalmak gyűlöletes, könyörtelen játéka eredményezte, hogy szétszabdalták a Kárpát-medencét, hogy egy torzó maradt abból, ami egész, de a gondolat, a lélek szabad, és a nagyról, a voltról ott nem lehet lemondani soha. Ezért van múzeuma a magyar tragédiának, hogy a példákkal is éleszthető legyen a remény, s a hiányos ismeretanyaggal rendelkező fiatalság ne csak egy XX. századi magyarországi sorstragédiáról szerezzen információt.

2004. július 22.
Fotó: G. Németh Éva

G. Kirkovits István