Fájdalom, méreg, düh és önsanyargatás. Keveredő gondolatok, reményvesztettség, hibáztatás, általánosítás. Felkínálódott lehetőség elmulasztása, és a nagy buta közöny. Semmiből húzott valódi határ a szívekben és a lelkekben az elszakítottak között. Menjünk-e oda, lesz-e kés a hátunkba, jönnek-e ide, és a megszólítás továbbra is az idegen marad. Ez egy nap hordaléka, amely alapjaiban rengetett meg mindent, ami 84 év óta valamilyen szinten még ott pislákolt a lelkekben. Szívemmel megértem a dühös kint rekedteket, eszemmel azt mondom, mindenütt gondolkodni kéne.

Az első reakciók elmúlnak, a világ megy tovább, s csak az akarja lemosni a szégyenfoltot, aki szívét-lelkét, mindenét odatette, hogy igen sikerüljön. Nem a negyven év agymosása volt a döntő, hogy voltak szavazók, sajnos szép számmal, akik nem akartak tanulni 48-ból. Nem a negyven évnek köszönhető, hiszen a kommunista diktatúrában az átlagember szívében még ott pislákolt a hazaszeretet, ittas állapotban még a párttitkár is elénekelte a Székely Himnuszt. A kettős állampolgárságért vívott harc, küzdelem eredménytelensége, a magyar társadalom megváltoztatására tett kísérlet eredménytelensége. Az igazi ok, az elmaradt rendszerváltás, a felülről és kívülről csinált plüssös, brokátos bársonyforradalom, a nyugati életforma követése, mint a kolbászból lett kerítés illúziója.

Nézzük a tényeket. Magyarországon ma a letűnt rendszer Kommunista Ifjúsági Szövetségének egyik prominense az ifjúsági vörös vezérből lett milliárdos Gyurcsány Ferenc, a miniszterelnök annak a pártnak a küldötte, amely sikeresen megszólította a magyarországi prolit, s kétszínű átlátszó módon szegénységgel, bekerülési költségekkel és az országra nehezedő teherrel riogatott. Annak a pártnak a küldötte, amely szoros baráti kapcsolatot ápol a kollaboráns határon túli vezetőkkel, az autonómiatörekvéseket megfojtókkal, a belső rendzavarókkal, az idegen hatalomhoz dörgölőzőkkel. A kisebbik kormányzópárt egyértelművé tette, hogy számára nem fontosak a magyarok, a multikulturális Budapest megálmodói úgy tekintenek a nemzetre, mint egy etnikai szeletre, a zsidó, a kínai, a nyugat-európai és a balkáni mellett.

Ki hibázott tehát, és ki az úgymond áruló ebben a viharvert, megosztott és atomjaira hullott hazában? Az hibázott, aki csak az utolsó percekben vállalta fel a küldetést, aki teljes mellbedobással nem mozgósította potenciális rajongótáborát. Az az áruló, aki a tőkével, a médiával és az idegen világhatalommal szövetkezve az emberi gyarlóságra épített, és a létért való aggódást tűzve zászlajára, elbizonytalanított. Kétségeket szült, mert megtehette, hiszen az elmúlt 14 évben lett olyan agymosott a társadalom, hogy a nagyobbik résznek szótárából kimaradhatott a nemzet, a haza, a magyarság és a hazaszeretet.

Tisztelt haragvó véreink! Nem kérünk bocsánatot, nem sajnálkozunk, nem tárjuk szét kezünket. Negyedrészére szakadt országunkban megmutatta másfél millió ember, hogy párttól, politikai irányulásoktól függetlenül le akarja mosni Trianon gyalázatát, veletek érez, és értetek küzd. Gondoljatok azokra a magánemberekre, akik pénzt, időt, fáradságot nem kímélve próbálták győzködni az elhülyítetteket, a rosszul gondolkodókat, a céltalanná és üressé váltakat. Nem a kiváló pártjaink bájmosolya, és politikai sakkhúzásai tették lehetővé azt, hogy másfél millió embernek egy irányba lendüljön a keze, hanem az a belső tartás, hit és az ősöktől örökölt tudat, amely mindörökre megtartaná a Kárpát-medencét magyarnak.

Tisztelt haragvó véreink! Inkább a példából tanuljatok, s nézzetek körül szűkebb kicsi hazátokban, hogy éves eltolódásokkal ugyan, de kísértetiesen hasonló mechanizmusok működnek nálatok is. Eláraszt benneteket a tömegkommunikációs szenny, lassan sutba dobjátok népzenéteket és népviseleteteket, és olyan vezetőket választotok, akik nem értetek, hanem a kozmopolita világbirodalom kiszolgálásáért tevékenykednek. Ők a ti milliárdosaitok, szenátoraitok, parlamenti képviselőitek. Ők, akik a legjobb barátságot ápolják azokkal, akik most nálunk hatalmon vannak, s taszítják további tudatlanságba az országot.

Mi felemelt fejjel megyünk legközelebb is Erdélybe, a Délvidékre, vagy a Felvidékre. Megtettünk mindent, odatettük az ikszet, ahová kellett, szerény kis eszközünkkel a minket meglátogatóknak is ezt javasoltuk. A választások előtt pár nappal a Romantikus Erőszak elnevezésű nemzeti rock formációval, barátaikkal mentünk el Székelyföldre. Teleplakátolt buszunkon úti célunk végéig Erdélyben is hirdettük az igenre szavazás fontosságát. Volt két sikeres koncert, amely feldolgozta a trianoni traumát és közvetítette az igent mondók akaratát. Mégis voltak olyanok, akik megkérdezték: mire szavaztok, igent mondtok-é? Ez azért fontos, mert nehezen ment át a fejekbe, az ottaniakba, hogy akik szóval, dallal foglalnak állást a magyar nemzet egysége mellett, azok tettben sem cselekedhetnek másként és természetesen csak az igenre rakhatják oda a keresztet.

Rohantunk haza, hogy szavazhassunk értetek, negyven iksz nem sok, de ötszáz busznyi ember már megváltoztathatta volna a végeredményt. Gondolkodjunk közösen úgy, hogy fenn a fejünk, hogy megtegyünk mindent kultúránkért, hagyományainkért, néprajzunkért, bebizonyítva annak fontosságát. Teremtsünk értéket a múltból és vessük el a jelen ránk zúdított tömegáruját, mert csak ebben az esetben változik meg az arány itt és ott, és a gondolkodó, történelmére büszke ember a szellemet, a lelki örökséget többre becsüli majd, mint az eléje dobott alamizsnát. Mi merjünk nagyok lenni, itt az a másfél millió, és ott az, aki mindezeket magáévá teszi.

2004. december 6.

G. Kirkovits István