Délvidéken nap mint nap véres atrocitások érik a magyarokat, leszámolásszerű akcióban verik, alázzák meg önhibájukon kívül idegen uralom alatt élő honfitársainkat. A temetők falát elborítják az obszcén és magyargyűlölő feliratok, a holtak sem aludhatják nyugodtan örök álmukat, hiszen a magyarnyelvű fejfákat is kitépik a gonosz kezek. A belügyminiszter asszony a napokban tett egy kísérletet, hogy felhívja jugoszláv kollégája figyelmét a honfitársainkkal szemben elkövetett gaztettekre, de az élesebb szemű fürkésző beleláthat a dolgok a dolgok közepébe. A werberi kommunikáció csődje után új csapásirányt határozott meg az MSZP, amelyben a jelenlegi határainkon túl élő nemzettestvéreink érdekeinek képviselete is fókuszba kerül. Ennek, s nem pedig a szociál-liberális kormány érzékenységének, szerető aggodalmának köszönhető, hogy a belügyminiszter asszony most valamilyen szinten diplomáciai síkra akarta terelgetni a magyarverések miatti rendkívüli helyzet kezelését.

Törökkanizsán, s más délvidéki területeken az utóbbi időben megsokasodtak a magyarokat ért inzultusok, a hatóság tehetetlen, illetve annak látszik, hiszen valójában állami segédlettel költözhettek be a háború után lakatlanná vált épületekbe az ország más területéről idevándorló szerbek. Az ő térfoglalásuk nagymértékben veszélyezteti a számarányában is megcsappant magyarságot, azokat az embereket, akik még a háborús viszonyok közepette is ragaszkodtak szülőföldjükhöz.

A hivatalos szerb kormányzat lepaktált pár magyar nemzetiségű látványpolitikussal, s ezek az önmagukkal is meghasonlott emberek a szerbek szekerét tolják, jót rúgva azokba, akiket képviselniük illene. Az úgymond jugoszláv-kérdés persze hosszú évtizedeken keresztül alakult ki, és amikor Délvidék felett ropogtak a fegyverek, az amerikaiak a frissen csatlakozott NATO-tagállam Magyarország repülőtereit vették igénybe például Újvidék bombázásához. A magyar diplomácia az Orbán-kormány idején is elkövette azt a bűnt, amit elődei, s gyakorlatilag semmit sem kért cserébe a magyar légtér, kiszolgálóbázisok és a repterek használatáért.

Az hogy pár jenki Taszárra költözött, s a településen biztosított százakárhány munkahelyet a helybélieknek, nagyon kevés, szinte elenyésző ahhoz képest, amit a geopolitikai szempontból is stratégiai csúcsponton elhelyezkedő hazánk kérhetett volna. A jugoszláviai háborúban aztán atomjaira hullott a titoista torzszülemény, a romokon új-régi államok szerveződtek, s próbálják a rendes kerékvágásba terelni életüket, de a délvidéki magyarság helyzete azóta is rendezetlen maradt.

Az Orbán-kormány határozottabb fellépéssel kihasználhatta volna a történelem adta helyzetet, és kereshetett volna gyógyírt Trianonra, hiszen a körülmények ehhez adottak voltak. Nem történt érdemi változás, sőt a magyarság helyzete a látszatkonszolidált Jugoszláviában tovább romlott. Ismét egy elhalasztott történelmi lehetőség, és marad utána a szokásos sajnálkozás az árvák, a megbecstelenítettek és a megvertek sírása, könyörgése miatt.

A magyar belügyminiszter halovány kérdésfeltételére aztán a tőlük sajnos megszokott határozottsággal válaszoltak a szerbek, elnökük képmutató módon nem átallotta közös nevezőre hozni az ártalmatlan és csendes délvidéki honvédtalálkozót, a nagyon is kézzel fogható brutális magyarverésekkel. Megint megszólalt a szerbek első emberében a partizánlélek, és azok, akik könyörületlenül és kíméletlenül mészároltak le ezreket, és döntöttek romba országokat, a nagy európai gyakorlatnak megfelelően megint csak a fasiszta magyar hadsereggel példálóznak.

Ideje lenne már egyszer, s mindenkorra a világ tudomására hozni: Felvidékre, Erdélybe és a Délvidékre nem hódítani és elfoglalni mentek a magyarok, csupán visszaszerezni azt, ami ezer évek óta az övék, és visszaállítani azt a rendet, amely a fentiekhez hasonló időtartam óta békében és boldogságban vezérelte ezeket a magyar országrészeket. A jelenlegi szerb vezetés is előszeretettel szajkózza tehát a magyarok délvidéki bevonulását, kerít hatalmas feneket az akkori történéseknek, csak arról megfeledkezik, hogy a bácskai vérengzésként a nemzetközi közvéleménnyel elhitetett eseménysorozat valójában egy önvédelmi reakció volt.

Teljesen természetes, hogy ennek áldozatul esett, de úgy is mondhatjuk, hogy elnyerte megérdemelt büntetését jó pár partizán, akit az adott esetben nyugodt szívvel illethetünk a terrorista jelzővel. Őket pedig mint a napjaink híradásaiból is kiderül  a nagyhatalmak által szerkesztett kódex kiirtásra ítélt emberi csoportosulásként aposztrofálja. Még a mai erkölcsi mérce szerint is a felszabadító magyar hadsereget orvul támadó szerb terroristák likvidálása a felszabadítók önvédelmi harca volt.

Délvidékről jönnek a megrázó képek, véres fejű emberek siratják földjüket, házukat és a tőlük elvett lehetőségeket. Érdekes módon nem az idősebbeket érik ezek a galád támadások, hanem a fiatalok a jól kigondolt és szervezett kitelepítő program szenvedő résztvevői. Őket verik, alázzák meg nap mint nap, hogy közvetve így sarkallják őket a szülőföld elhagyására.

Több mint valószínű, úgy gondolkodik a bűnözőkkel bratyizó hivatalos hatalom, hogy az idősek, betegek természetes úton kihalnak, a fiatalokat kell elüldözni, s akkor a Szent Korona éléskamrájaként is funkcionáló Délvidék egyértelműen a megszálló szerbek martaléka lehet. A délvidéki magyarok nem kaphattak kettős állampolgárságot, Janus-arcú vezetőik képtelenek érdekeik érvényesítésére, és inkább a szerbek talpát nyaldossák, minthogy védelmükben emelnék fel szavukat, s az anyaországtól csak egy hervadt tiltakozásszerűségre futja.

Igen, ütni-verni kéne a vasat minden nemzetközi fórumon a NATO- és EU-tag Magyarországnak, hogy elég volt már az évtizedek óta tartó rombolásból, agresszióból, erőszakból és kizsákmányolásból, amely éri a gúnyhatárokkal szétszabdalt területen élő magyarokat. Idegen igában senyvednek ezek az emberek Európa közepén, s nem lehet a szőnyeg alá söpörni jogos kérésüket, követelésüket, igényüket, amely nagyon egyszerű és hétköznapi: békében és magyarként akarnak élni szülőföldjükön.

A délvidéki magyarok pár kilométerre a jelenlegi határtól állandó terrorveszélyben élnek. A magát humánusnak és emberbarátinak mondott Európában létezik a csonka országot körül ölelő börtöntenger, ahol nemzetiségük, hovatartozásuk miatt alázhatnak meg ártatlanokat. A humánus jogvédő és toleráns Európa pedig hallgat. Bizonyos kisebbségeknek szervez titkos látványdemonstrációkat, nagyítja fel gondjaikat, problémáikat, és helyezi őket fókuszba, míg az életveszélyes fenyegetettségben élőket magukra hagyja. Sem az I. világháború után, sem a szovjet hordák beözönlése, majd kitakarodása után hazánk nem részesülhetett abban a kegyben, amelyek más országok. Illetve nem kegyet kértünk volna, hanem csak igazságot, hiszen 84 év óta erről szól a történet, de 1990 után sem erősödött fel ez a jogos hang. A sérelmek orvoslása helyett jöttek a talpnyaló alapszerződések, a bájvigyorral aláírt dokumentumhalmok, a szomszédaink érzékenységeire való hivatkozgatások, a külföldi vezérek lábbelijeinek csókolgatása. Igazságot kérhettünk volna, az igazságért harcolhattunk volna.

Soha nem kaptuk meg, mert a toleráns, felvilágosult és humánus Európának nem érdeke, hogy legyen egy gazdag és boldog magyar állam Európa közepén. Neki a határokkal szétszabdalt föld kell, rajta elbutított, identitástudatukat vesztett robotokkal, akik kiszolgálják a nyugatról érkezett nagyokat, s cselédként agonizálnak egykori földjükön.

Délvidéken nemcsak a lehetőségtől és az élettértől fosztják meg a magyarokat, életük, testi épségük is veszélyben van. De kemények a magyarkanizsaiak, a törökbecseiek, az óbecseiek és gyászos körülményeik ellenére sem adják fel. Ők ott akarnak élni, ahol őseik és ott is maradnak, még a fenyegetettség árnyékában is. A tisztelt szociál-libeárlis kormány pedig végre rájöhetne, hogy cselekedni kell, s nem pedig játszadozni a szavakkal, az emberekkel és az életekkel.

2004. június 21.

G. Kirkovits István