Az óévet búcsúztatni igazán a fenyőfák árnyékában lehet. S hol másutt lehetnének ezek az igazi, öreg, még a trianoni területcsonkítást megelőzően született nagymagyar fák, mint Székelyföldön, a Hargitában. Indulhatsz nyugatnak, délnek, hogy globalizált síparadicsomokban hallgasd a nemzetközi beszédkavalkádot, de ha csendre, hitre, lezárásra és újrakezdésre vágysz, akkor úti célod nem lehet más, mint a Napba Öltözött Asszony otthona.

Tavaly volt, hogy elindultunk. A nagy, testes jármű falta a kilométereket, és bizony csak elcsodálkozna Orbán Balázs, hogy tízegynéhány órás pihenőkkel tarkított út után Budáról megérkezhet a székely anyavárosba. A Királyhágó beengedett, Bánffyhunyad integetett, a parajdi sóhegyek ismerősként üdvözöltek, a vasszékely ott, az udvarhelyi téren felénk fordította naptól, széltől cserzett arcát. A város élt, lélegzett hótlanul, hiszen elmúlt a hideg, s szinte tavaszias képét mutatta. Az eső is eleredt, nem tudni, hogy könny volt-e ez, vagy csak a tél szelídült mérge. A helybeliek nem emlékeztek az utóbbi időben ilyen enyheségre, megszokták, hogy újév környékén magas hó borítja a bérceket, és a Madarasi Hargitán ebbe írják be a hegyre zarándoklók, hogy BÚÉK, Áldott ünnepeket!

A székely Isten megkönyörült azokon, akik hóért, örömért és az együvé tartozás érzetéért zarándokoltak el a kilencvennyolc százalékban most is magyar városba, és éjfél előtt egy-két órával fehérrel borította el a földet. A hó csak hullt, hullt, jótékonyan eltakart mindent, hogy fehér legyen az ünnep, fehér legyen az újjászületés és fehér legyen a feltámadás. A sok vihart látott templom órája elütötte az éjfélt, durrogtak a petárdák, piros-fehér-zöld tűzijáték világította be az eget, és ismerős dallamokat sodort az enyhe szél az Orbán Balázs szobor mellé felállított színpadról. Egyszer csak felsírt a hegedű, bedobbant a basszus, és ott, az udvarhelyi éjszakában felcsendült a legkifejezőbb nemzetirock-himnusz, az Esküszünk. A pódiumon a TranssylMania muzsikált.

A fővárosvezér betiltott tavaly egy koncertet Budapesten, mert ez kellett ahhoz, hogy a politikai uborkaszezonban címlapra kerülhessen. De a dalok, a szerzemények túlélték a kőkemény cenzúrát, és önmagukban is bizonyították: őszinték, magyarok, hagyományőrzők, nem pedig idegen eszmék támogatói. A csodaszarvas dalai betöltötték a teret, változtatott tartásán a vasszékely is. Lendületet vett, és még erőteljesebben akart indulni az övéi közé, a nagy székely magyar seregletbe. A hegedűszót ismerte, az elektromos gitár hangja idegennek tűnt számára, de azok a dalok, azok a lelkesítő, a dicső múltra emlékeztető dalok egyből kitöltötték szíve minden rejtekét.

Ekkorra már mozdult, egy irányba fordult a színpad előtti sokaság. Ó Magyarország, miért nem süt már rád a nap, ó Magyarország nem lehetsz boldogtalan  énekelték százak és százak a zenekarral ott, a székely anyavárosban, Orbán Balázs szobránál. Együtt volt öreg, s fiatal. A hidegben a zene ütemére mozgatta végtagjait az udvarhelyi motoros, a marosvásárhelyi tizenéves, vagy a hegyi kalyibából lejött fehérharisnyás, fekete zekés, kucsmáját kezében pihentető. S itt forgott a Marci, ez a magyar történelmet olyan jól ismerő fiatal fiú, megörökítve a csodát, s mozgásával is rászolgálva vezetéknevére.

Karok nyúltak az ég felé, s a bebugyolált kezek csatornát, kapcsot képeztek a rászálló hópihékkel ég és az ember között. A hó csak hullt, borított be mindent, a fehér világban tisztán hallatszott a 83 éves fogadalom: sújtson le reám az isten, ha népemet veszni hagyom!

2003. január 3.

G. Kirkovits István