A hatályos román jogszabályok is hozzájárulnak ahhoz, hogy jobbára ismeretlen sírrongálók megszentségteleníthetik a magyar nemzeti kultúrkincs egyik legjelentősebb erdélyi lenyomatát, a Házsongárdi temetőt. Pusztul az emberi porhüvely és pusztul a sírkert, hiszen a románoknak nem érdekük, hogy az Erdélyben őshonos magyarság, az ember utolsó földi nyughelyével is bizonyítani tudja jussát az ősi földhöz.
Bartok Josef tűzmester nyolc csatában harcolt orosszal, oláhval, 44 évesen ragadta el a halál az élők sorából. A tűzmester így csak az égi háborút vezényelheti, amely a fuvallatok találkozásánál rázúdul a Hargitára. A halottaknak nem fáj, hogy fölöttük eljárt és megváltozott az idő. Most még csendesen nyugodhatnak, de ki tudja később hallatszik-e az anyanyelv porhüvelyük felett? A kolozsvári temető befogadta azokat, akik nem tudhatták, hogy más zászlót tűznek a városházára, a kolozsvári temető lett nyughelye azoknak, akik megérték az 1940-es bevonulást, és a kolozsvári temetőben pihennek azok, akik reményvesztetten adták át lelküket az Úrnak.
Ugye hisszük a feltámadást? Ugye hisszük, hogy egyszer béke és igazság lesz a lelkekben? Ugye hisszük, hogy nem élhet örökké az igazságtalanság? Ugye hisszük, hogy koponyánk rajzolatának kivetített mása ismét rányomtatódik a térképekre! Most, amikor önként megyünk a vágóhídra, ott, a Királyhágó mögötti egykori tündérvilágban felértékelődik minden magyar szó. Egyszerű, sokszor manipulált számadat, statisztikai jel az, aki most él, lélegzik és gondolkodik. Élni akar, jobban, s ez természetes. Lélegezni akar, szabad levegőt. Gondolkodni akar, a szabad és biztos jövőről.
A házsongárdi halottak szolgálhatnak számára bizonyosságul. A sírkeresztekre, kopjafákra az ősi nyelven vésték az eltávozottak nevét. Nem tükörfordítással alakították másra, megszállóra, idegenre. Két idősebb ember sétál, kezükben jácint, valakihez, vagy valakikhez igyekeznek. Csendesen beszélgetnek magyarul, halkan ott, ahol árnyékot vet az irigység színét is magába foglaló zászló. Magyarul beszélnek, mert ez az anyanyelvük, ünnepi ruhát viselnek, mert kijár a tisztelet az égbe jutottaknak. Mégis, mikor azt látják, hogy számukra ismeretlenek érkeznek a sírkertbe, más nyelvre váltanak. Arra, amely most ott hivatalos. Félnek, mert a nagyhatalmak játékszerévé lett hazájukban nem az ősök nyelvén szól a hivatalos hang, tűzzel-vassal irtanák egyesek azt, ami ott ezer évek óta törvényszerű.
Jézus feltámadt, miután megváltotta a világot. Hirdette az igét, vállalta önmagát, tisztelte az atyát, szenvedett hitéért. A házsongárdi temetőben nyugvóknak is lehettek világmegváltó terveik, lehetett erős hitük, tisztelhették szüleiket és szenvedhettek a magyarságért. Mert a hit és a magyarság a világmindenség e kicsiny porszemén ugyanaz.
Az utódok most jönnek. A megcsonkított haza nekik juttatott részéből. Jönnek, hogy valamit még érezhessenek abból, amit vallott a vasszékely. Jönnek, hogy a globalizált, uniformizált világban láthassanak kopjafát, díszesen faragott tornácot, óvó kézzel formázott agyagedényt. Hogy a kőbe vésetten tapinthassák meg a rovásírást, szőttesbe burkoltan melegíthessék meg testüket. Házsongárd most még nyitva áll. Nyikorog a rozsdás kapu, hogy a föltámadó lélek majd egyszer ismét olyan házakat tervezhessen a szirtek alá, amelyek nem a panelvilágot, hanem a kóskárolyi múltat idézik.
Téglás Gábor akkor visszatér. Bebizonyítja a hun-magyar rokonságot, s megidézi Brassai Sámuelt, a torockói polihisztort. Dsida Jenő ráncos arcú öreg anyókája nemcsak a tar gallyakat, mint emlékeit gyűjti csokorba. S szabadon bomlik ki a piros-fehér-zöld zászló a havasok felett. Felcsendül a dal is: piros rózsa, fehér rózsa zöld levéllel körülfonva, koszorúba összekötve kiviszem a temetőbe&
2004. április 17.
G. Kirkovits István