Az alapkérdést megfogalmazhatjuk hazafias pátosszal, vagy hétköznapi egyszerűséggel, de mindenképpen egyértelműen kimondhatjuk: kettős állampolgárságot minden magyarnak! Lapunk olvasótáborában teljesen természetes, hogy az igenek száma lesz többségben december 5-én, úgyhogy ebben a kérdéskörben kár bárkit is győzködni. Mégis itt jön elő egy olyan probléma, amely sajátossága a nemzetinek mondott oldalnak.
Az, hogy politikai irányulásban, a megszólalásokban, a kifejezési eszközökben hasonlókat vallókkal és élőkkel tartjuk a kapcsolatot, és ebben a kis közösségünkben azt hisszük, hogy minden mindig rendben van. Most már rá kell arra is döbbennünk, hogy az ország sorsát nem az elkötelezettek, hanem az ide-oda csapódók, a habozók, illetve az ő szavazataik döntik el. Nem szabad ringatnunk magunkat egy olyan álomvilágban, hogy ha barátainktól társaságunkban erősítést kapunk és erősítést adunk, akkor ez a fajta kötelezettség kivetíthető az egész társadalomra, mert sajnos nem így van.
Papolhatnak a hatalmon lévők bármit, mert a régebbi árokbetemetésről makogott, az új meg most valami, az ő szájából értelmezhetetlen hazafisággal jön elő, de mindenképpen ott tartunk, hogy egy kettészakadt országban kell úgy megnyilatkoznunk, hogy az igenek és a nemek között elhelyezkedő gyepű, a hol hallgató, hol fecsegő felszín lehet a meghatározó. A politikailag közömbös, de mozgósított emberek szavazata dönti el az eredményt. Nem magunkat kell tehát győzködnünk, nem a saját olvasótáborunkat kell figyelmeztetni arra, amit úgyis tud. Az a feladatunk, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel ott, és úgy hangsúlyozzuk a hazafias emberbaráti, múltból táplálkozó és nemzetet lélekben egyesítő igen-szavazatok fontosságát, hogy a szkeptikus emberben is felderengjen, mely nép fia, s hogy hova tartozik.
A két világháború közötti időszakban – amely iránt a kisebbik kormányzópárt prominensei oly mélyreható gyűlölettel viseltetnek – egyszer már megmutatta a csonka ország, hogy nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül, kiáll azért, ami az övé, és azokért, akik hozzá tartoznak. Most nem a miénkről van szó a fogalom tárgyi valójában, hanem mirólunk, mert ők is hozzánk tartoznak, őseik, a nyelvük, a génjeikben hordott elkötelezettségük jogán és okán. A hátralévő pár hét az utca népművelőinek kell, hogy kedvezzen, az utca hangjának kell megszólítani a kételkedőket, érvelni a vicsorgó nemmel szavazókkal szemben. Az utca emberének kell felismernie bármilyen közegben, hogy melyik megközelítés, melyik érvelés a jó azért, hogy a fröcsögő szájú is egy pillanatra magába mélyedjen.
Boltban, piacon, kocsmában, vásárcsarnokban és köztereken az alapvető emberi, a velünk született gyarlóságra kell koncentrálni, hiszen a kormány gyalázatos propagandájának is ez a része. Riogatnak a több százezres bevándorlókkal, az olcsó munkaerővel, az egészségügyi kiadások, juttatások csillagászati összegeivel. Cáfolni kell ezt a hamis állítást. A kormány illetékese, az egészségügyi szaktárca politikai államtitkár asszonya is ezt szajkózza, noha legalább, ha már odatették, neki tudnia kéne: hazánkban az egészségügyi ellátás nem állampolgársági alapú, hanem társadalombiztosítási. A kettős állampolgárságot megkapó, az elszakított területen élő véreinknek nem jár jogosultság egészségügyi, vagy szociális ellátásokra. Ehhez magyarországi lakcím, illetve járulékfizetés szükséges.
Hangsúlyozni kell azt is, hogy minden magyarnak szent kötelessége a Szent Korona tulajdonának megőrzése a Kárpát-medencében, és hogy megmaradjon szülőföldjén, ahhoz autonómiára van szüksége. De kell hozzá a kettős állampolgárság is, hogy átléphesse a trianoni határt 2007 után is úgy, hogy nem kérnek tőle vízumot, és ötszáz eurós apanázst. Az utca emberének nyomatékosítania kell az utca emberével, hogy a kettős állampolgárság nem okoz újabb népvándorlást, és a gyurcsányi megfogalmazás szerinti etnikai Trianont, mert aki eddig át akart települni, az már megtette, és ha továbbra is ilyen a szándéka, azt akkor is megpróbálja és véghez viszi.
Ki kell mondani: népünk több ezer éves történelmében egy porszem az a bizonyos 84 év, hiszen volt már itt török 150 éven át, és természetesen párszáz évvel az események után erre már nem emlékezik senki. A világ egy meghatározott köréhez köthető ármánykodásnak köszönhetően a Kárpát-medencét összetartó, egységben tartó államalakulat megszűnt, de nem robotok, vagy élettelen tárgyak, hanem magyarok kerültek idegen uralom alá, és az ő utódaiknak is jelen pillanatban ez az osztályrész jut.
A magyar nem sír, ha bántódás éri, de nem is támad falkában, ha vélt, vagy valós támadás áldozata lesz.
Vannak sokan nálunk, akik így viselkednek, akarnak, s követelnek, úgy, hogy a közért nem tesznek semmit a közös kalapba. Mondjuk ki! Miért ne járhatna magyar állampolgárság a magyarnak, bárhol is él a földön, ha megkapja az idegenből jött kufár, a gyors meggazdagodást választó, vagy az, akinek pénze van, s nem lojalitása hazánk iránt. Kérdezzük meg! Miért jobb egy simlis idegen, mint egy becsületes, érző magyar?
Az utca hangjának érzelmi húrokat is meg kell pendítenie. Mert lehet valaki bármennyire is elfogult, hatalomhajhász, anyagiakat besöprő gyűjtögető és pénzcentrikus, lelke mélyén azért biztos, hogy ott pislákol valami. Az a valami nem ideológiai töltetű, nem pártpolitikai színezetű, hanem az ember vele született sajátja. Ez pedig a közösségi érzés. Erre is apellálni kell, hogy érvényes legyen a népszavazás, hogy győzzenek az igenek, hogy lélekben, szellemben és érzelemben végre együtt lehessen a magyar. Együtt és egymásért, akármilyen színű zászlót tűztek is ki lakóhelyén.
2004. november 18.
G. Kirkovits István