A hó csak hullt, de a fehérség most nem a hősi helytállásra emlékeztetett. Hullt, hogy szemfedelet borítson a földre, mert odafenn megharagudott a magyar Isten. Ott fenn talán égi háborút vezérelt kérlelhetetlen mérgében, de lentre szégyenfedő hópihéket küldött. Persze tudta, hogy a könny is elmossa a havat, nem csak az idegen csizmák szakítják meg a fehérséget.

Valakik különösebb csinnadratta nélkül ünnepeltek, mondhatni suttyomban, csak úgy a hatalom kék és fekete ruhás megtestesítőinek oltalmában. Nem előzte meg beharangozás, médiacécó, hogy a magyar Szabadság terét megint idegen ország nálunk egyébként már tiltott önkényuralmi jelképével díszítsék. Ott, ahol valamikor az ereklyés országzászló hirdette a nemzet kifogyhatatlan erejét, élni akarását, és országegyesítő szándékát, ott, hol hatvannégy vármegye földje találkozott, ott, ahol még a virágok is Nagy-Magyarországot rajzolták ki díszes ékükkel, most megint uralkodik a csillag.

Igaz, ez most nem vörös, hanem sárga, mondhatni aranyozott, de akkor is jelképe egy olyan időszaknak, amikor testben, lélekben és erkölcsben földönfutóvá, hazaszeretetben meghasonlott, a jövőbe vetett hitben pedig megingott volt a magyar. Azért, mert ilyenné tették, mert megalázták, mert eltaposták, mert ki akarták tépni szívéből a lángot. Amikor a szovjet martalócok a rablógyilkos hordák lerohanták, bekebelezték országunkat, megbecstelenítették nővéreinket és húgainkat, amikor börtön, bitó járt mindenért, ami szembeszáll a vörös áradattal, akkor az itthoni talpnyalók talán még saját maguk is fogták a malteros vödröt, hogy felépülhessen a magyar rabigát is szimbolizáló monstrum.

Amikor végre a ruszki kitakarodott, s másfelől kezdtek fújni a szelek, joggal gondolhatta az öntudatra ébredő, hogy visszatér annak a dicsőséges időszaknak a jelképe, amikor szinte egy emberként lélegzett és mozdult a magyar, s hagyta el száját a fohász: visszaszerezni. Az Ereklyés Országzászló megmaradt csonkját, a talpazatot biztos helyre szállították jótékony emberek, de tizenkét évvel a fordulatnak nevezett valami után most megint a csillagosok, a katonák győzedelmeskedtek.

Ismét felállították tehát az elnyomás emlékművét, mert most is voltak olyanok, akik tűzzel-vassal irtanák azt a gondolatot, hogy nem, nem soha! Akik globális elvakultságukban csak a csonka határainkon belül maradottak teljes szellemi nyomorba döntésén, és most a Lajtán túli idegenek kiszolgálásán tudnak csak munkálkodni. Rendőrkordon, hatalmas méretű készültség biztosította a szovjet emlékmű visszahelyezési ceremóniáját mintha érezte volna a hatalom, hogy mégsincs ez így rendjén, és talán ezt csak nem hagyja a magyar.

De hagyta, mert törvénytisztelő, hagyta, mert tudja, hogy hiába tűzne virágot a puskacsövekbe, egy ilyen időszakban még a kapanyél is eldurran. Most megint ott van az aranysárga, vörös csillag a Szabadság terén. Biztos, hogy nem érzi jól magát, sűrűn pislog oldalra, talán erkölcsi támogatást kér a szuperhatalom nagykövetségi épületétől. Azoknál is divat a csillag, igaz nem egy, hanem jóval több, igaz, hogy nem vörös, hanem más színű.

Mi az égen szeretjük a csillagot, a fényeset, az útmutatót, mert járását követve érkeztek meg őseink, hogy birtokba vegyék ezredéveken keresztül megtartsák, és megőrizzék, ami az övék. A törött kard még egybe forrhat, az íj még megfeszülhet, a fej még felemelkedhet, és a most szomorú halott ősök is fellelkesülhetnek az égi hazában. Ők is bíznak abban, ha majd egyszer később, alantra tekintenek, s a piros-fehér-zöld színek az Árpád-házi címerpajzs és a karmaival kardot markoló turulmadár uralja majd ismét az eget és a földet teret.

2002. december 18.

G. Kirkovits István