Hidegen fújnak a szelek

2005. január. 06. 19:28

G. Kirkovits István

Nincs mit tenni, az időt nem lehet megerőszakolni, bele kell nyugodnunk abba, nagyon gyengén süt a napunk, s mostanság már az is előfordulhat, hogy eltakarják előlünk éltető sugarát a hófelhők. A kétkerekű társ lassan az istállóba kerül, hogy ott várja a jövő tavaszi nagy feltámadást. Gyakrabban gyűlünk össze ilyenkor kocsmákban, klubokban, hogy a kor kihívásának megfelelően nem gyűrött fényképeken, hanem jól kidolgozott portrékon, számítógépes adathordozókon tekintsük át a nyár emlékeit, és a reményt keltő nosztalgiázásból készüljünk az újra.

Természetes dolog, hogy van bennünk valamiféle hiúság, s szeretjük visszanézni életünk korábbi filmkockáit, akár a magáncélból készülteket, akár a sajtóban, vagy a világhálón megjelenteket. Segítségükkel még jobban fel lehet idézni a korábbi történéseket, az emlékek tényleg megszépülnek, és emberi gyarlóságunk függvényében örülünk annak, hogy megint raktunk egy-egy szeletkét földi valónk színes, nagy tortájába.

Itt, lapunk hasábjain is szóltunk, egyszer legalább mindenki utazzon el a Székelyföldre, a nagy nyugati túrák mellett ejtse útba Erdélyt is. Derék véreink, ott, túl a határon is készítik a számadásukat, és mi is boldogan nyugtázhatjuk, hogy talán hozzájárultunk ahhoz, hogy a székelység és az erdélyi magyarság, ezek a dolgos, tisztelettudó emberek megmaradhassanak szülőföldjükön. A természeti szépségekben oly annyira gazdag tündérvilágot idén nagyszámban keresték fel a vasparipás vándorok, s az ottaniak közlésvágyát még teljes mértékben nem fertőzte meg a tömegkommunikáció, így őszintén mondják, idegenforgalmi szempontból jó idényt zártak. A templomok vendégkönyvei, a fogadósokkal töltött napok hangulata, az ottaniak barátkozása az itteniekkel mind jelzi, hogy nem pusztába kiáltott szó volt Erdély meglátogatásának szükségessége.

A motorosok szellemi, kulturális, emberközpontú cserekereskedelme azt is elősegítette, hogy egyre többen szeretik és ismerik lapunkat. Örömmel jelenthetem, hogy a Wild potenciális olvasótábora szép számmal bővült a Kárpátok karéjában élőkkel. Nem csak olvassák, szemlézik, hanem teljes mértékben magukévá tartozónak is érzik újságunkat. Példája ennek az a kedves udvarhelyi történet, amikor fizetni akartam a sörömet, a vendéglős mondta: már rendezve van. Meghívott egy helyi motoros, akinek fényképe szerepelt az egyik riportomban. A baráti lelkesedésről akkor még nem is beszéltem.

Ahogy a motorosok gyűjtenek beteg gyerekeknek, lehetőségük függvényében megajándékozzák a rászorulókat, úgy a komor arcok, ha kell, elérzékenyülnek, ha kell, sírva vigadnak, s ha úgy hozza a sors, örülnek. Örülnek a kézzel fogható bizonyítékának az útkeresés és úton járás mindennapjaiban. Az, hogy hatszázötven kilométerre anyanyelvünkön szólnak hozzánk, sokakat megkapott. Motorosok is útra keltek, hegyet jártak, szívták magukba a mezők illatát, és jelenlétükkel is segítettek. Köszönik nekik a hegyek takarásában élők, köszönik nekik azok a székelyföldi motoros klubok, amelynek tagjai újabb barátságokat kötöttek az anyaországiakkal. Nem csak motorozni jó.

2004. október 11.

© HunHír.info - www.hunhir.info