Nagypapa

2005. január 05.

Csak attól búcsúznak, aki végérvényesen elmegy, s nem hagyott maga után semmilyen nyomot. Elment most egy ember, de ő nem ilyen, hiszen példája, élete mindannyiunk számára útmutató lehet. Itt állunk most Vendel bácsi ravatalánál, hogy visszaadjuk a testet a földnek, és sohasem felejtsük el a lelkét. Mert lelke, személyisége, kimondott gondolatai példaértékűek ebben a világban. Mit hagyott ránk örökül? Talán a legfontosabbakat, és úgy tette mindezt, hogy egész földi pályafutásával be is bizonyította ezek szükségességét.

Az az ember volt, akinek legfontosabb volt a haza, az igazság, a becsület, a munka, a család. Hogy bármilyen kusza is legyen a világ, bármennyire is uralják alantas gondolatok, kapzsi emberi ösztönök, mindig legyen egy erkölcsi ív, amihez ragaszkodni kell. Tágabb értelemben az ország, amelyben élt, szűkebb értelemben a közösség, mely egy emberként szerette, vagy szembeszállt vele, és a család, melyért küzdött, melynek életét egyengette, amelybe belefért a gyermek, az unoka és a dédunoka is.

A családi évfordulók ünnepeltjeit mindig ő köszöntötte elsőként, virágot hozott földről, amelyen élt, amelyért élt, és amely családja életét biztosította. Ha járta a határt, és megihlette a tavasz, az újjászületés, a mezők ékességei már hajnalban ott pompáztak az ablakba tett vizes pohárban.

Igazságot hirdetett egy olyan korban, amikor a kimondott szóért pofon, bebörtönzés és botozás járt, hitet tett múltja, gyökerei, országa és a számára fontos politikai irányvonal, a gazdák sorsának jobbítása mellett akkor, amikor semmiből előtermett percemberkék próbálták felosztani azt, amit az ősök vérrel, verítékkel megszereztek.

A munka szeretetét hirdette akkor, amikor sokan csak a csalafintaságon gondolkodtak, és arra törekedtek, hogyan lehet beülni a máséba. Ha megtámadták, ledöntötték, mert győzött a túlerő, akkor is felállt. Két kezére, feleségére és gyermekére támaszkodva újra és újra harcba indult a munka, az alkotás frontján.

Az az ember volt, aki egész életét az alkotásnak szentelte. Nem cifra palotát, monumentális emlékművet, hanem a munka értelmének képzeletbeli szobrát alkotta meg. Bebizonyította, ha önmagunkra és családunkra támaszkodunk, bízunk annak összekötő erejében, akkor senki és semmi sem árthat nekünk végérvényesen. Azt nem hagyta, hogy becsapják, soha nem bocsátotta meg, ha méltatlanul bántották. De arra érdemtelenen is segített, mert nem a sérelmet nézte, hanem a rászorulást.

Egy rendkívüli ember jellemzői voltak ezek, aki már fentről néz bennünket. Ő már nem a földi halandóság, az itt zajló kisebb-nagyobb harcok, háborúk, ellentétek megvívója, résztvevője, hanem a családban és a barátokban lévő iránymutatás. Dolgos, termékeny, hasznos életet élt. Önmagát nem kímélve az éjszakát nappallá hosszabbítva biztosította utódainak az életkezdéshez szükséges javakat. Önzetlenül, fáradhatatlanul.

Kevés ember mondhatja el magáról, hogy 84 éven keresztül hű ahhoz, ami vele születik, amit élete különböző periódusaiban kialakít. Ő megtehette, és az utolsó pillanatokig tudatában volt annak, hogy a mag, amit elvetett, termékeny talajba hullott. Felesége, gyermeke, veje, unokái és dédunokája, az egész rokonság, a barátok, akik most itt állnak és azok, akik életében a munkájáért, annak eredményéért irigyelték, egyet soha nem felejthetnek: nem mástól kért, nem gáncsoskodott, hanem vérrel-verítékkel teremtett. Legyen néki könnyű a föld!

(Kovács Vendel 1919-2003)

© HunHír.info - www.hunhir.info